Utunk, 1981 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1981-04-10 / 15. szám
Fejlődéstörténeti krédó és kétely alcímrevaló magyar irodalmárt ha megkérdezel — mit jelent Horváth János a mi irodalomtörténetírásunk számára? —, bárminő elméleti irány képviselőjének tudja is magát, kitérően nem válaszolhat. Korszakalkotó nagysága, bámulatos teljessége irigy csodálatot kelt ma is, két évtizeddel halála után, jóllehet az életmű kényszerű lezárulása után következtek be az igazán látványos, új elméleti alapokra építkező irodalomtudományi változások. Welleknek volna igaza, nincs fejlődés az irodalmi eszmék folyamatában, nincs történet — csak ciklikus visszatérése új köntösben az egyszer már megfogalmazott gondolatoknak? Ha meggondolod, hogy René Wellek ezt az állítását egy több ezer lapos átfogó kritikatörténet (A History of Modern Criticism, 1750—1950) tanulságaként szögezte le, legalábbis lehűtöd dogmatikus heved. Ha pedig mégsem hagy nyugodni, s tudományágad létjogosultságát alapkategóriájának, a történetiségnek a hangoztatásával kívánod alátámasztani, s beveted a fejlődés spirális modelljének a tanulságait is, akkor sem húzódhatsz vélt biztonságod sanyarú zugába. Rá kell jönnöd, ha adsz magadra, másként mondod ugyanazt, ám elveszett ítéleteid elméleti biztonsága, melyet Horváth Jánosnál még töretlenül észlelhettél. Ezt, a biztonságot, akár meg is mosolyoghatod — „tudsz-e szöveggrammatikát, kultúrszemiotikát, beszédaktus-elméletet, francia tematológiát, antropológiát, stb.“ —, érvényességi körét immár nem érintheted. Csupán sóvárogni van jogod és módod e biztonság következménye, a töretlen munkalendület és végeredménye: a hatalmas szintézis láttán. E szintézis alaptézisét bírálhatod — fejlődéstörténetünk nem zárult le Arany és Gyulai nemzeti klasszicizmusával! —, de a rendszer lenyűgöz és inhibál; a részmonográfiák pedig új terminológiád ködfátyolát lebbentik fel, hogy magadra lelj: szaktudományossá igyekszed tenni stádiumodat, s eltávolítod az esetleges olvasót; eközben rájössz, hogy valami, talán éppen a lényeg veszett ki tudományszakod társadalmi funkciójából — s persze szilárdnak hitt kritériumaidról is rövidesen kiderül, hogy segítségükkel újat alig mondtál... Mert hát mondd el, kételyeidet ez egyszer zárójelbe téve, mondd el tárgyszerűbben: „Mint maga az érzelem és tárgya úgy kifejezésük is mennél anyagtalanabb kíván lenni, s költői nyelvét figyelve szinte tetten érjük azt a folyamatot, mely «gondolattá« érleli az «érzeményt«, mely a szót — a mégiscsak érzékletekbe fogódzót — kivonja anyagi megkötöttségéből. A képes beszédről való közfelfogással ellentétben egyenest húzódozik a közvetlen érzékeléstől, s belőle mintegy csak annyit hív segítségül, amit távoli benyomásemlékül őriz a képzelet, vagyis nem annyira a tárgyat, mint inkább a lélekre gyakorolt egykori hatását, azt, amit beszédbeli forgalmában a szó szívott fel és rejt magában emléktartalom gyanánt. Ha félre nem értenének, hajlandó volnék azt mondani, hogy Kölcsey képes beszéde nem tárgyi érzékletekből, hanem szavak szuggesztiójából tétetik össze. Félreértés csak az lenne, ha olvasóim valami üres szóköltészetre magyaráznák gondolatomat, holott ihletett líraiságról szólok, melynek természete csak a mondott módon formálhat magának való képes beszédet. Jelzőt ad az absztraktum mellé, valamely konkrét valóság egykori jelzőjét anélkül, hogy magát a konkrétumot is felidézné egyúttal (lágy nyugalom, fényes ideál, magas érzelem), attribútummal látja el, mely maga szemlélhető ugyan, de csak «tulajdonság«, «színezet« gyanánt egészíti ki (s nem szemlélteti) amazt, s egyszersmind az egész látományt végtelen messzeségbe vetíti ki, hogy e csekély anyagiság is elfinomodjék: «óhajtlak messze fátyolodnak / Kékjében látni szép Remény.