Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1973-06-08 / 23. szám

ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍR­ÓSZÖVETSÉGÉN­EK LAPJA XXVIII. ÉVFOLYAM • 23. (1284.) SZÁM • ARA­­­LEJ • KOLOZSVÁR, 1973. JÚNIUS 8. A tehetség útja. Fordítsuk meg a kérdést, és mindjárt jobban kiderül, mi­ről van szó. Ne azzal kezdjük tehát, hogy a szocializmust építő társadalomban mindenképpen a néppel tűzön-vízen át vezet a kor parancsára hallgató művész útja, hanem gondol­junk inkább arra, mennyire összeegyeztethetetlen lenne a mi társadalmi és történelmi valóságunkkal bármilyen ars poetica, amely az adi profanum vulgus valamiféle „korszerű“ változatát kínálná. Persze nem feledkezünk meg arról, hogy az emberiség mai szocialista korszakának sok százados elő­története számtalanszor teremtett olyan helyzeteket, amelyek­ben művészek legjobbjai képzelhették társadalmon kívülieknek magukat, vagyis senki sem állítja, hogy az irodalom néphez­­kötöttsége mindig és mindenütt megvalósulhatott a kultúrá­ban. Sőt, éppen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az első, második (és egyesek szerint a már bekövetkezett harma­dik) ipari forradalom az iparilag legfejlettebb tőkés államok­ban az elmagányosodottságnak olyan világát hozta létre, amely­ben teljességgel fellazultak a művész és műélvező hagyományos kapcsolatai, amiből aztán sokan azt az elméleti következtetést vonták már le, hogy az alkotó független környezetétől, az alko­tás pedig a XX. század második felére elvesztette társadalmi funkcióját... A szocialista gazdasági és társadalmi rendet létrehozó — és a maguk ipari forradalmát kiteljesítő — népek előtt most az a páratlan történelmi feladat is áll, hogy bebizonyítsák az egész világ reménykedő százmillióinak, a felszabadulásukért és igazi szabadságukért küzdő embertömegeknek, hogy a modern ipari forradalmak nyomán olyan új társadalmak is keletkezhetnek, amelyek birtokukba veszik korunk civilizációját anélkül, hogy a kor rettenetes társadalmi betegségeinek s mindenekelőtt a teljes elmagányosodásnak a rabságába kerülnének. Természetesen a szocialista irodalmak nem kínálhatnak cso­daszereket semmiféle társadalmi kérdésben; a népe, nemzeti­sége sorsát kibetűző és meghirdető író azonban minél tehetsége­sebb, annál nagyobb részt vállalhat a szocializmus építéséből éppen ott, ahol ez a munka legbonyolultabb: a szocialista em­berség kiteljesítése terén. Ezért fogalmazódik meg aztán mind­untalan a vitathatatlan társadalmi igény (mint legutóbb a Scin­­teia június 1-i szerkesztőségi cikkében), amely írót, kritikust és szerkesztőt egyaránt arra biztat: lépjenek fel határozottab­ban az irodalmunkban, a fiatal írók alkotásaiban is jelentkező középszerűség, szenvelgés, divatozás ellen — a kor emberségét egyre tudatosabban szolgáló és formáló alkotások érdekében, önmagát diszkvalifikálná nálunk az az irodalmi fórum, amely nem figyelmezne egyre komolyabban erre az igényre. UTUNK ^(SStSSsuaKSSaSSSg^ WíSSé^Wr^ Feszt László: Korunk bástyái című sorozatából Esa Kacsó Sándor emlékirataiból Huszonöt évvel ezelőtti új­ságokat, folyóiratokat Lapoz­gattam az elmúlt hetekben, s oldalaikon rábukkantam né­hány olyan cikkre is, amelyek az államosítás akkor éppen friss eseményét ünnepelték; lényegében egy törvényt, vagy­is intézkedést, mely június 11-i hatállyal lépett életbe, de amely egyben a társadalmi haladás akkor talán legfonto­sabb mozzanatának szentesíté­se volt, a felszabadulást kö­vető évek történetének egyik forradalmi eseménye: az anya­gi javakra is kiterjedő hata­lomátvétel. Tehát a termelő­eszközök, gyárak, üzemek a fenti dátummal kezdődően vál­tak — a korabeli publicisz­tikai és politikai nyelv ked­venc szóhasználatával élve — össznépi tulajdonná. A lelkes cikkek egyike még azt is re­gisztrálta, hogy Kolozsváron ama nevezetes napon üdítő nyári zápor paskolta az utcá­kat — s ebben illett jelké­pet látni. Az akkori irodalmi sajtó hangja mai szemmel meghatóan naivnak tűnik. U­­gyanúgy, ahogy az elmúlt 150 —200 év polgári forradalmai­nak művészei a szabadságot például ágyúdörgéses mezőkön rohangáló, feldúlt hajadonnak képzelték, huszonöt esztendő­vel ezelőtti kollégáink a mun­kást csillogó szemű óriásnak látták, akinek vállai alig fér­nek be a képkeretbe s amint iszonyú öklével éppen odacsap vagy végeérhetetlen kalapács­nyelet dédelget, a háttérben gyárkémények tornyosodnak és fürészfogas műhelytetők. A munkás ekkor az író képze­letében minden reggel azzal indult el hazulról, hogy gé­pek sárkányaival küzdjön meg a munkásharcok kivívta re­kordidő, a nyolcórás munka­nap alatt.. Forradalmi romantika — mondhatnánk a korszak em­beri és művészi látásmódjá­ra —, s mennyire bántó és méltánytalan volna