Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1976-03-26 / 13. szám
Testépítés Előbb csak annyit tudtam az „arányos emberről“, hogy a brassói gépkocsigyárban dolgozik és Szecselevárosban lakik. Mit keres a „kulturizmus“ Szecselevárosban? Épp a régi csángó Hétfalu hivatott arra, hogy a testépítés divatját (sportját, hóbortját?) ápolja és propagálja az országban? Ebből a hozzáállásból már látszik, miféle előítéletek terhelik testépítés iránti érdeklődésemet. Széppé tenni az emberi testet? Nem komoly, nem férfias foglalatosság az. Az izomfejlesztőkről kialakult véleményem akkor kezdett némiképp módosulni, amikor a Román Televízió kisfilmet készített a szecselevárosi Kiss Mihályról, s nemrégiben a magyar szerkesztők is ellátogattak az „aranyos ember“ otthonába. Mind a két műsor valahogy azt sugallta: akar-e ön edzett, erős, friss, fiatal, s ami a fő: egészséges maradni? Kezdje el bizalommal a body building gyakorlatait. A lelkes komolysággal gyakorló férfi egészen másnak mutatta be a testépítést, mint aminek véltem. Nem arról van itt szó, hogy az ember strandokon feszítő akarnokok mintájára addig fejlessze izomzatát, amíg egy súlyemelő, dobóatléta vagy legalábbis egy exhibicionista vágóhídi benyomását kelti, hanem valóságos testápolásról, az egészséges és harmonikus testalkat kialakításáról. A body building: testedzés, a legmagasabb fokon. A szecselevárosi sportrajongó nem azért változtatta tornateremmé otthonát, hogy a feltűnési viszketegségben szenvedők hiúságának kedvezzen, hanem azért, hogy híveket toborozzon egy esztétikus, békés, de méltatlanul elhanyagolt sportág számára. A maga eszkábálta, de újítás-számba menő görgőkön, súlyzókon, torna- és testedzőszereken, az úgynevezett erőgépen idősebbek és fiatalok egyaránt gyakorolhatnak; növelik karjuk, nyakuk, derekuk erejét, fejlesztik csípő-, láb-, vállas hasizmaikat, egyszóval: épülnek, szépülnek. Az emberi test harmóniáját a legtökéletesebben a görög szobrok sugározzák felénk. Ezekért a remekművekért ma is világrészeken zarándokolnak át a turisták, ámulnak a szépség és összhang csodálatos alkotásai előtt, holott a szobrok az emberi test egyszerű mintázatai. De ebben az egyszerűségben valami egyetemes vonzóerő, szépség, kiegyensúlyozottság és harmónia munkál. A testépítés („kulturisztika“) ősét a spártai gimnasztika intézeteiben kell keresnünk, de azt is, akárcsak az olimpiai játékokat, újra fel kellett fedezni. S jellemző, hogy az úttörő, az angol Eugene Sandow volt, aki jó száz évvel ezelőtt fejlődési rendellenességekkel született, amit aztán orvosi felügyelettel végzett gyógytornával gyógyított meg. Ez már önmagában is jelzi a testépítés és a gyógytorna rokonságát. Később Sandow is orvos lett, maga dolgozta ki a kulturistika rendszerét, Amerikában stúdiókat nyitott, és rengeteg követője akadt. A testépítés csak századunk harmincas éveiben vált versenyszerűvé, amikor is a versenyzők súlyemelő és pontozással minősített izommutató gyakorlatsorozatokat végeztek, de az első „Mister Univerzum“ versenyeket csak 1948-ban tartották Londonban. Hitem szerint épp a profiszerű versengés miatt vesztette el népszerűségét a kulturisztika. Az emberi beidegződöttség azt még csak elfogadja, hogy a szépségkirálynők világméretű versenyeken „mérkőzzenek meg“ a legmagasabb címért, de hogy az erőfejlesztő férfi, izmai pontos lemérésével versenyszerűen bizonyítsa, mennyire közelítette meg az esztétikai ideált — hát ez bizony szokatlan, férfiatlan és komolytalan értékrendszer. Csakhogy a rendszeres testépítés célja nem feltétlenül a verseny, hanem sokkal inkább a test sokoldalú edzése, az arányos termet kialakítása, alkati vagy szervi rendellenességek kiküszöbölése, vagy — miért ne? — a testi szépség görög ideáljának megközelítése. Gondoljuk meg: minden más sportág a maga érdekében deformálja a testet. Az úszók kacsáznak, az ugrók