Utunk, 1989 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-20 / 3. szám
Poesis —ut pictura? A Kriterion Könyvkiadónak, hetven év romániai magyar írói maradandóbbnak ítélt alkotásait felsorakoztató, már százötven kötetes sorozatában a múlt év derekán jelent meg a hetvenhat éves Kiss Jenő válogatott verseinek első, mint 1981-gyel záruló kötete.Mi nem tudom, hogy verdet itt a kültő, mondjuk, hatvan év alatt, hányat adott közre belő 11 a napi- és az irodalmi sajtóban, s hányat közölt új- eddigi köteteiben. Nagy Ida válogatásához tehát semmiképpen se szólhatok hozzá. Meg arra se keresek magyarázatot, miért állt meg a válogató éppen 1981-nél, azaz miért nem kapunk Kiss Jenő pályájáról legalább e kötet egybeszerkesztésének a feltételezhető 1987-es pillanatáig elvezető teljesebb képet? Pedig mindehhez hozzá kellene szólnom, ha lenne egy kerek esztendőm arra, hogy én is végigböngésszem mindazt, amit Nagy Pálnak kellett végigböngésznie. Például az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz, és a Termés sok évfolyamát, aztán az Utunk, Igaz Szó és a Napsugár valamennyi évfolyamát. És csak ezek után következhetne mindaz, ami valóságos filológiai ajándéka ennek a mostani kötetnek, hogy a végén, a versek után Kiss Jenő vagy Nagy Pál közzéteszi Kiss Jenő — e válogatást megelőző — 31 (harmincegy!) önálló vers- és gyermekverskötetének, vallomás-, cikk- és tanulmány-gyűjteményének a teljes bibliográfiáját; aztán a román fordításban megjelent 4 (négy) Kiss Jenő-kötet adatait, mindezek után pedig Kiss Jenő románból fordított 22 (huszonkét!) kötetének a bibliográfiáját; és akinek még ez sem elég, annak rendelkezésére áll e könyv legeslegvégén a Kiss Jenő köteteivel vagy pályájával foglalkozó, ha jól számolom 121 (százhuszonegy) esszé, tanulmány, cikk, recenzió, jegyzet felsorolása . .. Mindez azonban meghaladja nemcsak a versolvasó, de még az irodalomkritikai publicisztika teherbírását is; hallgatni azonban mégsem hallgathatunk róla, különösen ma nem, amikor igen fontos kötelességünk minden irodalomtörténeti adalék vagy érték összegyűjtése. És ezért foglalkozik a szubjektív állásfoglalás buktatóit mindig hivatásszerűen vállaló kritikus e kötetet ismertetve azzal is, ami minden menynyiségen innen és túl — szerinte — a legmaradandóbb érték Kiss Jenő költészetében. CARMEN RUSTICA — MÍVES SZÓKÉPEKBEN Hol, mikor kezdődött ez a költészet, ebből a kötetből pontosan ki nem deríthető. Egyetlen Vers szerepel a válogatásban 1930-ból, a második már 1932-ből való. Mindig úgy éreztem én is, hogy valahonnét a Kosztolányi-, Tóth Árpád-, Áprily-, Dsidanégyszög tájáról indult el ez az erdélyi mezőségi élményeiről kezdettől fogva impreszszimisztikus hangütéssel, sőt rokokós kereset Vagy bieder* A repülőtér közelében. Kriterion: 1988 méteres otthonossággal is valló ifjú költő, most azonban azt is hozzátenném mindehhez, hogy valamilyen kultikusan klasszicizált élményvilág is fel-felsejlik korai verseinek a mélyén. A Szűz például „a Jéggel gót-ezüst csúcsivei alatt“ lebben a szemlem istene elé, s amerre ’ elhalad, g?yárfák csillognak az ezüsttől, / halad , tömjénfüstje .??.an utánad füstöl. // Fejed körül a glória / elmosódó és halovány sárga. / Lila / fátylaidon áttetszik az arcod enyhe halványsága ...