Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1971-11-26 / 48. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVI. ÉVFOLYAM ■ 48. (1204.) SZÁM ■ ARA­­­LEJ ■ KOLOZSVÁR, 1971. NOVEMBER 26. DRÁGA KINCSÜNK A (• Y G R N E K (irodalom) Ha már annyi jót és szépet mondtunk és mondunk irodal­munk nevelő szerepéről, jelle­géről és erejéről — úgy álta­lában —, hadd szóljunk iro­dalmunk Hamupipőkéjének, a gyermekirodalomnak helyzeté­ről is — éppen nevelő funk­ciója szemszögéből. Hol vehetik fel a versenyt — hatás dolgában — a legjobb felnőttekhez szóló könyveink is a sikerült gyermekkönyvek­kel (amelyeket egyébként a szülők és nagyszülők is szíve­sen olvasnak)?! Hőseik any­­nyira elevenekké válnak az olvasók fantáziájában, hogy ezek önmagukat, társaikat is elnevezik róluk (magam is vol­tam már jó néhányszor Neme­­csek, Winettou, sőt egy alka­lommal Bornemissza Gergely is, de akkor nagyon elvert Bo­tár Gézuka. Nem Ali basa mi­nőségében, hanem azért, mert szintén Bornemissza Gergely volt). Mindennapi jelenség, hogy a gyermekek el-eljátsszák kedvenc mese- vagy regényhő­­seik életének egy-egy mozza­natát, sőt, játszás közben, ha kell, „tovább írják“ a könyvet — tovább folytatják hőseik történetét. „Nehéz gyermeknek írni“; „A gyermek a legszigorúbb kritikus“; „a legigényesebb ol­vasó“ — mondják szemforgató áhítattal néha irodalmárok is, de amikor nem nézünk oda, legyintenek. Az úgynevezett „gyermekirodalom“ mindig is az irodalmi élet perifériáján volt — gyakorlatilag ma is ott lévőnek tekintik. Ne áltassuk magunkat: igazuk van. Azok­nak, akik legyintenek. Ha iro­dalmunk az utóbbi 25 esztendő alatt számos jó regényt, novel­lát, verskötetet, drámát, esz­­szét produkált — a tíz ujja­­mon meg tudnám számlálni a valóban rangos (nemcsak sike­res) gyermekkönyveket. Pedig igen-igen sok jelent meg — ha nem is elég. Jelent meg szá­mos népmese-gyűjtemény mel­lett silány Micimackó- és Dugó Dani-utánérzés (biztos siker), jelentek meg nyűge és kevés­bé nyűge karcolatkötetek gyer­mekek számára, jelentek meg — nem nagy számban — üde, kedves hangú verskötetek, de csaknem ömlesztve gügyögő verscsinálmányok is, amelyek­ből órabérre gyárthat minden rímfaragáshoz valamennyire értő irodalmár, tetszés szerinti mennyiségben. Jelentek meg hülyegyerek-aforizmák és csin­­gilingi-gügyögések modern me­se címen ... A „legszigorúbb kritikus“, a „legigényesebb olvasó" pedig hősies elszántsággal vetette rá magát a neki szánt könyvekre; fénylő szemmel olvasta-falta a jó írással együtt a giccset is, mert ő nem „szigorú“ és nem is „igényes“. Csupán őszinte. A legsoványabb cselekményért, a legkisebb érzelmi momentu­mért is hálás — viszont már a második oldalnál abbahagy­ja a számára unalmas könyv olvasását — mit sem törődve azzal, hogy íróját mennyire taksálják az irodalmi káder­­börzén, hisz olyan könyveket is félrelök, amelyek előtt iro­dalomkritikánk még ma is ka­­laplevéve tiszteleg. Ha a felnőtt unalmasnak ta­lál egy regényt, novellát, attól az még lehet jó, sőt egészen kiváló is. Van aki Proustot, Thomas Mannt, vagy éppen­séggel Krúdyt unja. Ha viszont a gyermek teszi , akkor az a neki szánt könyv minden bi­zonnyal csapnivaló, vagy a szerző eltévesztette a címzést: gyermekkönyvnek szánta a művet, amely tulajdonképpen a felnőttekhez, csak a felnőt­tekhez szól. Ha igaz az, hogy a valóban jó