felsőteste elsatnyul, a futballisták lába és szíve deformálódik. A testépítésben épp ellenkezőleg: a test nem eszköz, hanem cél. Az ember sokoldalú edzése, alkati szépítése, az izmok frissen tartása, testrészeinek aránya és összhangja a feladat. A legtökéletesebb módszer az ép testben ép lélek megvalósítására. Legalábbis ami az ép testet illeti. Senki sem fintorog, ha két bokszoló halálra csépeli egymást. Azt komoly figyelemmel és izgalommal végigkísérjük. Azon sem hökkenünk meg, ha a negyvenkét kilométer leszaladása után a szerencsétlen síkfutó már csak beájul a stadionba. Pedig ez sokkal inkább visszaélés a természettel, mint az, ha a kisportolt testű férfi, minden agresszivitás nélkül, bemutatja harmonikus testét, szépen fejlett izmait, vagyis hosszú s nem könnyű munkája élő eredményét. Szerencsére a szecselevárosi úttörő és hívei nem sokat törődnek fintorgó beállítottságunkkal, sőt a besorolással sem, hogy sport-e a body building vagy sem: ők módszeresen edzik, építik a testüket. Tudják, hogy az erőfejlesztés gyakorlatait ötvenéves korig intenzíven lehet folytatni, azután — erre is van példa — a test legalább tíz évig olyan marad, mint a húszéveseké. Ez önmagában is elég bizonyíték arra, hogy a módszeres testedzés és kondíciójavítás megéri a fáradságot. ÁBRAHÁM JÁNOS Fiatalok biennáléja Vasile Săraci: öreg jelek Finta Edit: J’accuse Kétévenként rendezett tárlatokon — Fiatalok biennáléja címmel — rendszeresíti a Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókja a 35 éven aluliak jelentkezéseit. Alkotói csoportot képvisel e kategória, érdemes figyelemmel kísérnünk bemutatkozásaikat, mert képet alkothatunk törekvéseikről, kísérleteik mineműségéről, végső soron az utánpótlás ígéretes vagy kevésbé ígéretes voltáról. Mostani tárlatukat végignézve azzal a benyomással távozunk, hogy érdemleges munka nem is egy akad a kiállításon, néhány fiatalnak a nevét pedig (akikkel eddig még nem találkoztunk), már az ígéretesek közé írhatjuk. Mégis, talán a szigorúbb válogatásnak betudhatóan, ez a kiállítás kiegyensúlyozottabbra, higgadtabbra és egyben sajnos unalmasabbra sikeredett. (A végletes esetek, mégha el is utasítottuk azokat, sója, élénkítője voltak a bemutatóiknak.) Figyeljünk azonban a jobb művekre. A grafika külön termet kapott. Ez a dinamikusan fejlődő ábrázoló műfaj a fiatalok súlycsoportjában is erőssége a tárlatoknak. Horvát B. Iván grafikái mindenképpen megérdemelték a fő falat. Munkáival nem először találkozunk, de úgy tűnik, a legjobb alkotásaiból láthatunk ezúttal. Elidegenedés című lapja eszmei mondanivalójával és technikai megoldásával is megérdemli ezt a kiemelést. Domnica H. Vasinca egészen új név a fiatalok között; japános finomságú Paradicsommadara kifejező eszközeinek lehetőségeit sejteti. Aranyossy György és Vasile Săraci rézkarcai, illetve korlográfiái grafikai sorozatot ígérnek. Árkossy István és Kopacz Mária munkái láttán az az érzésünk: kinőtték a fiatalok alkotói csoportját, s mintha csak valamiféle adminisztratív tévedés folytán szerepelnének az együttesben... Végül a grafika egyik különálló ágában, a plakátgrafikában Finta Edit hozott újat, érdekeset. A Hideg napok és Az ég a harmadik emeleten kezdődik című filmeket „kíséri“ megrendítő-borzongató plakátjaiban. (J'accuse című grafikai lapján talán még inkább érezzük az embertelenség minden megnyilatkozása elleni tiltakozás kiáltását.) Szépek, kellemesek a faliszőnyegek. A kísérletező kedv (a már említett szélsőségek) itt is alaposan tompultak, de Adriana C. Dobre Ifjúság, Vida P. Zola: Tűzmadár és Károly Gyöngyi fehér-fekete kontrasztra komponált, mértanias mintájú faliszőnyege méltón képviseli a kolozsvár-napocai textilművészeti iskolát. A festészet, sajnos (mint utóbb egyre gyakrabban), minőségben és számarányban is kisebbségbe szorul. Nicolae Maniu mozgalmas kompozíciói a fiatal festő