« ..Tudsz-e ennél pontosabb és funkcionálisabb szövegelemzést adni? Ha konnotáció, illokúció és nyelvszociológiai funkció fegyverzetével lépsz a porondra, mondasz-e ennyire érdembenit? Ha maradt némi önbizalmad, tovább kérdezlek: tudsz-e a későközépkori latin stilisztika nyelvén „verstanul“ (monografikusan), készül-e szintézised a régi magyar irodalomról, melyben meghaladod A reformáció kora felfogását, és diadalmasan kihozod reneszánsz és reformáció egységét a könyvtárnyi szakirodalom nyomán? Tudsz-e gyöngyösiül, molnáralbertül, fejlődéstörténetül, a 18. és 19. század nyelvén, miközben érdemben elemezted, kortársként Ady szimbolizmusát? — Jó, jó, abbahagyom — tudom, hogy nincs bocsánat. A fű kinő utánad. Fel kell azt is fedezned, hogy a pozitivizmus Lawson-i iskolájára épített neokantiánusszellemtörténeti szemlélet kiveséző éleslátással hatolt az irodalmi mű és létrejöttének strukturális meghatározottságaiba. Ne örvendezz kisszerűen azon, hogy a társadalmi dialektikát jobbára figyelmen kívül hagyta. Vedd inkább észre: anélkül hogy beszélt volna róla, a legtöbbször immanensen érzékeltette az ízlés kategóriája segítségével. Persze kevésbé élesen, mintsem elvárnád, s Petőfi forradalmiságát joggal kérheted tőle számon; karakterológiai képlete azonban sokkal szilárdabb, hite és biztonságtudata erősebb, hogysem megingathatnád művei vállalásában. Forradalom után, világháború után alapozta meg koncepcióját — visszamenőlegesen minden értéket méltányosan számontartva, szakszerűen és önelvűen elemezve — tény tisztelete és irodalmiság iránti bámulatos érzéke ellenére kizárólagos, idealista és konzervatív modellben. Rendszert posztulált — a magyar irodalom fejlődéstörténeti modelljét —, teljes leírását adta, s Hegelhez hasonlóan a rendszerkényszer áldozata volt. Ahogy Hegel a művészetet immár a filozófiával vélte meghaladni az objektív szellem stációiban, Horváth János is zárta rendszerét, noha a magyar irodalom soha nem látott gazdagságban és ellentmondásos sokszerűségben viharzott el mellette. Ám Hegel is jövőt jósolt a regénynek, a rendszerkényszer ellenére is Horváth János is tisztában volt Ady nagyságával. Sorsparadoxon, véled, noha éppen e konzervativizmus következménye: Szabó Dezső egyik gyilkos pamfletjében Horváth János Petőfi-monográfiáját szúrta tollhegyre. De ne örülj, ne dörzsöld össze krétás kezeid, hogy íme, hát et is lehetett... Persze, hogy lehetett, kit nem támadhatott meg Szabó Dezső? Pláne, ha okot is szolgáltattak, a pozitivizmus rossz hagyományaként egy toposz-értékű hely terjedelmes jegyzetelésével. Várnád, hogy a burjánzó képzelet és gyilkos düh ne társítsa a betűk gömbölyödéséhez Gretchent a kerti jelenet után? Akkor nem ismered Szabó Dezsőt... S nem ismered Horváth Jánost, ha azt hiszed, őt ez megingathatta. Mit szólnál te, ha nem egy Szabó Dezső — ráadásul jobbára téged hallgatók előtt —, hanem, mondjuk, egy tanítványod fricskázna meg? Fájna, ugyebár, s várnád, talán helyreutasítják. Kérdezd inkább, ő mit tett: tovább folytatta máig idézett, megkerülhetetlen művei sorát. Tudsz-e okulni ebből, ez a kérdés, van-e önkritikád, itt kezdődik minden. S ha valami kezdődött, tudod-e folytatni, professzoros felül- és kívülállással róvod-e a betűket egymás mellé, rajtad is áll, ne tagadd. Hiszel a kultúrában, hát abban is bíznod kell, hogy meghaladott koncepciók is funkciót tölthettek be. Aki túllépett önmagán, a jövő lehetősége — aki zsigereiben horgonyzott le, fölösleges önmagát