Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-07-25 / 30. szám

Barabás Miklós: Petőfi 1845-ben „Tendresse et extase*" Petőfi univerzális „arriválásának“ (Gaál Gábor mondta így, amikor — bizonyára 1949. táján — éppen erről a témáról beszélgettünk Bukarestben), páratlan és hihetetlen nemzetközi karrierjének a titkát igazából csak egy durva, távolról sem irodalmi művelet árán tudnánk megfejteni, ha néhány órára belehelyettesíthetnénk magunkat a más nyelvű olvasó bőrébe-lelkébe... Mivel ez lehetetlen, hiába a sok kitűnő részlettanulmány Petőfi külföldi hatásáról, csak bizonytalan megfejtésekre, furcsa és nyugtalanító összefüggések tétova felismerésére vagyunk utalva, amelyeknek inkább csak a hatását érezzük, amikor valami ismeretlen bizsergés árad szét a lelkünkben és még könny is szökik a szemünkbe, mint például ezeknek a Petőfi-soroknak még gyermekkorunkból ismert szorítására: „s én csüggtem ajkán szótlanul, mint a gyümölcs a fán“. Megintcsak egy lelki utalásról van szó, hiszen ilyenkor Édesanyánk jut eszünkbe, s amint nem lehet szavakkal pontosan megfogalmazni, hogy mit jelent a gyermeknek az édesanya, úgy ez a sejtés is csak lebeg és árad, néha egy ellentétként feldobott gondolat, máskor egy költői megállapítás vagy egy egészen bizarrnak tetsző, gyökeresen más dimenziók felől közeledő asszociáció nyomán. Ha kiválogatok az életemből néhányat, legelőször az a beszélgetés jut eszembe, amelyet még diákkoromban folytattam egy magyarul tudó olasz tanár-újságíróval, de nem Petőfiről, hanem Móriczról; azazhogy én beszéltem Móriczról, s kérdeztem, hogy miért nem fordítják olaszra, s emlékszem, hogy az Árvácskát idéztem — a vendég meg makacsul Petőfit emlegette, az ő világát, szembeállítva a Móriczéval, amelyet „komor, ködös birodalomnak“ nevezett. „Petőfi é la luce“ — tette hozzá, s én ezt soha el nem felejtettem, mert ezt a szembeállítást — más írók kapcsán is — később is többször hallottam. De mikor kezdtem igazán megérteni? Le kell írnom ezt az élményt, annyira elemi erejű és megdöbbentő volt a maga váratlanságával és irodalom-idegenségével is, hogy először el is utasítottam magamtól, mint dilettáns képzelgést. Mégis vállalom, mert később kaptam hozzá egy fogalmazást is egy idegen alakról, s bár ez is dilettánsnak számít, a spontaneitása szívet szorító. Akkor született az élmény, amikor Szinyei Merse Pál Majálisát néztem, és nem először, hanem ki tudja hányadszor, amikor már tudtam, hogy édes szédület és megszégyenítő meghatottság fog el előtte, felkészültem rá és eleve küzdöttem ■— hiába — ellene. Aztán egyszer csak, miután keresztül-kasul barangoltam a magyar festészetet, megálltam és felkiáltottam magamban: ezt hozta Petőfi a költészetben! Érzem, hogy így kell lennie, ilyesmit sejt meg a más nyelvű olvasó Petőfiben, az élet-áradás teljességét, a vulkanikus fiatalságot, a totális frissességet, a fiatalos forradalmi merészséget, egy új korszak kezdetét olvassa ki belőle, a páratlanul csillogó területet a borongó magyar irodalom kontextusából, a harcban, haza- és népszeretetben, szerelemben egyaránt égre törő lírai gejzirt a hullámos tengerbe. Ezt az érzést több mint száz esztendővel ezelőtt, 1857-ben egy ismeretlen francia költő, akit mi csak Hont Ignác kitűnő 1911-es tanulmányából (Petőfi a franciáknál, Petőfi-könyvtár, XVII—XVIII. füzet) ismerünk, Thales Bernard „Au poéte hongrois Alexandre Petőfi“ című versében két szóval ragadta meg, amikor a költő lelkéből a „tendresse et extase -t emelte ki magának a legnagyobb kincsként. Furcsa ez az elegáns és komoly nyelv, amely