gyermekkönyvet a felnőtt is szívesen olvassa, az is igaz, hogy nem lehet jó az a gyermekkönyv, amelyet a gyermek nem tud végigolvas­ni. Fogékony a gyermeklélek. Azonosul kedvenc irodalmi hő­sei sorsával: velük sír, velük nevet. Mind ez idáig azonban nem tapasztaltam, hogy iro­dalmi közéletünk felmérte vol­na, tulajdonképpen min is sír­­nak­ nevetnek a gyermekeink. Hiszen a mai gyermekkönyv­­olvasókből válnak a holnap felnőtt olvasói, kialakuló íz­lésük alapvetően meghatároz­zák azok a könyvek, amelye­ket ma olvasnak. A holnap em­berét, a holnap olvasóját neveli a gyermekirodalom. Ha pedig így van — fokozottabb igény­nyel kell mérlegre tennünk a neki szánt könyveket, nem a „gyermekirodalom" mosolyog­va leeresztett mércéjű — ha­nem az irodalom oszthatatlan igényével. Ugyanolyan felelős­ségtudattal, amilyennel a „fel­nőtt“ műfajokat vizsgáljuk. FODOR SÁNDOR A művészet felelőssége Alkotó, akit népe nem vállal: hatott a világ­kultúra számára is. Persze, egy nép sorsprob­lémáival való azonosulás és az ebben érzett felelősség önmagában még nem menlevél a mű­vészi halhatatlanságba. Az út ehhez a „cél­hoz“ csak ezen az azonosuláson át vezethet. Az utóbbi negyedszázad történelme sem elő­ször állítja előtérbe ezeket az igazságokat. Még­is: ma is vannak akik cáfolják őket, vagy ké­telkednek bennük. Hivatkoznak nagy művé­szekre, akiket nem értett meg sem a nép, amelyhez tartoztak, sem a kor, amelyben éltek. De a valóban nagy művészet igézetét hordozó művek ellentmondanak ennek az érvelésnek. És nem a kivétel erősíti a szabályt banális téte­le szerint. Mert az idő lávarétegei nem borít­hattak csendet végérvényesen, csakis a valódi értékeket nem rejtő művekre. Bizonyítékul itt van az egyetemes művelődéstörténet. Homé­rosztól József Attiláig vagy Argheziig és az el­ső barlangrajzok ma is ámulatot keltő művé­szeitől Picassóig minden művészt annál inkább fogadott el a világ, minél mélyebb volt alkotása­ikban a kapcsolat a partikuláris élményvilágot szülő szűkebb valóság és az egyetemesen embe­ri ábrázolásban tükrözött tartalmak között. Aki ma olvassa Hölderlint vagy Rilkét, nem érzi őket kevésbé német költőknek, mint a né­metség legégetőbb feladataiban részt vállaló Hei­nét, és a p­olitikában talán leghaladóbban radi­kális Petőfi jelenti mindmáig a világ számára is az univerzális érvényű magyar lírát. Szándékosan idéztem ilyen szélsőséges példá­kat, mert minden nyilvánvaló különbség elle­nére az éterien tiszta és hermetikus Hölderlint és Rilkét, a politikusán agitatorikus Heinét és a népiessége miatt is sűrűn idézett Petőfit az ember sorsa iránti felelősség művészi megidé­­zése rokonítja és avatja egyben világirodalmi jelentőségűvé. Ma, amikor itt és most a művészet elkötele­zettségét hangoztatjuk és indokoltan hivatkozunk oly sűrűn a realizmus-igényre a művészetben, a felelősségnek erre a zárt karú emberszolgálatára gondolunk. Mert nemcsak az a művész vállal szolidaritást népe és az emberiség nagy prob­lémáival, aki a napi feladatokhoz kapcsolódó műveket alkot — még ha ezek valódi érté­kek is —, hanem az is, aki progresszív eszmé­nyei érdekében és talán alkatának megfelelően is messzibb tekint, mint más beállítottságú céh­társai, akinek szeizmográf finomságú művészi érzékenységében egy közelibb vagy távolibb jö­vő igazságai körvonalazódnak. És nemcsak azok az igazságok, amelyek egy