termeli újra. S ha valóban kamatoztatni akarod a horváthjánosi örökséget, vedd komolyan az irodalmi alapviszony kategóriáját — az irodalom írók és olvasók szellemi közössége írott művek alapján —, bontsd le összetevőire, építsd be mai pragmatikai elméleti közegbe, vedd komolyan összetevői közül a művet s ragadd meg lehető teljes funkcionalitásában. Nem csak háttérnyomozással és adatolással, még kevésbé felületi simogatás formájában. Kérdezz rá, szedd szét — de tiszteld! —, vedd komolyan esztétikumát. Ne hagyd magad, lehet, hogy nem érsz fel hozzá. Ezt ismerd be —, de ne veszítsd el biztonságodat: széles a poétás mező, vélte Csokonai, s lehet, hogy tréfát űznek veled. Ha van még erőd, hát emeld fel szavad ellene. Ne mondd Horváth Jánossal, hogy a szabadversnek nincs jövője, de kérdezz a legjobb Horváth-lapok szellemében: mi ennek a nyelvhasználatnak az esztétikai jellege? Amíg erre nincs válaszod, hallgass, örülj, hogy szürke tanár vagy, ha nem tudsz valamit, hallgathatsz róla: a sajtó ördöge rég lemondott csiklandásodról. Azt viszont nem feledheted egy pillanatra sem, hogy egy hagyomány letéteményese vagy. Sáfárkodnod kell vele, küzdve saját konzervatív hajlamaid, egyéni vonzalmaid és elutasításaid ellen. Emelkedj fölül és vállald a szembenézést. Az óriáskerék nélküled is forog — de az a csillogó nyergű lovacska talán téged akar magasba röpíteni. Ha lebírod a fullasztó lépcsőfokok ritkuló levegőjét. ROHONYI ZOLTÁN Mindennapi kenyérmadarunk Veress Zoltán cikkének folytatása az 1. oldalról szókkal (Farkasűző furulya, Patkánysíp), az ismert történelem és a legendák aranyködébe vesző ősibb idők emlékeivel (Nyergestető, A bánatos királylány kútja stb.), a természettel s a nap, a hold, a csillagok képviselte kozmosszal — szóval a nyelvi tudattartalom-átvitel s a költői varázslat révén majdnem mindazt nyújtja, amit egy igazi szülőfalu. Hangsúlyozom, hogy majdnem. Mert a könyv világából két fontos elem hiányzik egy valóságos, mai vagy akár egykét emberöltővel ezelőtti faluhoz képest: hiányzik minden, ami nem az időtlen, hagyományos élet- és termelőmód eszköze vagy kelléke, intézménye vagy emberi viszonya (nincs benne például még vasút sem, nemhogy autó, még petróleumlámpa sem, nemhogy villany, egyetlen kaszálógép bukkan fel az egész kötetben, az is mint ellenséges hatalom a fűben muzsikáló tücsökkel szemben); és ugyanakkor hiányzik a hagyományos világ hagyományos ünnepeinek harangkongása, népszokás-együttese; amit ezen a „vonalon“ adhat útravalóul egy igazi szülőfalu, azt egyfajta pogány panteizmussal pótolja itt a könyvben az át- meg átlelkesített, az emberrel és főleg a gyermekkel közvetlen kapcsolatban álló természet. Mindkét hiány éppen így jellemző a népmese világára, a kenyérmadár tehát jelentékeny „mitudat“ és „itt-tudat“, azaz nemzetiségi öntudat és nemzetiségi humánum egyáltalán nem testidegen komponenseivel kiegészített, tiszta, egységes népmeséi világképet nyújt, ezért illenek tökéletesen a kötetbe a mese- és regefeldolgozások, a gyermekek számára fogalmazott „történeti beszélyek“ (Csukástó, A békási báránypörkölt stb.) és ezért kelti azt a benyomást egy-két stílusegységet bontó vers és prózai mese (például a Befagyott a folyó, ez az egyébként oly remek modern gyermekvers, vagy A sétapálca, a kalap és a felöltő, ez a nagyon urbánus parabola), hogy véletlenül, figyelmetlenségből került a jól átgondolt válogatásba. ÉLMÉNY ÉS AZONOSSÁG Ha elfogadtuk szempontnak az érdeket, és ha azt tartjuk érdekünknek, hogy a gyermekeinkben folytatódjon azonosságunk, akkor a Kenyérmadár — a gyermekeinknek, az unokáinknak rendszeresen felfelolvasott