“ Ez bizony az erotikának nem akármilyen hastói átpoetizálása, hanem a szü leipogány értelmében, valamiféle áldozatbemutatás rangjára való emelése is„Lányságod / szűzi terhét már alig viszed, / ajkadat rágod s leteped gyöngéd lepleidet." (Carmens. Számomra itt indul tehát a festőből lett költő Kiss Jenő költészete A Ravasz vadász pedig ugyanekkortájt a tavaszról szól egyetlen hasonlatra építő verssorokból bontakozik ki enn.- az a játékos életérzés, hogy mire is képes a dévai évszak: „Megcéloz aranypuskájával a tavasz, a kamasz / vadász kijön a határtalan tündöklés reggelében a réten, / jön értem". S a merény nyomán nem vér, hajlom tavaszi virág-csoda serken. „Jön. / Nézz oda: / a puskája csöve csillan, / harmatgyöngyös öve villan, / nézz ocök / festő kankalin a nyoma!“ Ez persze mezőségi képsor lehet, de az már a költő egzotikummal is telített burjeszk élményvilágára vall, hogy a mezőkről úgy tér meg a nyári este, mint kirándulásról kreol lány, aki „A pataknál még megáll. Leül a martra s gyűli lábait a vízbe / borsajtja; a lábujjai sugarak, de legszebb a gyönge, halványfényű / bokája, // minden hab arra siet, körülölelni s aléltan elomlani rajta! — De ekkor, mint hideg pisztráng előúszik az újhold. / Lábát az este kikapja, // precskel róla a víz szanaszéjjel, csillló gyöngyei bőven szórják be az eget, / s mind ott marad fénylőn a lágy / levegőben.“ Vajon nem rajzolhatta volna meg ezt a képet a fiatal költő egy barna mezőségi lányról s egy eszébehajló mezőségi idillről is? Öt azonban egyelőre jobban vonzotta az elképzelt zsánerkép délszaki különlegessége. Indulásakor valamilyen kultikus elvonatkoztatással vagy tájbeli egzotikummal hívta tehát fel magára a figyelmet, de hamarosan eljutott azokhoz a „carmen rusticák“-hoz is, amelyekben már nem elképzelt kreol lányokkal való „találkozásokból“, hanem mezőségi, otthoni életképekből bontakozik ki a pillanat hangulata. Például úgy, mint a Carmen rustica végén: „Egy pók, függő pici ón, / a levegőt méri, / sövény mentén lolom / hajlong, fennebb légi // bogarak nesze kereng, / cserebogár, szúnyog — / konc a hold, az éj meg eh / morgón előkullog“. Ettől kezdve (mikortól nem tudom) aztán a rokokós, biedermeieres életképek egyre rusztikusabbá, népibbé válnak Kiss Jenő költészetében. Közügyi, vagy csak a fentebbiekhez képest közügyibb versek? Közügyiek a szó lehető legmindennapibb értelmében, mert egyetemes vagy köznapi tanulságokat fog versébe a költő. Vagy közügyiek, mert konkrét történelmi tapasztalatokat ír versébe a költő. Végül közügyiek, mert a lehető legkonkrétabb társadalmi tanulságokra utal versében vagy versével a költő Először csak álmodozik arról, hogy nevét majd felkapja a hír. A Délelőtt fűrészelek kilencedik és tizedik, befejező szakaszaiban például, teljesen váratlanul ilyenformán: „Lábamnál kutyám hempereg, / hajam között lágy szél keres, / s öklömben piheg a meleg / munka, mint kis, /arad, énekes // madár, mely egyszer kirepül, / s falum felett, világ felett / a kékbe cikázza remekül / füttyös, tiszta, friss nevemet!" A Tél gyakran idézett, ékkövekkel ideaggatott strófái után viszont a verszárás már jajkeserves: „A tájak gazdag hava csupa ékszer, már szinte bánt a pompa és e fény ellagyog a völgy, a láthatár, az élet, csupán az Ember fénytelen s szegény“. Szerintem errefelé kell keresnünk az életműben azt a pillanatot, amely a kezdetben míves népfi társadalmi radikalizálódása felé mutat tovább. 