törekvéseinek következetességéről beszélnek. Ugyanezt mondhatjuk el Florin Maxa képeiről is. A tárlat műfaji teljességét néhány kisplasztikai munka (Benczédi Ilona egyre egyénibb szobrai), kerámia (sajnos többségben színvonalon aluli) és — újdonságként — ékszerek (Károly Sándor munkái) képviselték. MURÁDIN JENŐ Év eleji beszélgetés Erdős Imre Pállal — ön, mint ismeretes — nemcsak a Képzőművészek Szövetségének alelnöke, hanem a szatmári fiók elnöke is. Ilyen minőségében mit hiányol a szatmári képzőművészeti életben leginkább? — Egy állandó és reprezentatív kiállító helyiséget, ahol méltóképpen, tudnók érzékeltetni a közönséggel képzőművészetünk és főként grafikánk fejlődését. Ezt, valamint galériánk kibővítését a megyei pártbizottság segítségével meg is fogjuk tudni valósítani. — Mennyiben fejlődött a képzőművészeti élet Szatmáron? — Rendszeresítettük a kiállítási lehetőségeket. A közönség már meg is szokta, hogy 2—3 hetenként cseréljük a kiállítás anyagát a Galériában és évente 7—8 kiállítást rendezünk a múzeum nagytermében. Fejlődésnek tekinthető az is, hogy a Képzőművészek Szövetségének kilenc tagja van Szatmáron: Szilágyi Béla, Fodor Kálmán, Szatmári Ágnes, Ion Popdan festők; Domokos Lehel szobrász; Aurel Cordea, Lucian Cociuba, Paulovics László és jómagam, grafikusok. A Képzőművészeti Alapnak pedig tizenkét tagja van Szatmáron. — Melyik volt az utóbbi évek legjelentősebb képzőművészeti eseménye Szatmáron? — A Papp Aurél-szalon megnyitása. Sokat köszönhettünk neki. — Vannak-e külföldi kapcsolataik? — 1973-ban rendeztünk egy kiállítást Szatmár hollandiai „testvérvárosában“, Zuthpenben. ők is voltak nálunk. Ez év januárjában pedig Uzsgorodba látogattunk, az uzsgorodiak márciusban visszonozzák a látogatást. — Készül-e valamilyen különösebb esemény? — Én eseménynek tekintem, hogy a szatmári Művelődési Bizottság egy gyönyörű albumot tervez, amely arra lesz hivatott, hogy Szatmár képzőművészeinek reprezentatív munkáit gyűjtse egybe kitűnő reprodukciókkal, Brăduţ Covaliu előszavával. Ezután következik a politikai nevelés és kultúra kongresszusa jegyében szervezett kiállítás. — Hogyan áll a díszítőművészet Szatmáron? — Egy időben sokat foglalkoztattuk képzőművészeinket és nemhiába. Elismerésre méltó munkát végeztek a két szálloda és az Ifjúsági Klub dekorációin. — Mit hiányol? — Szökőkutakat és térszobrokat. — Személyes tervek? — Az idén leszek hatvanéves, és a Dalles-teremben rendezek gyűjteményes kiállítást. És jó lenne még néhány jó rajzot készíteni. Lejegyezte SOLTÉSZ JÓZSEF Vitahangverseny a Donát úti stúdióban A vitahangverseny néhány év alatt a fővárosi zenei élet sajátos rendezvénytípusává lett. Már nemcsak a rádió és televízió zeneigazgatósága tart rendszeresen ilyen, a művek nyilvános megbeszélésével egybekötött bemutató esteket, hanem a zenebarátok Muzica nevet viselő társasága is. Kolozsvár-Napocán is megvolnának a tárgyi feltételei annak, hogy ez a hangversenyforma meghonosodjék. Egyelőre ritka esemény , de annál inkább örvendünk neki. Legutóbb az Ars nova tartott vitahangversenyt a rádió és televízió Donát úti stúdiójában. Vasile Herman konferált, Cornel fárain vezényelte a több hangszeres együttműködését igénylő kamaraműveket. A műsorra tűzött alkotások többsége azonban hangszerszóló volt. Az új zenének egyik jellegzetes vonulatát képezik az ilyen, egyetlen fuvolára, csellóra, harsonára stb. írott (rendszerint egy-egy kiváló virtuóznak ajánlott) művek, amelyek maximálisan érvényesítik (sok esetben lényegesenbővítik is) az illető hangszer technikai és kifejezési eszköztárát. A hallgatót legtöbbször megdöbbentik ezek a bravúros szólóprodukciók, amelyek azonban — bármennyire is hangzatos a címük — igen gyakran a „tanulmány“ műfaji körébe kívánkoznak, és azt a benyomást keltik a hallgatóban, hogy a kifejezési eszközök leltárszerű bemutatása a céljuk. Ez volt most