Kenyérmadár — szülőfalu-hatása és hagyományos világkép-sugallása egyértelműen hasznos. Nemcsak azért, mert az előttük járó nemzedékek, mondjuk, a szülők és a nagyszülők hajdani élményeit élteti át kicsinyeinkkel, akik a változások gyorsulása következtében hirtelen nagyon messze kerültek a hagyományos világtól (tehát nemcsak azért, mert kicsinyeink megtudják például, hogy Kányádi Sándor kisiskolás korában a falusi gyermek még palatáblán tanulta a betűvetést, s mert így mintegy meghosszabbodik bennük, az emlékezetükben, a Kányádi Sándorral nagyjából egyidősek sorsa és életútja), hanem azért is, mégpedig elsősorban azért, mert versei és történetei az előbb parafrazált kicsi legény, nagy tarisznya alaphelyzeténél általában régibb vagy időtlenebb, gyakorlatilag örök élményeket idéznek fel és perpetuálnak a közösségi tudatban. Szeretném pontosabban megmagyarázni, mit értek ezen. Ha elakad egy autó, és a sofőr kiszáll a volán mellől, kurblit dug a motorba, egypárat teker rajta, s a motor újra beindul — ez lehet nagy élmény egy gyermek számára. El tudok képzelni egy remek, Kányádi-vers típusú gyermekverset, sőt egyenesen Kányádi-gyermekverset, amely erről szól (az erejét a maga alkotta gépnek odakölcsönző emberről, a géppel bánni tudó sofőr-édesapáról). De holnap egy kis módosítás a motor szerkezetén fölöslegessé teszi a kurblit, holnapután már senki sem tudja, mi az, és a vers meghal, kihull a közösségi tudatból, irodalom- és technikatörténeti relikviává válik — ellenben egy másik vers, amelyet száz évvel ezelőtt is írhatott volna egy másik Kányádi Sándor két lóról és az őket ápoló, abrakoló, némelykor meg-megülő apró legényről (Jó két ló szolgája), vidáman tovább él, mert ősibb s éppen ezért örökebb, a mai és a holnapi közösségi tudatban egyformán mélyről visszhangzó élményeket foglal magába. Mikor egy kisgyermeket játékosan megcsiklandozunk, ma is azt mondjuk: „Kerekecske, gombocska, itt szalad a nyulacska“ — mert mi is így hallottuk gyermekkorunkban. Ez az egyik „megőrző mechanizmus“, mely épp a gyermekfolklórban tartja meg a legősibb emlékeket a sípig, dobig és nádi hegedűig visszamenően. De működik egy hasonló mechanizmus a művelt irodalomban is, annak köszönhetően, hogy a költők többnyire nagyon jól érzékelik, mi az örök s mi a múlandó a mindennapi életben, és az utóbbit valahogy viszolyognak versbe foglalni. Ebből a szempontból például Madách számára elég kínos feladat lehetett a falanszteri szín megírása — és íme az érzés igazolása a kínos következményben: a Tragédia tizenöt színe közül ma a falanszteri szín szövege tűnik a leginkább elavultnak, pedig az ott elképzelt világ áll időben legközelebb a mi korunkhoz. Innen van többek között az is, hogy a költői nyelvben a köznyelvhez és egyéb csoportnyelvekhez képest jóval nagyobb arányban fordulnak elő Szemlérre emlékezvén... Négy évvel ezelőtt a bukaresti földrengés utáni halálos szédületből fölocsúdva, sokan, akik ismertük és szerettük, elsőként rá gondoltunk, Szemlér Ferencre, hiszen abban az épületben lakott, amelynek helyén valamikor az 1940-ben összedőlt Carlton szálloda állt. Tudattalanunkban alighanem a bajok és végzetes csapások érzékelése is analógiák szerint keresi az összefüggések rendjét. De az új épület kibírta a földlökéseket, Szemlérék épen megúszták. Kósza hírek azonban csodával határos megmenekülésükről regéltek. De amikor a csodának meg kellett volna történnie ... Egy banálisnak tetsző műtét utólagos bonyodalmai végeztek vele. Valóban hihetetlennek tűnt. Máig hihetetlen, hogy nincs közöttünk. Az idő, jó vagy rossz szokása szerint, adysan szólva, ellevan ugyan, ma