Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-06-08 / 23. szám
ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVIII. ÉVFOLYAM • 23. (1284.) SZÁM • ARALEJ • KOLOZSVÁR, 1973. JÚNIUS 8. A tehetség útja. Fordítsuk meg a kérdést, és mindjárt jobban kiderül, miről van szó. Ne azzal kezdjük tehát, hogy a szocializmust építő társadalomban mindenképpen a néppel tűzön-vízen át vezet a kor parancsára hallgató művész útja, hanem gondoljunk inkább arra, mennyire összeegyeztethetetlen lenne a mi társadalmi és történelmi valóságunkkal bármilyen ars poetica, amely az adi profanum vulgus valamiféle „korszerű“ változatát kínálná. Persze nem feledkezünk meg arról, hogy az emberiség mai szocialista korszakának sok százados előtörténete számtalanszor teremtett olyan helyzeteket, amelyekben művészek legjobbjai képzelhették társadalmon kívülieknek magukat, vagyis senki sem állítja, hogy az irodalom néphezkötöttsége mindig és mindenütt megvalósulhatott a kultúrában. Sőt, éppen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az első, második (és egyesek szerint a már bekövetkezett harmadik) ipari forradalom az iparilag legfejlettebb tőkés államokban az elmagányosodottságnak olyan világát hozta létre, amelyben teljességgel fellazultak a művész és műélvező hagyományos kapcsolatai, amiből aztán sokan azt az elméleti következtetést vonták már le, hogy az alkotó független környezetétől, az alkotás pedig a XX. század második felére elvesztette társadalmi funkcióját... A szocialista gazdasági és társadalmi rendet létrehozó — és a maguk ipari forradalmát kiteljesítő — népek előtt most az a páratlan történelmi feladat is áll, hogy bebizonyítsák az egész világ reménykedő százmillióinak, a felszabadulásukért és igazi szabadságukért küzdő embertömegeknek, hogy a modern ipari forradalmak nyomán olyan új társadalmak is keletkezhetnek, amelyek birtokukba veszik korunk civilizációját anélkül, hogy a kor rettenetes társadalmi betegségeinek s mindenekelőtt a teljes elmagányosodásnak a rabságába kerülnének. Természetesen a szocialista irodalmak nem kínálhatnak csodaszereket semmiféle társadalmi kérdésben; a népe, nemzetisége sorsát kibetűző és meghirdető író azonban minél tehetségesebb, annál nagyobb részt vállalhat a szocializmus építéséből éppen ott, ahol ez a munka legbonyolultabb: a szocialista emberség kiteljesítése terén. Ezért fogalmazódik meg aztán minduntalan a vitathatatlan társadalmi igény (mint legutóbb a Scinteia június 1-i szerkesztőségi cikkében), amely írót, kritikust és szerkesztőt egyaránt arra biztat: lépjenek fel határozottabban az irodalmunkban, a fiatal írók alkotásaiban is jelentkező középszerűség, szenvelgés, divatozás ellen — a kor emberségét egyre tudatosabban szolgáló és formáló alkotások érdekében, önmagát diszkvalifikálná nálunk az az irodalmi fórum, amely nem figyelmezne egyre komolyabban erre az igényre. UTUNK ^(SStSSsuaKSSaSSSg^ WíSSé^Wr^ Feszt László: Korunk bástyái című sorozatából Esa Kacsó Sándor emlékirataiból Huszonöt évvel ezelőtti újságokat, folyóiratokat Lapozgattam az elmúlt hetekben, s oldalaikon rábukkantam néhány olyan cikkre is, amelyek az államosítás akkor éppen friss eseményét ünnepelték; lényegében egy törvényt, vagyis intézkedést, mely június 11-i hatállyal lépett életbe, de amely egyben a társadalmi haladás akkor talán legfontosabb mozzanatának szentesítése volt, a felszabadulást követő évek történetének egyik forradalmi eseménye: az anyagi javakra is kiterjedő hatalomátvétel. Tehát a termelőeszközök, gyárak, üzemek a fenti dátummal kezdődően váltak — a korabeli publicisztikai és politikai nyelv kedvenc szóhasználatával élve — össznépi tulajdonná. A lelkes cikkek egyike még azt is regisztrálta, hogy Kolozsváron ama nevezetes napon üdítő nyári zápor paskolta az utcákat — s ebben illett jelképet látni. Az akkori irodalmi sajtó hangja mai szemmel meghatóan naivnak tűnik. Ugyanúgy, ahogy az elmúlt 150 —200 év polgári forradalmainak művészei a szabadságot például ágyúdörgéses mezőkön rohangáló, feldúlt hajadonnak képzelték, huszonöt esztendővel ezelőtti kollégáink a munkást csillogó szemű óriásnak látták, akinek vállai alig férnek be a képkeretbe s amint iszonyú öklével éppen odacsap vagy végeérhetetlen kalapácsnyelet dédelget, a háttérben gyárkémények tornyosodnak és fürészfogas műhelytetők. A munkás ekkor az író képzeletében minden reggel azzal indult el hazulról, hogy gépek sárkányaival küzdjön meg a munkásharcok kivívta rekordidő, a nyolcórás munkanap alatt.. Forradalmi romantika — mondhatnánk a korszak emberi és művészi látásmódjára —, s mennyire bántó és méltánytalan volna mégis, ha