az érzésünk Lucian Mejianu Evolutio ’73 című nagybőgődarabjának hallatán, amelynek hosszú és meglehetősen széthulló első szakaszában ragyogó ötletek érveltek a bőgőben rejlő végtelen lehetőségek mellett (ugyancsak zavarba hozta a közönséget előbb a konferanszié, majd a szerző, akiktől megtudtuk, hogy ez a sziporka-halmozó „impromptu“ voltaképpen bonyolult matematikai műveletek eredménye). Ugyanezt mondhatnék Vasile Herman Monofóniák című öt tételes művéről is, amely a kíséret nélküli oboa technikai és kifejezési lehetőségeit illusztrálta, azzal a lényegbe vágó különbséggel, hogy Herman műve rövid volt és frappáns, míg a Metianié túlméretezett (egy hallgató szóvá is tette ezt a gyengéjét), és Hermannak, aki két művel szerepelt a műsoron, arra is alkalma nyílott, hogy a különböző hangszereken kikísérletezett hatásokat egy magasabbrendű koncepció keretében érvényesítse. Syntagma II című művében fuvola, oboa, hárfa, vonós- és ütőhangszerek sziporkái konvergens, rendkívül színes, olykor impresszionisztikusan irizáló lírai hangköltemény elemeivé lényegültek át. Benyomásunk szerint ez a Herman-mű, ez az igazi, nagyon jellemző Hermanmuzsika nemcsak a megszólaltató közeg komplexitása révén emelkedett ki környezetéből, hanem mint a legkiérleltebb és legközvetlenebb hatású alkotás is. Adrián Pop Monochromia című műve tágítja a szólózene fogalmát. Két fuvola koncertál benne és egy hangszalag, amelyen ugyancsak fuvolazene szól (ugyanaz a fuvolazene, amelyet a teremben játszanak, csak nem eredeti alakjában, hanem elektronikus feldolgozásban), így a monokrómia polikrómiát eredményez: ugyanannak a színnek sokféle, összecsengő változatát (frappánsan hatott például a basszusregiszterbe transzponált fuvolázás). Nem ebbe a kategóriába tartoznak Terényi Ede zongoraszólódarabjai a Zongorajáték című terjedelmes ciklus nyolcadik füzetéből. A zongora már a 19. század felfogása szerint kiváltságos szólóhangszer volt, irodalma századunkban is beláthatatlanul gazdag. A mai szerzőt nyomasztja ez a hagyomány, csakis úgy folytathatja alkotó módon, ha egyszersmind meg is tagadja. Terényi pedagógiai célzatú zongoraműveinek (bevallott) előképe a bartóki Mikrokozmosz: azt folytatja, azt tagadja meg a szerző darabról darabra, amikor a zongoramuzsika merőben új problémáit fogalmazza korszerű gyermekzenévé. A darabok között volt egy kollázs, közismert zenei idézetekből, kétségtelen, hogy a zongorázni tanuló gyermekre felvillanyozóan fog hatni. Egy másik darabban kattogó metronóm jelzi a fizikai idő egyenletes múlását, miközben a zongorista a metronómütéstől eltérő, hol gyorsuló, hol lassuló metrumban igen változatos ritmusképleteket játszik, mintegy azt illusztrálva, hogy a zene ideje lényegében más, mint a fizikai, mert viszonylagos, rugalmas, mert „élő idő“. Terényi tézise ebben a miniatűrben fölöttébb meggondolkoztató, kérdés azonban, hogy a gyermekek, akik számára a darab készült, felérik-e ésszel. Mihai Moldovan Inkantáció című zongorakíséretes klarinétdarabját előítéletekkel hallgattuk. A szerző egészen sajátos faktúra- és textúra-zenékkel robbant be a köztudatba; zenekari, kamara- és kórusműveiben egyaránt ráismerünk azokról a kiterjedt foltokból összeálló, sokszínű, szőnyegszerű szövedékekről, amelyek konzseniális zenei áttételei egy jellegzetesen román népművészeti látásmódnak. Erről a művéről nem ismertünk volna rá. Szép volt, de az volt az érzésünk, hogy más is írhatta volna, és hogy sok más zeneszerzőnk büszke is lehetne rá... A közönség élt az alkalommal, vélekedett és kérdezett, ahogy az egy vitahangversenyen illik. Talán valamivel bátortalanabbul — mert Kolozsvár-Napocán még újdonságként hat a vitahangverseny. Reméljük, mielőbb feloldódnak ezek a gátlások — ha itt is, mint a fővárosban, a zenei élet megszokott, hagyományos rendezvénytípusává válik ez a hangversenyforma. lászló Ferenc 7