már hetvenötéves volna, ha itt járhatna velünk az azóta fölépült házak alatt a bulváron, ahol annyiszor sétáltunk együtt a viharosan hódító tavaszokban és a lassan múló, hosszú bukaresti őszökben. Hiányzik csöndes szava, fölszabadultan visszafogott nevetése, kék szemében a mindenre kíváncsi fényjáték, hiányoznak telefonhívásai, frissen megjelent könyveinek dedikált példányai, amelyeket gondosan becsomagolva postán küldött szét még két buszmegállónyi távolságra lakó barátainak, pályatársainak is. Hiányzik a kiadó íróasztalánál, az írószövetségben, a kiállítások megnyitásáról, a színházi előcsarnokból, a filmvetítések közönségének sokaságában azóta is mindig őt keresem. Levelei is hiányoznak. Egy városban laktunk, de ő néha úgy érezte, az elszálló szó helyett az írás nyomatékosítja véleményének, örömének, köszönetének vagy nézetének-véleményének hitelét. Akkurátus volt. Pontos, figyelmes, rendtartó. Ez az akkurátussága hiányzik talán a legfájdalmasabban, amidőn az egyre hajszásabb életvitel kuszaságában gyérülnek és gyöngülnek az emberközi kapcsolatok. Valami ragadt rám: én is postán küldtem el neki „amerikás“ könyvemet. Azután elutaztunk feleségemmel, hoszszabb ideig voltunk távol, hazaérkeztünkkor képeslap várt, Feri írta, köszöni a könyvet, tudja, hogy messze járunk, csak azért ír, „hogy majd ha hazaérkeztek, örvendjetek ennek a pár sornak.“ Már csak telefonon beszéltünk, megköszöntem a lapot. „Ugye jólesett?“ — heccent nevetése a telefonban. Soha többé nem láttam. Halála után jelent meg egy esszégyűjteménye: Harc a szélmalmokkal. Az egyikben leírja könyves szobáját, utána elbeszélget önmagával munkanapjáról. „A lapok átforgatása után azonnal íróasztalhoz ültem, kicsavartam a töltőtollat és elkeseredetten bámultam a fenyegetően ásítozó papírlapot... Az első sorok botladozása után váratlan könnyűség kerített hatalmába. Ezért volt jó a mai nap. És azért is, mert az írást egy üstömben befejezhettem.“ Jártam jó néhányszor magam is abban a könyves szobában. Láttam a telerótt papírlapokat. A szélmalmok ellen vívott harc csatanyomait. Vörösmartyval kérdezte: ment-e a világ a könyvekkel elébb? Kételyeit munkával csitította. Vagy inkább fölkorbácsolta? „Nem hunyhatunk szemet a gonosz erők előtt — másként hogyan szállhatnánk szembe velük?“ Lenn a sugárúton dörgött a forgalmi lárma. „Vajon ilyen mennydörgés közepette hogyan lehet élni, alkotni, pihenni?... De ezt már meg sem merem kérdezni.“ Közben T. S. Eliotot fordított. Lehetett. Ha jól belegondolunk, egy életen át mennydörgések közepette élt és dolgozott. Formateremtéssel védekezett és győzött, amikor erős volt a győzelemhez vagy erős volt ahhoz, hogy meghaladja vereségeit. Versforma, életforma, életvitel, emberközi kapcsolatok, munka, állandó önművelő szellemi ébrenlét, odafigyelés egyöntetűen létszerűvé alakult élete során. „Harminckilenc lettél Ferenc ...“ Tegnap írta ezeket a sorokat? Milyen öreg, gondoltam, amikor annak idején olvastam őket. Milyen fiatal volt, mondom most, amikor minduntalan keresem és nem találom. Veretes versei és prózái újraolvastán alig állom meg, hogy ne írjak neki néhány sort. Bevallottan nyugtalanította, mi marad meg a műből, amit sziszifuszi erővel teremtett. Jómagam, aki csak túléltem őt és nem vagyok utókora, hiányával mérem értékét. Egyegy strófája vissza-visszacseng emlékezetemben. A múltkor is Brassóban megfordulva, azt mondom a Cenk fölött halványan sütő napra, hogy sápadt nap. S már tudom is, hogy az a Nap az ő verséből való, még brassói terméséből. Az a nyár végi ég nekem az ő szavaitól életem része: „Komor sejtésekkel teli / kapkod és köhint, / s a sápadt napot úgy nyeli / mint az aszpirint.