Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1968-07-05 / 27. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! XIU­CIIS["JEL ROMÁNIA szocialista köztársaság írószövetségének lapja XXIII. ÉVFOLYAM • 27. (1027.) SZÁM • ARA­­­LEJ • KOLOZSVÁR, 1968. JÚLIUS 5. A Vers érdekében Gyerekkorom óta építek egy verset. Feje sorát még anyám mondta el a bölcsöm felett, a szavakra nem emlékszem, tán nem is voltak szavai, tán csak dallama volt, de ez volt a ver­sem első sora, benne öröm, bá­nat, amiből majd állni fog az élet, amit versemnek majd el kell mondania. Anyám verssorához hány verset is olvastam életemben, hány százat és ezret, s hány tíz- és százezer verssort olva­sói gyönyörűségből, szép szer­kesztői munkaként, s hány ma­radt belőlük bennem s adó­dott egymáshoz építni költe­ményemet?! Mind ritkábbak és ritkábbak a választott sorok, tán a mércém igen magas, tán a szívem lett kérgesebb? S hogy megdobbant mégis! Jaj hogy beledobbant egy vers­sorba! Mint jól metszett, fi­nom kristálypohár, zengett a költemény, de ez a sor egyre, messze kizengett belőle. Távolban mintha puska szólna már és lőpor­rózsákat lehelne szét. Mért éppen e sor? Mért hogy a szép versből az én nagy versemhez életem egy szaka­szában éppen ez adódik hoz­zá, immár úgy látszik, örökre kitörölhetetlenül. Mért éppen e sor? Mert amikor először olvastam, éppen ősz volt és délután, s kinn a kertben egy­re hosszabb-hosszabb lett az árnyék, s a megritkult lombok között közelebb jött hozzám a kék és tiszta messziség? Távolban mintha puska szólna már és lőpor­rózsákat lehelne szét. Azért éppen e sor? Mert életem delén, kicsit túl is raj­ta, találkoztam vele? Igen, talán ezért is. Húsz-harminc évvel ezelőtt talán nem így zendült volna bennem, nem sajdult volna így belém. Most azonban mindegyre hallom e sort. Ülök az íróasz­talnál, tűnődve tennivalókon, mit s hogyan kellene, hogy jobban legyen, problémákat megoldani, baráti szót melen­getni, eloszlatni félreértéseket, haragokat, ha vannak, eggyé vonva a sorokat , hogy meg­­születhessék a Vers. Hol olvastam először a ver­set, amiről beszélek? De hát egyáltalán fontos-e az, hogy melyikünk adta közre, melyik folyóiratunkban? Nem az a fontos-e mindenekfölött, hogy megszületett s megjelent, az olvasó elé került, hogy ha úgy tetszik, hát beleillessze épülő versébe. Én magam az ifjúság­ból őrzött sorok mellé, Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád sorai mellé immár ezt a sort is hoz­záadom. Távolban mintha puska szólna már és lőpor-rózsákat lehelne szét. Igen, hozzám szól már e sor. Valamiről, valamiről, ami bi­zony már nem az ifjúság. És én boldog vagyok mégis, mert megszületett e verssor. Hogy annyi szép sorunk, annyi szép sora mellé Szemlér Ferenc megírta nekünk. Július 1-től TAMÁS GÁSPÁR Szerelem Hosszú teher ködcsíkot hagy a pilóta gépe után az azúr égen lehet hogy ő már azóta otthon a kedvessel kis sötét moziban ül s a köd még ott a magasban csak lassan málladozik könnyedén libegve még néhány perc talán egy óra és oda a köd. Azt hittem életedet nyom nélkül hagyom el s még foszló ködök sem jelzik merre röpültem az illanó szerelem azúr magasán — most mégis itt vagy nemcsak engem őrzől hanem ifjúságomat is fent a pilóta-magasban őrződ magadat nekem s engem magadnak nem szelídülő időben szomorkás őszben de csattogó viharok közt merészen szüntelenül. Vásott kütyük-szelek Vásott kölyök-szelek kócos ágakat cihálnak csillogóra mossák az álmos autókat hogy beleremeg az öreg sofőrök szíve dalolni kezd a betonút, hol a kedves télnek már nyoma sem maradt a legszebb mosolyukat kinálgatják a lányok kék égbe mártóznak az idétlen házak nyílnak a szárnyas ablakok, nyit a pipitér öreg órákból a kakukkok kirepülnek ketyegjen nélkülük bent a lomha idő kint frissen pattan a perc akár a rügy az üde ragyogásban moly rágta meg a tegnapot , de jó hogy vásott kölyök­szelek szaladnak föl a dombra. Mo­ndanival­ó­k vagy beszélhetnék? Egy mosolygós fiatal költő­vel történt meg az alábbi eset. Messzi külvárosba, a ko­lozsvári írisz telepen túlra kí­sért haza egy lányt. Tudta, hogy veszélyes környék, ide­gen fiatalembereket gyakran elkapnak és elvernek erre, ezért szorongó balsejtelmes hangulat, nyomasztó életérzés itatta át szerelmét, gyorsan búcsúzott, s a fal mellett igye­kezett visszasurranni. Ám a túlsó oldalon már ki is bon­takoztak a kapu alatti árnyék­ból egy hatalmas alak körvo­nalai. Költőnk gyomra elszo­rult, tenyere izzadni kezdett, de ismerte a szabályt, hogy taktikai szempontból a legelő­nyösebb, ha a veszélynek elébe megyünk, és