szívesen használ ilyen lebegő értelmű és hangulatú szavakat, de a lényegre tud vágni velük, annyira, hogy a fordító zavarba jön: hogyan is magyarázza? A „tendresse“ helyett nem mondhatunk itt gyöngédséget, bár tulajdonképpen erről van szó, értsünk inkább valami kristályos líraiságot, hogy az igazságot érezzük, az extázist meg hagyjuk meg extázisnak, vagy értelmezzük franciául „transportként, a teljes odaadás, beleizzás, feloldódás és azonosulás érzékeltetésére. Nincs mindebben semmi gondolati megfontolás, a póznak még az árnyéka is messzire került — igen, nem az attitűd kerüli a pózt, emez fél tőle! Ezt a bűvös, fényes kört találták meg a mágnesek világszerte s fordultak feléje hibátlanul Mi pedig álmélkodás nélkül vehetjük tudomásul, mert hiszen tudjuk, hogy ma is, most is, még mindig és talán örökre: a magyarból Petőfi a legnagyobb. LŐRINCZI LÁSZLÓ Fiatalság mítosza Ha a költő mitikus lénnyé, költészete pedig mítosszá válik, akkor sorsa egy nép sorsát, költészete pedig egy nép alapvető érzelmi-pszichikai alkatát fejezi ki. Petőfi: a magyar nép mítosza. Modern történetének kezdetén benne fordul a legközvetlenebbül önmaga felé ez a nép, hogy tisztázza: milyen vonásokkal akarná megkülönböztetni helyét a világban, és milyennek szeretné saját öntudatát, önmaga belső képét. Petőfi maga az alkotás mítosza: megrendít benne az őserő, amellyel hozzáteszi önmagát a világhoz. Kételymentes kirobbanásában önmaga lehetőségeit pillantja meg egy egész nép: minden, ami történelméből gerinchajlító reflexszé ülepedett. Petőfiben az ellenkezőjére fordult, és a változó cselekvés indítékává-okává lett, minden kötöttség a felemelkedés forrásává, minden elnyomás a szabadság lehetőségévé változott költészetében. Valamit hozzátett az érzelmek és tettek logikájához. Azt a világot, amelyben neki is élnie adatott, kortársainak java része okozatnak látta; az elnyomatás keserű, de kényszerű okozatának. Petőfi viszont egy újabb, a tettekben, a harcban valósággá váló új okozat okának. Hozzátett valamit a logikai lánchoz, és az adottságban lehetőségeket látott; az új valóságot dédelgette, előrehozta, megteremtette, kigyöngyözte a nemlétezőt, a jövőt És valóságosabbnak tudta érzékeltetni ezt az új valóságot, mint a már létezőt, azt a létezőt, amelyben benneragadni annyi, mint a halál. A tettvágyat kivezette a nosztalgiák hűvöséből és a teóriák meg a megfontolások ellenére a tettet a létezés egyetlen formájává avatta. A tettben egységesítette a létezést: az emberi élet számára egyetlen robbanás, és mindennek pusztunia kell, ami a szabadságot megteremtő cselekvés útjában áll. Az élet a tett mítoszában elveszíti tehetetlenségi nyomatékét, és a kényszerűségek halmazából a lehetőségek jelenlétének hordozójává lesz. Az emberi tett mítosza — a szabadság mítosza, az emberivé humanizált természet és társadalom lélekkel, szépséggel, érzelemmel és eszménnyel átitatott világa. Petőfi költészete a lét metafizikáját az ittlét fizikájává változtatta, és az ittlétet mint konkrét létet — társadalmi, nemzeti és szerelmi lírájában az ember belső és külső életének szinte természeti részeként mutatta fel; az átemberesített természetet pedig az ittlét szükségszerű kereteként kezelve kozmikussá növelte. Petőfi a konkrét világ konkrét metafizikáját adta nekünk, ezért ismerünk magunkra költészetében. Ha életünkről vagy létünkről egységes képet akarunk, ha dilemmáink egységes megértését kívánjuk, ha szétfutó érzelmeink számára szilárd támaszt keresünk — hozzá fordulunk. Az alkotás mítosza vezette ki költészetét a nagyvilágba: az emberi