“ A megállított, le nem tűnő Nap a Cenk fölött: vers és valóság, élet és költészet szétválaszthatatlan csodája. Varázslatos ajándék, amelyet tőle kaptam. Már csak könyveiben kereshetem, hogy megtaláljam. Nem kérdezek már semmit, de ő mégis válaszol. SZÁSZ JÁNOS Caramitru — verskötelben Nagyestélyis hölgyeket, frakkos urakat fogadó, fényes előadóterembe talán be sem engednék. Legalábbis megszólnák, ha szürke pulóverében odaállna a felnyitott zongora mögé, kényelmesen — mintha próbán volna — cigarettára gyújtana, s úgy várná a hallgatóság elhelyezkedését a széksorokban. A kolozsvári Egyetemiek Háza jólnevelt filharmonikusokhoz szokott közönsége közt is nyilván voltak néhányan, akik fegyelmezetlen díszlet(zongora- és kottatartó-)tologatót véltek a pódiumon sétálgató Caramitruban, s talán csak akkor kezdtek gyanakodni, amikor látták, hogy a bemelegítő zongoristával, a jeles Dán Grigoréval kezd beszélgetni. A terem lassan megtelt (örvendetesen sok volt az egyetemista, hihetetlenül kevés az író!), a Bulandra Színház fiatal vezető művésze a cigarettát kioltotta. Dán Grigore befejezte a hangolást , és most már a tájékozatlanabbaknak sem kellett többé találgatni, hova is kerültek, kivel találkoznak. Ion Caramitru bevezetőül egyszerű szavakkal tett vallomást a román nyelvről, erejéről, szépségéről, szolgálatának belső elkötelezettségéről. Van-e természetesebb dolog a világon, mint a hit az anyanyelvben? A véletlen úgy hozta, hogy néhány nagy színpadi alakítása mellett én először Adyt és József Attilát hallottam tőle, és hallottam arról a műsorról is, amelyben Illyés Gyula versét mondta románul, ugyancsak kitűnően, két-három évvel ezelőtt. A Caramitru emberségéről, erkölcsi tartásáról, művészetének hiteléről kialakított képem most csak teljesebbé vált, de nem szorult revízióra. Nem a gesztusok, hanem az igaz emberi szóval azonosulni tudás újabb példáját hozta el nekem, nekünk, két órára legalább. Írói szövegeket (és zongoramuzsikát) hallgattunk két órán át. Caramitru nem tartotta fontosnak, hogy szabályszerűen bemondja a szerzők nevét — legfeljebb akkor, ha személyes kommentárt is fűzött egy-egy vers előadásához. Műsorának szerkezetét nem is tudnám megmagyarázni. Úgy tett, mintha improvizálna — és ebben a szerepben is kiváló volt. Talán saját szövegét mondta, talán írótól kölcsönözte, mindenesetre pontosan jellemezte e pár mondatos anekdotával önmagát: Szent Péter elé kerül egy színész, aki életében sok rosszat követett el — egytől azonban mentes maradt: a teatralitástól, ezért az egy érdeméért bebocsáttatott a mennyországba. Persze, Caramitru más erényekkel is dicsekedhetne, itt a földön, s nem kevésbé ritka erényekkel, ő azonban nem dicsekvő fajta. Inkább az irónia áll hozzá közel. Tehetségének erejét, műsorának közéleti súlyát ebben mérhettük le igazán. A költészet magas régióiból természetes mozdulattal szállt le a hétköznapokba, és ezt az értő közönség messzemenően honorálta. A parodizálásban ugyancsak széles skálán játszott, a finom, mondhatni szeretetteljesen rafinált utánzástól (hogyan mondaná Arghezi, reszketeg csöndességgel, áhítattal, Bacoviának egyik versét) a kíméletlen ízinevettetésig (milyen a mai publicisztikus költő hangja, tekintete a fent és a lent között). Ha tagja volnék az antinikotinista ligának. Ion Caramitrunak akkor is engedélyt adnék: cigarettázzék minél többet, akár a legszentebb helyeken, a művészet felszentelt hajlékaiban — csak egészségének meg ne ártson. Mi biztosan egészségesebbek leszünk, ha a könnyű cigarettafüstben ilyen felszabadító szavak hangzanak el... KÁNTOR LAJOS