Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1968-07-05 / 27. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! XIUCIIS["JEL ROMÁNIA szocialista köztársaság írószövetségének lapja XXIII. ÉVFOLYAM • 27. (1027.) SZÁM • ARALEJ • KOLOZSVÁR, 1968. JÚLIUS 5. A Vers érdekében Gyerekkorom óta építek egy verset. Feje sorát még anyám mondta el a bölcsöm felett, a szavakra nem emlékszem, tán nem is voltak szavai, tán csak dallama volt, de ez volt a versem első sora, benne öröm, bánat, amiből majd állni fog az élet, amit versemnek majd el kell mondania. Anyám verssorához hány verset is olvastam életemben, hány százat és ezret, s hány tíz- és százezer verssort olvasói gyönyörűségből, szép szerkesztői munkaként, s hány maradt belőlük bennem s adódott egymáshoz építni költeményemet?! Mind ritkábbak és ritkábbak a választott sorok, tán a mércém igen magas, tán a szívem lett kérgesebb? S hogy megdobbant mégis! Jaj hogy beledobbant egy verssorba! Mint jól metszett, finom kristálypohár, zengett a költemény, de ez a sor egyre, messze kizengett belőle. Távolban mintha puska szólna már és lőporrózsákat lehelne szét. Mért éppen e sor? Mért hogy a szép versből az én nagy versemhez életem egy szakaszában éppen ez adódik hozzá, immár úgy látszik, örökre kitörölhetetlenül. Mért éppen e sor? Mert amikor először olvastam, éppen ősz volt és délután, s kinn a kertben egyre hosszabb-hosszabb lett az árnyék, s a megritkult lombok között közelebb jött hozzám a kék és tiszta messziség? Távolban mintha puska szólna már és lőporrózsákat lehelne szét. Azért éppen e sor? Mert életem delén, kicsit túl is rajta, találkoztam vele? Igen, talán ezért is. Húsz-harminc évvel ezelőtt talán nem így zendült volna bennem, nem sajdult volna így belém. Most azonban mindegyre hallom e sort. Ülök az íróasztalnál, tűnődve tennivalókon, mit s hogyan kellene, hogy jobban legyen, problémákat megoldani, baráti szót melengetni, eloszlatni félreértéseket, haragokat, ha vannak, eggyé vonva a sorokat , hogy megszülethessék a Vers. Hol olvastam először a verset, amiről beszélek? De hát egyáltalán fontos-e az, hogy melyikünk adta közre, melyik folyóiratunkban? Nem az a fontos-e mindenekfölött, hogy megszületett s megjelent, az olvasó elé került, hogy ha úgy tetszik, hát beleillessze épülő versébe. Én magam az ifjúságból őrzött sorok mellé, Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád sorai mellé immár ezt a sort is hozzáadom. Távolban mintha puska szólna már és lőpor-rózsákat lehelne szét. Igen, hozzám szól már e sor. Valamiről, valamiről, ami bizony már nem az ifjúság. És én boldog vagyok mégis, mert megszületett e verssor. Hogy annyi szép sorunk, annyi szép sora mellé Szemlér Ferenc megírta nekünk. Július 1-től TAMÁS GÁSPÁR Szerelem Hosszú teher ködcsíkot hagy a pilóta gépe után az azúr égen lehet hogy ő már azóta otthon a kedvessel kis sötét moziban ül s a köd még ott a magasban csak lassan málladozik könnyedén libegve még néhány perc talán egy óra és oda a köd. Azt hittem életedet nyom nélkül hagyom el s még foszló ködök sem jelzik merre röpültem az illanó szerelem azúr magasán — most mégis itt vagy nemcsak engem őrzől hanem ifjúságomat is fent a pilóta-magasban őrződ magadat nekem s engem magadnak nem szelídülő időben szomorkás őszben de csattogó viharok közt merészen szüntelenül. Vásott kütyük-szelek Vásott kölyök-szelek kócos ágakat cihálnak csillogóra mossák az álmos autókat hogy beleremeg az öreg sofőrök szíve dalolni kezd a betonút, hol a kedves télnek már nyoma sem maradt a legszebb mosolyukat kinálgatják a lányok kék égbe mártóznak az idétlen házak nyílnak a szárnyas ablakok, nyit a pipitér öreg órákból a kakukkok kirepülnek ketyegjen nélkülük bent a lomha idő kint frissen pattan a perc akár a rügy az üde ragyogásban moly rágta meg a tegnapot , de jó hogy vásott kölyökszelek szaladnak föl a dombra. Mondanivalók vagy beszélhetnék? Egy mosolygós fiatal költővel történt meg az alábbi eset. Messzi külvárosba, a kolozsvári írisz telepen túlra kísért haza egy lányt. Tudta, hogy veszélyes környék, idegen fiatalembereket gyakran elkapnak és elvernek erre, ezért szorongó balsejtelmes hangulat, nyomasztó életérzés itatta át szerelmét, gyorsan búcsúzott, s a fal mellett igyekezett visszasurranni. Ám a túlsó oldalon már ki is bontakoztak a kapu alatti árnyékból egy hatalmas alak körvonalai. Költőnk gyomra elszorult, tenyere izzadni kezdett, de ismerte a szabályt, hogy taktikai szempontból a legelőnyösebb, ha a veszélynek