lelki struktúrák alapvető azonosságai, az emberi lét alapvetően azonos feltételei teszik líráját egyetemes jelenséggé. Petőfi lírájának belső szerkezete egybeesik a mindenkiben közös emberi vágyak-akaratok-érzelmek belső erőterével, eszményei pedig az összes népek eszményeivel. A legtöbb ember felfedezi önmagát Petőfiben, mintha saját maga mondaná, mintha saját maga érezné, mintha saját maga sejtené azt, amit a költő sugall számára. Századunk filozofikus szelleme Petőfiben minden emberi alaptörekvés valamilyen forrását lelheti meg; a még nem atomizálódott egységes emberképet, a sok esetben mitologikus erejű egységes világképet. Az alapvető emberi törekvések hirdetése, a szabadság forradalmi hívása mögött ott érzi olvasója a világ teljes megértésének sóvárgását: a konkrét létfeltételek elszánt, ha szükséges, akkor halálra szánt bírálata az embert azzal is szolgálja, hogy a reális szabadság kivívását ez a költészet a szellem teljességében a meghódításával kapcsolja össze. Az intellektust megrázó költészet az övé öntörvényeinek logikájával belecsempészi magát az olvasó gondolatkoordinátái közé, zenéjének harmóniáját nem zavarja semmilyen hamis hang, az antihumánus eszmék egyetlen eleme sem. Hangsúlyozottan nemzeti vonásaival a többi nemzetek alkatához is képes alkalmazkodni: az alkotás mítoszában magára ismer a világ. Embereket gyűlölni Petőfi nevében nem lehet, de az elnyomást, a szabadság béklyóit — igen, Petőfi lírája — szabadságköltészet, a tett szabadságának költészete, a szabadság mítosza. Az emberségre ítéltetett ember örökkévaló létfeltétele az, hogy minden, amit meghódított, ellene fordul, ha újabb és újabb hódítással, szakadatlan küzdelemmel nem igázza le ismét azt, ami látszólag már az övé. Költőnktől erő árad az állandó küzdelemhez, a szabadság szakadatlan megszerzéséhez, és (ennek az erőnek varázsoshatását csak fokozza nyelve, ez az egyszerű, mindenki számára érthető, néhány találó jelzővel kiépített nyelv, a tiszta emberi érzelem és gondolat sartlangmentes hordozója. Petőfi nyelve nem a szózuhatagok erejével hat, nem a képstruktúrák egymást fedő árnyalásával építkezik: a nyelv az ő számára tiszta és egyértelmű; a rámutatás nyelve: abban is mágikus ereje érezhető, ahogyan pontosan megnevezi a dolgokat, és közben az egyszerű fogalmak összehangolásával az emberi lét fő dimenzióit sugalló metaforát teremt. Mindenkiben felszívódnak ezek a metaforák, mert mindenkihez szólnak. Népisége nem hogy elszigetelné, de közösségivé teszi Petőfi nyelvét, amely frissülésre saját logikájának mélyébe bukik alá, hogy önmagából merítsen új erőt. önszépségének kutatásában, a megtalált szépség örömében az az olvasó is együtt rezdül a költővel, aki egy becsületesen megküzdött fordítás segítségével saját nyelvének új és mégis ősrégi ízeit fedezi fel benne. És felfedezi Petőfit az is, akiből a fiatalság báját nem koptatta ki még az idő: a felelősség és a kamaszlobogás, a komolykodás és fenegyerekes szemhunyorítás bámulatra és meghökkentésre méltó szintézisében — magára ismer. Lírája a fiatalság mítosza: a dolgok, emberek és világok szakadatlanul megismétlődő állapotát éljük újra benne. Mint a fiatalság mítosza, lírája az alkotás és a szabadság mítosza is. Talán éppen ebben van hatásának titka. BRETTER GYÖRGY MÁRKI ZOLTÁN írásának folytatása a 2. oldalról világ árvájának érezhette magát. Ne csodálkozzunk, hogy meglepi a világfájdalom is, és hogy az embert önmagában és a szerelemben lelné föl. Nincs barátja sem a fővárosban, vagy alig. Jókaiban még bízik, pár hónapja írta hozzá második versét. Nincs barátja, mondom, vagy alig, de ez a néhány vezérének tekinti. A Tizek Társasága márciusban már létezik, zászlójuk a sajtószabadság mint irodalom, mert tömegek még nem állnak mögöttük. (Majd 48-ban!) A költő mégis és méginkább a nép, köztük is. A társadalom lassan mozgásba lendül, Petőfi talajra lel, hadiállásra a harcban. A rajongás is hozzápártol, láthatjuk a Várady Antalhoz intézett versből: „... hinni kezdem, hogy dicső napoknak / Éljük maholnap fényes hajnalát. ..