szűken értelmezett pragmatizmus szerint tűnnek felelőseknek, ha­nem azok is, amelyek csak nagyobb perspek­tívában válhatnak a társadalom közérzetének részeivé. Ezért kell kimondanunk újra és újra, hogy a művészet egyetemes érvényű alkotásai a va­lóságot minden időben mint totalitást ábrázol­ták. Azt is, ami ebben a totalitásban az ember számára felemelő volt és azt is, ami az­ ember sikertelen küzdelmeit idézte. A marxizmus történelemszemlélete tudatosí­totta bennünk igazán, hogy a társadalom „spi­rális“ mozgásában nemcsak az egyént, hanem az emberiséget is érték súlyos veszteségek. . Az ezekhez kapcsolódó őszinte művészi élmények nyilvánvalóan más hangulatú műveket köve­telnek, mint az ember győzelmeit idéző alko­tások. Még sincs okunk kételkedni benne, hogy Madách dilemmájára: „Megy-e előbbre maj­dan fajzatom ...“ — a történelem megadta a pozitív választ. Ennek a válasznak a jogosságát ma már olyan pesszimista polgári történetfilo­zófusok sem vonják kétségbe, mint Arnold Toynbee. Az optimizmus tehát a művészetben nem fe­lelőtlen buzdítás a valóság vállalására, mint ahogy a meglévő valóság indokolt és jövőbe né­ző művészi kritikája sem lehet tiltott területe az alkotói munkának. Ezért van az, hogy a mű­vész, aki hitelesen idézi fel a valóság árnyolda­lait is, nézheti olyan felelősen a társadalom iránti kötelezettségeit, mint alkotótársa, aki más beállítottságának megfelelően inkább arra hajlamos, hogy azt vegye észre a világban, ami optimizmusra hangolhat. A művészet felelőssége tehát lényegében és végső fokon az igazság szolgálatában summázó­­dik. Minden kor időálló művészete az igazság­nak ebben a bűvöletében született, és ebben az igazságszolgálatában öltött testet a művészi lelkiismeret emberformáló ereje és hatalma is. Már a Marx előtti esztétikák is „tudták“, hogy az igazi művészet nem bír el semmiféle hazugságot. Hegel — egyesek szerint transzcen­dentálisnak tekintett — művészetfilozófiájában is ilyen nagyon is földi esztétikai-erkölcsi igé­nyek olvashatók: „ .. minél magasabban áll a művész, annál alaposabban kell ábrázolnia a ke­délyt s a szellem mélységeit, amelyeket nem ismer közvetlenül, amelyeknek mélyére csak úgy hatolhat, hogy saját szellemét a belső és külső világra irányítja, így hát a művész csak stúdium útján tudatosíthatja ezt a benső t­artal­mat és szerzi meg koncepciójának anyagát s benső tartalmát.“ A művész erkölcsi felelősségét, végső fokon a valóság hiteles ábrázolása iránti igényt tehát nem a marxista filozófia „találta ki“, de a művé­szet területére is kiterjedő szabadságfelfogásunk­ban a marxizmus kapcsolta össze ezt a követel­ményt a felismert szükségszerűség művészi életrekeltésében objektiválódó világnézeti tisz­tánlátás igényével. , Ezért a művésznek, aki a mi felfogásunk sze­rint felelősen akarja szolgálni népe törekvéseit, nemcsak a valóság árnyoldalait kell ábrázolnia, hanem „napfényes oldalait“ is, nemcsak az em­ber győzelmeiről kell tájékoztatnia, hanem ál­modnia is „arról, amivé a kommunizmusnak válnia kell“. Ebben a perspektívában nyilvánvaló, hogy a művészet felelősségében a realizmus elfoga­dása „ ... nem jelenti bizonyos típusok és sab­lonok rákényszerítését a művészetre, ha­nem megnyitja az utakat egy virágzó mű­vészet felé.“ RÁCZ győző Arcok víztükörben Csép Sándor és P. Lengyel József folytatásos riportja

Next