mi szólalunk meg, tehát arrafelé fordult és hebegve megkérdezte: Nem tetszik tudni, hogy juthatok innen az állomáshoz? Nem jár­tam még ezen a környéken, nem ismerem ki magam ... A hatalmas idegen szárazon fe­lelt: Az állomásra? Igen? Az állomásra? Na, jöjjön csak ... — Kétségbeesetten mentegető­zött: Igen, az állomásra... én nem akartam . .. nem vagyok ismerős ... a lány félt a ku­tyáktól, csak azért kísértem e... semmi közöm... — Na, ha az állomásra akar menni, jöj­jön velem — s a kazánkovács külsejű férfi karonfogta: Én is az állomásra megyek. De mit keres maga az állomáson? — Szamosújvárra ... Nagyon jó, én is Szamosújvárra megyek — azzal a csüggedten remegő fiatalembert nyájasan magával húzta, látta, hogy ügyetlen, félénk, ezért erélyesen gond­jaiba vette, még a jegyét is megváltotta, föltuszkolta a vonatba. Barátunk kétségbe­esetten hallgatott, csak a lelke mélyén mert kapálózni, haza kell mennie a diákotthonba, semmi keresnivalója nincs Szamosújváron, de ezt nem merte bevallani, pláne, hogy adós volt az útiköltséggel is, hevesen gyűlölni kezdte a nagy embert, mégis úgy érezte, mindenképpen szórakoztatnia kell, mert kiderül minden. Je­lentéktelen, haszontalan volt a hatalmas komor ember mellett, arra is gondolt, szaval neki a verseiből, de hát mit szól majd ez az alak ahhoz, hogy „az íri­szen túli éjszakán tenyerembe tört gömbszeletek sajgása em­lékszik fényéved írmagjára .­ és kínjában efféle versikéket rögtönzött: „Utazunk a fapa­­don, kilátunk az ablakon, jó munka vár, sietünk, alkotás az életünk.“ De nem került alka­lom a költői megnyilvánulásra, közeledtek Szamosújvár felé, kínosan kotorászott zsebében, hogy visszaadja a költséget azért az útért, amire hagyta magát elhurcolni, s végül is az állo­máson a tömegben alatto­mos gyűlölettől áthatva lelé­pett, kitéve magát annak a ve­szélynek, hogy ha a fickó el­csípi — most vagy később — alaposan elnáspángolja s ki­kiáltja tolvajnak. Végül sok szenvedés és lelki vívódás után valahogy visszaérkezett Ko­lozsvárra, jószívű autósok ré­vén. Ez a történet tanulságokat kínál a „nagy téma vagy peri­férikus téma“ című fejezethez, íróink, művészeink, kritiku­saink és szerkesztőink között gyakori, hogy belső bizony­talanságból a kor részéről olyan sugallatot vélnek halla­ni, ami tulajdonképpen csak az ő képzelődésük terméke volt, és amikor terepismeret hiányában olyan esztétikához szegődnek el, amelyhez sok közük nincsen, akkor nem a nyíltságuk hiányát, hanem a körülményeket érzik hibásnak. Sajnos, sokszor megtörtént, hogy az ilyen kényszerképzet­­szerűen fellépő „korparancs“ szerkesztőségek, kiadók, sajtó- és irodalmi szervek kezdemé­nyezéséből objektív követel­ménnyé, irodalomformáló té­nyezővé emelkedett, s ezzel szembeszegődni, társadalomel­lenes magatartásnak is feltűn­hetett. Mindenki emlékszik­ egy időben azt az igényt, hogy az irodalom ábrázolja a tár­sadalom átalakulását és a má­sikat, hogy foglaljon állást, egyes személyek, akiknek sem az irodalomhoz,, sem a fém­­kohászathoz semmi közük nem volt, a „kohósítással“ próbál­ták kielégíteni. És ki is alakult egy bizonyos technika az eme­lődaruk, Siemens-Martin ke­mencék, csorgó acélsugarakból szerterepülő tűzpillangók ábrá­zolására, költői képben és fes­tett képben egyaránt. Mikor az­tán egy adott szakaszban köz­gazdászok szóvá tették, hogy a könnyűipar is több figyelmet (Folytatása a 2. oldalon) SZŐCS ISTVÁN az UTUNK minden fürdőhelyen kapható Köszönet Lehet-e illő szavunk felkö­­szönteni őket, akik mindany­­nyiunkat beavattak anyanyel­vünk szépségeibe, a betűk koz­moszának röppályájára helyez­tek bennünket, megtanítottak súlytalanul szállani a költé­szet szárnyain, leszakíttatták velünk a tudás édes gyümöl­csét és sajátunkká tették a nyughatatlan gondolat célra­törő fegyelmét. Ez kellene hogy legyen az év leghosszabb napja, hisz azo­kat ünnepeljük, akik azon munkálkodnak, hogy a nap, a szellem napja minden ébredő lélekben a legkorábban keljen, a legtöbbet világítson, a legké­sőbb térjen nyugvóra. Ez kel­lene hogy legyen az örökifjú­ság napja, hisz azokat tisztel­jük, akik által szüntelenül megújul az élet, akik az időt, a holnapot, a jövőt formálják, amely minden ifjú nemzedék­kel tovább lép egyet előre. S akár korunkhoz legméltóbb­nak is lehetne a napot nevez­ni, hisz vele azokat illetjük, akik az értelem, a kultúra, az igaz emberség alapjait ve­tik meg. Köszönet mindazoknak, akik­nek szigorú pillantását, ránc­ba vont homlokát, számon ké­rő szavát, ösztökélő figyelmét örökre befogadtuk, akiknek (Folytatása a 2. oldalon) MIKÓ ERVIN H

Next