1935-ben aztán, Nagy István Özönvíz előttiének a díjazását és bemutatását megelőzően, Kiss Jenő is a maga Boldog utcán túli világát verseli már meg, például a Külvárosban; de mi,lyen érdekes lenne megállni itt, és egybevetni kettejüknek nemcsak a szemléletben, hanem a szövegeik anyagában is megnyilvánuló másmilyenségét ... Később, a Háromkirályokban jellegzetes módon írók, költők indulnak útnak, hogy a maguk módján, szépséggel, esztétikummal „váltsák meg" falusi népüket. Kiss Jenőnek ekkor ugyanazt jelenti az irodalmi élet, mint Nagy Istvánnak — a mozgalom. És tizenegy évvel ezután jelenik meg A Hamlet-monológja — több nemzedék érettségi tétele —, a költő hittétele a szocialista forradalom ideológiája mellett. Ezt követi négy évvel később a Darukezelő leányt várkisasszonyként magasztaló trubadúr-ének, ő mindezt (a huszonöt évet) valósággal szintetizálja az az 1958-as Folyók, amely nyilvános önkritikai túllépés a költő 1936-os Folyó és tó című versén. Ez azonban már engem is közvetlenül érint. Amikor ugyanis az Utunk 1961. szeptember 22-i számában köszöntöttem a Folyókat, a kistáj heroizálásával, a provincializmus lidércfényével való szembefordulásként értékeltem e verset. És hogy ezt a véleményemet tizenhat évvel később — fejezzük ki magunkat finoman — pontosítani próbáltam, azt egy tankönyvbe írt mondatom jelzi, amely szerint: „Megtagadja-■ (itt) önmagát a költő? Szó sincs erről. Csak a »béna helytálláson« lát végre túl, a kistájban való megrekedésen, a kistájnak a nagy emberi tájakról való kiszigetelésén.“ Szóval: Tempora mutantur, A nos mutamur in illis? Én inkább egy sürgető irodalomtörténetírói feladatot hangsúlyoznék ez alkalommal. Hogy tudniillik ebben a szóbanforgó hetven esztendőben páratlanul nagy ütemű és mélyeható történelmi s társadalmi változások mentek végbe a Kárpátok karéjában is — évszázadok óta a legmélyrehatóbbak —, amelyek természetesen döntő hatással voltak mindenekelőtt a század elő évtizedében született költőinknek, íróinknak nemcsak a szemléletére, de még szemléletüknek, látás- és írásmódjuknak az alakulására, változásaira is, amit legkézzelfoghatóbban éppen az Asztalos István, Dsida Jenő, Horváth Imre, Horváth István, Kiss Jenő, Kovács György, Méliusz József, Nagy István, Salamon Ernő, Szabédi László és Szemler Ferenc életművének az egymás mellé, vagy egymással való szembeállításából mutathatnánk ki... SZÓKÉNEKEN INNENI ÉS TÚLI VERSEK Ahogyan távolodunk tehát a festőként induló költő korai lírai „piktorkodásának“ az éveitől, úgy haloványodnak el és ritkulnak meg Kiss Jenő verseiben a rokokós vagy biedermeieres szóképek. Ezt persze nemcsak az idő múlása magyarázza, hanem főként a közízlésben és a társadalmi elvárásokban beálló változások. Különben Kiss Jenőt egész életében izgatta, mi értelme van a versbe zárt szónak, szépségnek, igazságnak? 1930-ban például — a jelenlegi válogatott kötetet indító első versben — így vallott erről: „Írjak vagy ne írjak? / A szavak elvesznek, a könnyek elvesznek. / Könnyezői lesznek / a fájdalmaimnak? ” A toll szirmokat bont, / s jó vize a tintám, / szerelem a tintám — // álmaim leírnám, / de a betű vak, holt. Írjak vagy ne írjak? / Vajon nem jobb lenne, / vajon nem szebb lenne / vers helyett egy lenge, / szűz, fehér papírlap?" (Poéta-kétely). 1966-ban pedig valósággal átértékeli korai képelgéseit: „Mind bonyolultabb a világ, ' s mind érthetőbb; / csak a homály költött ábrái furcsák — // Segíts az egyszerűhöz, bonyolultság!