elébe megyünk, és mi szólalunk meg, tehát arrafelé fordult és hebegve megkérdezte: Nem tetszik tudni, hogy juthatok innen az állomáshoz? Nem jártam még ezen a környéken, nem ismerem ki magam ... A hatalmas idegen szárazon felelt: Az állomásra? Igen? Az állomásra? Na, jöjjön csak ... — Kétségbeesetten mentegetőzött: Igen, az állomásra... én nem akartam . .. nem vagyok ismerős ... a lány félt a kutyáktól, csak azért kísértem e... semmi közöm... — Na, ha az állomásra akar menni, jöjjön velem — s a kazánkovács külsejű férfi karonfogta: Én is az állomásra megyek. De mit keres maga az állomáson? — Szamosújvárra ... Nagyon jó, én is Szamosújvárra megyek — azzal a csüggedten remegő fiatalembert nyájasan magával húzta, látta, hogy ügyetlen, félénk, ezért erélyesen gondjaiba vette, még a jegyét is megváltotta, föltuszkolta a vonatba. Barátunk kétségbeesetten hallgatott, csak a lelke mélyén mert kapálózni, haza kell mennie a diákotthonba, semmi keresnivalója nincs Szamosújváron, de ezt nem merte bevallani, pláne, hogy adós volt az útiköltséggel is, hevesen gyűlölni kezdte a nagy embert, mégis úgy érezte, mindenképpen szórakoztatnia kell, mert kiderül minden. Jelentéktelen, haszontalan volt a hatalmas komor ember mellett, arra is gondolt, szaval neki a verseiből, de hát mit szól majd ez az alak ahhoz, hogy „az íriszen túli éjszakán tenyerembe tört gömbszeletek sajgása emlékszik fényéved írmagjára . és kínjában efféle versikéket rögtönzött: „Utazunk a fapadon, kilátunk az ablakon, jó munka vár, sietünk, alkotás az életünk.“ De nem került alkalom a költői megnyilvánulásra, közeledtek Szamosújvár felé, kínosan kotorászott zsebében, hogy visszaadja a költséget azért az útért, amire hagyta magát elhurcolni, s végül is az állomáson a tömegben alattomos gyűlölettől áthatva lelépett, kitéve magát annak a veszélynek, hogy ha a fickó elcsípi — most vagy később — alaposan elnáspángolja s kikiáltja tolvajnak. Végül sok szenvedés és lelki vívódás után valahogy visszaérkezett Kolozsvárra, jószívű autósok révén. Ez a történet tanulságokat kínál a „nagy téma vagy periférikus téma“ című fejezethez, íróink, művészeink, kritikusaink és szerkesztőink között gyakori, hogy belső bizonytalanságból a kor részéről olyan sugallatot vélnek hallani, ami tulajdonképpen csak az ő képzelődésük terméke volt, és amikor terepismeret hiányában olyan esztétikához szegődnek el, amelyhez sok közük nincsen, akkor nem a nyíltságuk hiányát, hanem a körülményeket érzik hibásnak. Sajnos, sokszor megtörtént, hogy az ilyen kényszerképzetszerűen fellépő „korparancs“ szerkesztőségek, kiadók, sajtó- és irodalmi szervek kezdeményezéséből objektív követelménnyé, irodalomformáló tényezővé emelkedett, s ezzel szembeszegődni, társadalomellenes magatartásnak is feltűnhetett. Mindenki emlékszik egy időben azt az igényt, hogy az irodalom ábrázolja a társadalom átalakulását és a másikat, hogy foglaljon állást, egyes személyek, akiknek sem az irodalomhoz,, sem a fémkohászathoz semmi közük nem volt, a „kohósítással“ próbálták kielégíteni. És ki is alakult egy bizonyos technika az emelődaruk, Siemens-Martin kemencék, csorgó acélsugarakból szerterepülő tűzpillangók ábrázolására, költői képben és festett képben egyaránt. Mikor aztán egy adott szakaszban közgazdászok szóvá tették, hogy a könnyűipar is több figyelmet (Folytatása a 2. oldalon) SZŐCS ISTVÁN az UTUNK minden fürdőhelyen kapható Köszönet Lehet-e illő szavunk felköszönteni őket, akik mindanynyiunkat beavattak anyanyelvünk szépségeibe, a betűk kozmoszának röppályájára helyeztek bennünket, megtanítottak súlytalanul szállani a költészet szárnyain, leszakíttatták velünk a tudás édes gyümölcsét és sajátunkká tették a nyughatatlan gondolat célratörő fegyelmét. Ez kellene hogy legyen az év leghosszabb napja, hisz azokat ünnepeljük, akik azon munkálkodnak, hogy a nap, a szellem napja minden ébredő lélekben a legkorábban keljen, a legtöbbet világítson, a legkésőbb térjen nyugvóra. Ez kellene hogy legyen az örökifjúság napja, hisz azokat tiszteljük, akik által szüntelenül megújul az élet, akik az időt, a holnapot, a jövőt formálják, amely minden ifjú nemzedékkel tovább lép egyet előre. S akár korunkhoz legméltóbbnak is lehetne a napot nevezni, hisz vele azokat illetjük, akik az értelem, a kultúra, az igaz emberség alapjait vetik meg. Köszönet mindazoknak, akiknek szigorú pillantását, ráncba vont homlokát, számon kérő szavát, ösztökélő figyelmét örökre befogadtuk, akiknek (Folytatása a 2. oldalon) MIKÓ ERVIN H