megmosolyognánk publicista és művészelődeink szemléletét, amellyel nemes vonásait kereste és emelte ki a történelmet éppen alakító osztálynak, s amiért a háború után kátránypapírral borított műhelyzetet szebbnek találta a holdas, csillagos égboltnál, vagy amiért az újraindított örökül kapott gépeket, az anyagi hatalom frissen birtokba vett eszközeit, roppant kolosszusoknak látta. A romantika valójában forradalmak realizmusa. Ha az iparosodás mai méreteit, a technikai fejlettség jelen állapotait s mindezek társadalmi kihatását akarnánk számba venni, a huszonöt évvel ezelőtti termelési-üzemi állapotokkal való összehasonlítás gondolatáról is le kellene mondanunk. Mint ahogy erejük teljében lévő ifjúemberek sem sorolják elő lépten-nyomon gyermekkoruk esendőségeit, bármennyire elképzelhetetlen is későbbi életük hajdani gyermek mivoltuk nélkül. S ez az analógia akkor sem kedvezőtlen, ha tudjuk, hogy a gyermekkor mennyire meghatározó jelentőségű a továbbiakban elkövetkező sorsalakulásban. Mert bár az ipar-gyermek kormos csarnokokban kezdett magára eszmélni, de makacsul bizakodó volt s elszántan jövőtakaró. Nos, ez az indíttatás tette mára valóban olyanná, amilyennek hajdan elképzelte önmagát. Ha pedig most a technikai civilizáció kellékei által ihletett képzőművészeti alkotásokat nézegetjük, úgy érezzük, az absztrakt formák vagy a térben egymásba ékelt bizarr elemek, a vonal- és árnyalatlehetőség bármely — akár képzelet összerakta — változata sem hat elidegenedettnek az ipari formák mai valóságához képest. Úgy tűnik tehát, hogy a mai kor művésze sem tesz egyebet, mikor az ipari civilizáció távlatait akár elvont eszközökkel ábrázolja is, mint huszonöt évvel ezelőtti elődei, hiszen a hajdani művész, amint — akkor lehetséges eszközeivel — erőteljesnek akarta látni a társadalomformáló embertípust, túlméretezte ennek világát s szerszámait. De az arányoknak ezzel a felnövelésével lényegében nem tett mást, mint előrevetített elkövetkező valóságokat. SZILÁGYI ISTVÁN Forradalmak real izmusa LÁSZLÓFFY ALADÁR Álom az álomról (Egész nap szerszámok voltak a kezemben, kezem ügyében, kapkodtam mindenért, hogy bevégeztessék, s eljött az este.) Máris különösnek érzem, hogy mikor alszom, semmi se kell a kezembe, hogy csak így üres kézzel vágok neki a behunyt szemű éjszakának. Ugyan, hát mit tudok tenni puszta kézzel ott egymagamban! De igazán csak a szememmel akar szembenézni az álom, csak számára van feladata? Vagy odaát is van minden, odaát is várnak ugyanazok a szerszámok, odaát mindent ugyanúgy teszek meg? Egy éjszakabeli nappalban, egy szememben élő kezemmel. S ha álmomban elalszom, álombéli szememben is ott vagyok egészen, tettre készen. Most már valahol örökre ébren leszek. Az írószövetség 1972. évi díjai Szombat délben Bukarestben ünnepélyes külsőségek között kiosztották az írószövetség 1972. évi díjait. A díjazottak a következők: KÖLTÉSZET: Eugen Jebeleanu a Hanibal című kötetéért, Ben Corlaciu a Starea de urgenţă és Constanţa Buzea a Leac pentru ingeri című kötetéért. PRÓZA: Marin Preda a Marele singuratic és Corneliu Ştefanache a Ziua uitării című művéért. SZÍNMŰIRODALOM: Vasile Rebreanu és Mircea Zaciu a Sechestrul című színdarabkötetért. PUBLICISZTIKA ÉS RIPORT: Nichita Stănescu a Cartea de recitire című kötetért és Octavian Paler a Drumuri prin memorie című könyvéért. GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM: Costache Anton az Ochii aurii ai Roxanei és Cornelia Buzinschi a Hoţii de vise című könyvekért. IRODALOMKRITIKA és ELMÉLET: Şerban Cioculescu az Aspecte literare contemporane című tanulmányáért, Mihai Dragan a Bogdan Petriceicu Haşdeu című munkájáért és Ion Vlad a Convergenţe és a Povestirea, destinul unei structuri című írásáért. FORDÍTÁS A VILÁGIRODALOMBÓL: A. E. Baconsky a Panorama poeziei universale contemporane című kötetéért és Leon Leviţchi Robert Browning válogatott verseinek a tolmácsolásáért. FORDÍTÁS A NEMZETISÉGEK IRODALMÁBÓL: Paul Drumara Bálint Tibor Zokogó majom című regényének a lefordításáért. EGYÜTTÉLŐ NEMZETISÉGEK IRODALMA: Szilágyi Domokos a Sajtóértekezlet című verseskötetéért. Bajor Andor a Tücsök és bogár című szatirikus karcolataiért, Franz Heinz A kutyánál rosszabb című novellájáért és Immanuel Weissglas Az utolsó vendégfogadó című verskötetéért. ELSŐKÖNYVESEK: Alexandra Calinescu az Anton Helban şi complexul lucidităţii című könyvéért. Radu Mareş az Ana sau pasărea paradisului című kötetéért, Duşan Petrovics a Lebede ale puterii című kötetéért, Dan Verona a Nopţile migratoare című könyvéért, Saszet Géza a Bizonyság című kötetéért és Váradi B. László a Kölyökharcsa című könyvéért.