“ (Ars poeticiféle). 1973-ban valósággal a befogadó közegre bízza versét: „Attól függ, hol mondod, / attól függ, hol énekled, / hogyan rezdülnek rája a falak, / a szivek, elmék, idegek — / attól függ, kikkel állsz te szemben, / s kik mellett állasz, / attól függ — / A puszta elnyel mindent, / a hegyfok mindent visszaver, / attól függ, van-e oly közeg, / mi befogadja s tovább rezgeti, / attól függ: szó lesz-e a szó / és ének-é az ének“. (Attól függ). Ezek a felismerések és kételyek azonban nem hallgattatják el, sőt — sok más körülmény mellett — éppen ezek okozták, hogy Kiss Jenő hamarosan klasszikusává vált nálunk mindannak, amit lírai riportázsként tartott számon az irodalomkritika. Bel- és külföldi utazások, családi örömök és gyászok, a tömegekhez való szólás gyönyörűsége és a kórházi ágyon eltöltött hetek kínja lettek ilyenformán Kiss Jenő-versek sokaságának a tárgyai, amelyeken aztán versolvasó nemzedékek nevelkedtek nálunk legalább két évtizeden át. Ezek a versek a költő szóképeken inneni alkotásai, amelyek a mindennapos beszéd fordulataival tagadták meg (tulajdonképpen) a lírai trópusoknak azt a világát, amelyre Szilágyi Domokos is rátámadott — a maga új és újszerű trópusaival! Vannak viszont Kiss Jenőnek olyan versei, amelyekben az egyszerűségre való törekvés már nem szóképeken inneni, hanem szóképeken s a mindennapos élettapasztalatokon túli. Csak egyet idézek közülük: a Megalitot. „A nyers kő kultusza — / sokezer éve — / úgy, ahogy volt az, tömbben kivéve, / úgy, faragatlan, ormótlanul, / s a hit, hogy benne / valami istenség lapul — / Csiszoltuk aztán, / vontuk aranyba, / az istenséget / módunkhoz szabva. / Módunkhoz szabva, / önnönmagunkhoz, / eszményeinkhez, / gusztusunkhoz. / Istenség eszmény / mivé lett végre? / Horzsol a lelkek / vad nyersesége. / Jöhet a nyers kő / kultusza újra — az istenséget / szabjuk magunkra.“ Ez Kiss Jenő hangja — a hetvenes évek elején. Amikor legközelebb került ő is a kor legmodernebb művészi törekvéseihez, szókénekből KIROBBANÓ INDULATOK LÍRÁJA Most már azt is be kell azonban vallanom, melyek azok a Kiss Jenő-versek, amelyeket legtöbbre értékelek, amelyek szerintem kijelölik a költő irodalomtörténeti helyét írásművészetünkben. Minden hosszadalmas elméletieskedés nélkül tehát: azok a versek, amelyekben a legkövetkezetesebben végigvitt, a legnagyobb természetességgel kibontott (szó)képiségből robban ki a legszikrázóbb indulat.. . Valahogyan úgy, ahogyan a föld mélyének elemeit egybeolvasztó láva tör a felszínre, hogy aztán idefent újra kőzet, a természet új csodája formálódjék ki belőle. Az erupció szeszélyének páratlan alkotásaiként ragadnak tehát magunkkal Kiss Jenő legindulatosabb versei. Például: Az 1935-ös Kormos üvegen a szerelemben is csak a teljes valóságot és igazságot kereső, a mindenféle illuzionizmustól és csalástól megírtózott férfi kegyetlen szókimondásával rázza meg mindannyiunkban a bennünk is rejtező öncsalót: „Mint kormos üvegen a láng napot, / úgy nézlek olykor dühöm üvegén — / ím, végre lényegedbe láthatok, / te gyötrő tűz is, nem csak tünde fény. " Nem, nem vagy az a kristályfényü nap, / mely cirógat csak, s kápráztat, vakít: / korongodon vad lángok izzanak, s döbbenten látom tükröd foltjait. Gondoljanak arra, kedves olvasók, mennyi nyájas verset olvashattak ugyanettől, az