mégis, ha megmosolyognánk publicista és művészelődeink szemléletét, a­­mellyel nemes vonásait kereste és emelte ki a történelmet éppen alakító osztálynak, s amiért a háború után kátrány­papírral borított műhelyzetet szebbnek találta a holdas, csil­lagos égboltnál, vagy amiért az újraindított örökül kapott gépeket, az anyagi hatalom frissen birtokba vett eszközeit, roppant kolosszusoknak látta. A romantika valójában for­radalmak realizmusa. Ha az iparosodás mai mé­reteit, a technikai fejlettség je­len állapotait s mindezek tár­sadalmi kihatását akarnánk számba venni, a huszonöt év­vel ezelőtti termelési-üzemi ál­lapotokkal való összehasonlítás gondolatáról is le kellene mon­danunk. Mint ahogy erejük teljében lévő ifjúemberek sem sorolják elő lépten-nyomon gyermekkoruk esendőségeit, bármennyire elképzelhetetlen is későbbi életük hajdani gyer­mek mivoltuk nélkül. S ez az analógia akkor sem kedvezőt­len, ha tudjuk, hogy a gyer­mekkor mennyire meghatározó jelentőségű a továbbiakban el­következő sorsalakulásban. Mert bár az ipar-gyermek kor­mos csarnokokban kezdett ma­gára eszmélni, de makacsul bizakodó volt s elszántan jö­­vőt­akaró. Nos, ez az indítta­tás tette mára valóban olyan­ná, amilyennek hajdan elkép­zelte önmagát. Ha pedig most a technikai civilizáció kellé­kei által ihletett képzőművé­szeti alkotásokat nézegetjük, úgy érezzük, az absztrakt for­mák vagy a térben egymásba ékelt bizarr elemek, a vonal- és árnyalatlehetőség bármely — akár képzelet összerakta — változata sem hat elidegene­dettnek az ipari formák mai valóságához képest. Úgy tűnik tehát, hogy a mai kor művé­sze sem tesz egyebet, mikor az ipari civilizáció távlatait akár elvont eszközökkel ábrá­zolja is, mint huszonöt évvel ezelőtti elődei, hiszen a haj­dani művész, amint — akkor lehetséges eszközeivel — erő­teljesnek akarta látni a tár­sadalomformáló embertípust, túlméretezte ennek világát s szerszámait. De az arányoknak ezzel a felnövelésével lényegé­ben nem tett mást, mint elő­revetített elkövetkező valósá­gokat. SZILÁGYI ISTVÁN Forradalmak real izmusa LÁSZLÓFFY ALADÁR Álom az álomról (Egész nap szerszámok voltak a kezemben, kezem ügyében, kapkodtam mindenért, hogy bevégeztessék, s eljött az este.) Máris különösnek érzem, hogy mikor alszom, semmi se kell a kezembe, hogy csak így üres kézzel vágok neki a behunyt szemű éjszakának. Ugyan, hát mit tudok tenni puszta kézzel ott egymagamban! De igazán csak a szememmel akar szembenézni az álom, csak számára van feladata? Vagy odaát is van minden, odaát is várnak ugyanazok a szerszámok, oda­át mindent ugyanúgy teszek meg? Egy éjszakabeli nappalban, egy szememben élő kezemmel. S ha ál­momban elalszom, álombéli szememben is ott vagyok egészen, tettre készen. Most már valahol örökre éb­ren leszek. Az írószövetség 1972. évi díjai Szombat délben Bukarestben ünnepélyes külsőségek között kiosztották az írószövetség 1972. évi díjait. A díjazottak a következők: KÖLTÉSZET: Eugen Jebeleanu a Hanibal című kötetéért, Ben Corlaciu a Starea de urgenţă és Constanţa Buzea a Leac pent­ru ingeri című kötetéért. PRÓZA: Marin Preda a Marele singuratic és Corneliu Şte­­fanache a Ziua uitării című művéért. SZÍNMŰIROD­ALOM: Vasile Rebreanu és Mircea Zaciu a Sechestrul című színdarabkötetért. PUBLICISZTIKA ÉS RIPORT: Nichita Stănescu a Cartea de recitire című kötetért és Octavian Paler a Drumuri prin me­morie című könyvéért. GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM: Costache Anton az Ochii aurii ai Roxanei és Cornelia Buzinschi a Hoţii de vise című könyvekért. IRODALOMKRITIKA és ELMÉLET: Şerban Cioculescu az Aspecte literare contemporane című tanulmányáért, Mihai Dra­gan a Bogdan Petriceicu Haşdeu című munkájáért és Ion Vlad a Convergenţe és a Povestirea, destinul unei structuri című írásáért. FORDÍTÁS A VILÁGIRODALOMBÓL: A. E. Baconsky a Panorama poeziei universale contemporane című kötetéért és Leon Leviţchi Robert Browning válogatott verseinek a tolmá­csolásáért. FORDÍTÁS A NEMZETISÉGEK IRODALMÁBÓL: Paul Drumara Bálint Tibor Zokogó majom című regényének a le­fordításáért. EGYÜTTÉLŐ NEMZETISÉGEK IRODALMA: Szilágyi Do­mokos a Sajtóértekezlet című verseskötetéért. Bajor Andor a Tücsök és bogár című szatirikus karcolataiért, Franz Heinz A kutyánál rosszabb című novellájáért és Immanuel Weissglas Az utolsó vendégfogadó című verskötetéért. ELSŐKÖNYVESEK: Alexandra Calinescu az Anton Helban şi complexul lucidităţii című könyvéért. Radu Mareş az Ana sau pasărea paradisului című kötetéért, Duşan Petrovics a Le­bede ale puterii című kötetéért, Dan Verona a Nopţile migra­toare című könyvéért, Saszet Géza a Bizonyság című kötetéért és Váradi B. László a Kölyökharcsa című könyvéért.

Next