“ Íme, a vers, mely egyetlen szabadsága volt a soproni katonáskodás ideje óta, éles fegyver a kezében. A népdal varázsa ott a csillagok alatt A négyökrös szekér utánozhatatlan zenéjében, ugyanakkor más ritmus lüktet az új költeményben. A Tündérálom, ez a csodálatos halkság pedig arra képes, hogy az eszmények, mint földöntúli tünemények, csak elérhetetlen távolokban mutassák meg arcukat Álom, tünemény — mindez a romantika romlatlansága a torz valóság ellenében. Petőfi romantikája — hangulat, szín és dallamosság —, az elégiában sem élettől elszakadt ábrándozás. ..Ahol vagyunk, ez a föld nem az ég“ — halljuk. Muzsikál, száll, lebeg mindaz az új és más, ami 1845. óta született. Az Etelke gyermektiszta trocheusaihoz már gyöngédborongó jambusok csatlakoztak, a Szeptember végén anapesztusait érdemelve: „Kéket mutatnak még a távol erdő / Virító fáin a zöld levelek?“, a Felhők szárnyaló szabadsoros egységei, rímleleménye az Egy gondolat bánt engemet... gondolatainak készít helyet: „Oh fergeteg, / Ki a tornyokat / Eldöntögeted, / Kinek kezében kiszakadt / A tölgy a bérc kebelébül, / Hol századok óta vénül, / Hatalmas fergeteg! Ki nem szakíthatod / Az emberi szívbül a bánatot“. Magáról beszélt eddig, ha a néppel is ... most a nép vele. És: a válság egy nép szószólójából az emberiség átfogásáig vezette. Ez a testvériség juttatja év végére a világszabadság fényéig, mely nem is alszik ki szeméből, csak a segesvári síkon. Aki szerette, most szerethette igazán, egy népmozgalom hajnali lobogásában, amikor a sors tért nyitott neki. RÁCZ GYŐZŐ írásának folytatása az első oldalról vényességet kerestek, hanem szerelmi lírájára, sőt tájleíró verseire is. Ezek legalább akkora erővel suhantak át a nem magyarul olvasók lelkén is, mint a magyarokén. Ebben az összefüggésben Petőfinek mindössze két univerzális jelentőségű előfutára van a magyar líra egén, Balassa és Csokonai. És követői is kevesen. Ez a sajátos, józanul világirodalmi szegénységnek mondható tény nem a magyar irodalom tehetségszegénységével magyarázható. Petőfihez fogható nagyformátumú költő a Petőfi előtti és utáni magyar irodalomban több is volt. A magyar közélet azonban, amely nemcsak termelte a közéleti líra problémáit, de döntően meghatározta költőink tehetségének kibomlási körülményeit,ízlését és horizontját, a történelem csak ritka pillanataiban állította költőinket világtörténelmi jelentőségű feladatok elé. Jellemző ebben az összefüggésben a reformkor költészete, amely éppen a megfelelő politikai közeg hiányában rekedt meg egy jórészt provinciális ízű nemzeti problematikában és egy erőltetett népiesség stílusvilágában. Petőfi kétségtelen „szerencséje“ — és a magyar és a világirodalomé is —, hogy olyan történeti időbe született bele, amely a már jelzett sajátos középeurópai fejlődés általános kérdéseit nemcsak felvetette és kitermelte, de létrehozta azt a publikumot és közéleti szellemet is, amely ezekre nemcsak mint esztétikai problémákra rezonált. A múlt század közepén az egész antifeudális Magyarország a Petőfi lényegében polgári demokratikus politikai programjára és előremutató életérzéseire esküdött. Az, hogy Petőfi korának legolvasottabb költője volt, és mindmáig a legolvasottabb magyar költő és külföldön a legismertebb költőnk, csak következménye a Petőfi világpolitikai aktualitású emberi és költői hitvallásának. Ebben a hitvallásban centrális helyet foglal el Petőfi tudatosan vállalt népiessége. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy ez a népiesség, és ebben van világirodalmi jelentősége, Petőfi koncepciójában a legmagasabb esztétikai igényeket invalváló hitvallás volt — ,,ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék“ — amely átlépte a szűk formai problémák sorompóit és mesze túlmutatott a János vitéz formai és népitartalmi problémáin. Petőfi népiessége tehát nem az a romlandó anyag volt, amely a népieskedés lehangoló eredményeit szülte és szüli a Petőfi-epigonok műveiben. Jellegzetes ebben az öszszefüggésben a Petőfi szerelmi líráját és családi verseit jellemző szemlélet Tipikus példája ez a „megszüntetve-megtartásnak“, amelyben a korábbi magyar líra hagyományai már csak egy soha nem volt költői vízió átírásaiban élnek. Petőfi szerelmi lírájában sokkal kevésbé hangsúlyozottan van jelen a korábbi magyar lírában jelentkező biedermeieres építkezés, az érzelmi élet túlcifrázott, néha a szecessziót előlegező túlzásai. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy ezekben a magyar lírát az erőltetett finomkodás alól felszabadító gesztusaiban is egy, a történelem által napirendre tűzött igényt teljesített. A XIX. század közepére felélénkült magyar társadalmi élet és azoknak a szociális rétegeknek a közérzete, amelyekkel Petőfi érintkezett s akiket a polgári demokratikus forradalom szele megsuhintott, idegennek érezte és elutasította már a feudális szemérmes finomkodást, a magyar líra kisebb formátumú költőinél ügyeskedő metaforákban és az édeskés biedermeieres hangulatokban intonált verset. Nem kétséges, hogy Petőfi szerelmi lírája éppen abban, ahogyan lírává nemesítette a szerelmi élet egyetemes emberi realitásait, készítette elő Vajda János mély szenvedélyű szerelmi líráját, majd az Ady Endre minden előző magyar lírikusunknál szókimondóbb szerelmi költészetének erupcióit. Petőfi tehát nem a népiesség rosszul értelmezett stílusforradalmával vált európai rangú lírikussá a szerelmi lírában sem, hanem tisztító zokogásaival, a lassan polgárosuló XIX. század közepi Magyarországon kialakuló általános emberi életérzések lírai eszményesítésével. Ez volt az az európai rangú vívmány, amely szétfeszítette azt a belterjesebb hangot, amely még az olyan jelentős költőink munkásságát is jellemezte, mint a A vén cigány írójáét vagy az Aranyét. Elsősorban ezért a szétfeszítő munkáért nincs szüksége Petőfinek, mint annyi sok más, általunk világirodalminak érzett írónknak az idő kegyelmére. Ha Petőfi csak a polgári demokratikus forradalom problémáit veti fel, vagy nem lépi túl azt a hangot, amelyet a magyar lírában már ismertünk, ma ezt a kegyelmet kétségtelenül ki kellene könyörögnünk a számára. Legendává és mítosszá nőtt alakja, a halála óta eltelt 120 év tanulságai bizonyítják — a XIX. századi Magyarország európai problémákat sodró történelméből — éppen mert a lírai egyetemességű kérdéseket kereste, — egyre nagyobbként emelkedik ki a múló időben. Petőfi élete és munkássága ma is a legnagyobb magyar irodalmi példa. A hódítás példája, a teremtő zsenialitás példája: elébe futni az időnek, nemcsak problémákban, hanem a tükrözés forradalmaiban is. Sas a költés, hol nem járt senki sem / Ő arra indul fennen, szabadon.