ötven évve ezelőtti Kiss Jenőtől, nyájasabb szerelemről és barátságról is. Őt azonban szerintem mindig dühei szépítették meg igazán, legalábbis: költőként, verseiben. A dühei és a félszer. Üssük fel a kötetet az 1936- os Sebzett kannál. A második világháborúra hangoló, ráhangolódó világáról, korától való visszarettenéséről, visszarettenéseiről szól ez a vallomás: „Ó, jaj nekünk! meglőtt kan a világ! Füle sötétül, vére mind lilább, / mint alkonyok hült bakvére, olyan, / nem tudni, mily vas törte fel s hogyan / ádáz vadászát nem látja sehol, / dühében kapkod, féltében lohol, / s ki tudná, mi nagyobb: félelme-e / vagy pedig mindent elsöprő dühe? —“ Az 1942-es Kínai császárban (Kiss Jenőnek ebben a legenigmatikusabb, legmegrázóbb versében!) aztán már a fasizálódó lumpen-csőcselékkel fordult szembe negyvenhat éve a költő, ami igenigen bátor tett volt akkoriban, a kor kontextusait ismerő mai olvasó szerint is: „Mit mondjak a józan világra, / mely csupa törpeség, kacat? / Legyen akárki más bírája, / én többre tartom magamat! / Röhöghetsz, világ, ezután már, / limlomod nékem nem elég! Én vagyok a kínai császár! / Porba előttem, porba csőcselék!" Az 1944-es Wessel fejszét az Erdélyen is átvonuló világháború viharának szédítő átpoetizálása, és mégis mennyivel konkrétabb, mint sok háborús lírai riportázs: „Duhaj boszorkányok forognak, / táncra kérik a tornyokat, / ropják velük, míg elomolnak, / míg tart a hó, a vakolat. // Jaj annak, akinek visongva / csak megragadják a kezét! / Belepusztul egy vak iszonyba / szerteröpül, mint a szemét.“ Végül az 1973-as A kő nem mozdul (jó éve volt a költő Kiss Jenőnek 1973 — talán a legjobb éve 1933—1935 óta) ugyanúgy a kövekről és a helytállásról, helybenmaradásról vall, mint a fentebb idézett Megalit: „S most itt vagyok, s csak itten. Nincs követ, s ki elmozdíthat szép szóval követ, / itt állok, kokolonc, szikáran s szürke zuzmóval benőtten, / a földnek része, hozzánőtt darabja, ki erejét épp kő voltából kapja, / füvekkel, lakkal, forrással köröttem.“ Kétezer éve vitatkoznak az esztéták, vajon vezérelheti-e festészet a költészetet? Kiss Jenő válogatott verseinek mai olvasója csak annyit jegyez meg erre — a lehető leghalkabban —, hogy adott életművekben, adott ízléstörténeti pillanatokban mindig vezérelte, és miért is ne vezérelhette volna? Például olyankor, amikor a költő sorsfelismeréséből kirobbanó drámai indulat vezérelte, vezérli a tollként használt ecsetet.. . MAROSI PÉTER | Vasile Săraci: Virágok SZŐKÉNEKBŐL KIBONTOTT KÖZÜGYEK 2 Ott áll a költő a tóparti füzek alatt. Majdhogynem egy a fával, mely védelmébe veszi: így van-e, mikor a kor, a bölcsesség és a táj összetalálkozik? Távolból könyvek üzenete fodroz — setét fényes tapasztalás, e századvég romantikája. Annyi mindent láttunk, oly sok mindenen mentünk át, de napokon, aszályos éveken, mikor az íróasztal fölött por kering, aztán meg újra perdül a toll. Méliusz József nyolcvan esztendős. A költő, akiben valaki folyton beszélget önmagával velünk. Tópartra kiállni, nyilván, tetszetős, csakhogy az élet, szavak, bánatok. Csakhogy a nyugalmas zaklatottság, az ittvagyunk, a nem vagyunk itt, a láttatok, nem láttatok. A vizek fölött egy bárka közelít, s az óra — mindegy — előre-hátra jár, ám a látatlanban közeleg felénk az öröklét-szárnyú hatalmas madár. 1988. január 13. KIRÁLY LÁSZLÓ (Kántor László felvétele)