Váci Híd, 2004 (5. évfolyam, 1. szám)
2004-01-01 / 1. szám
A városfejlesztési elképzelésekben az itt élő emberek víziói öltenek testet életlehetőségeikről, életminőségük tartalmáról, a város jövőjéről. Mai acsarkodó világunkban azonban még a többség által igenelt terveket és álmokat is könnyen szertefoszlathatják a militáns politikai ideológiák s az éppen aktuális bakancsos pártprogramok. Azok a városfejlesztési kezdeményezések, ahol nem a konszenzuskeresés vezérli a feleket, hanem a politikai parancsoknak való szolgai megfelelés vagy a szűk csoportérdek, jelentősen meggyengíthetik a város társadalmát összetartó érdekhálót, érzelmiértelmi kötelékeket. A KÖZJÓT SZOLGÁLÓ városfejlesztési tevékenységben - a konkrét építő- és alkotómunka előfeltételeként - az érdekek és értékek kiegyensúlyozásának szakadatlan folyamata zajlik, ugyanis a józanul gondolkodó polgárok számára nem lehet cél a (permanens) békétlenség. Egy-egy döntésben - a politikai és anyagi lobbiérdekek mellett - megmutatkozik a döntéshozók távlatos gondolkodása, az, hogy milyen mélységig ismerik a város múltját és jelenét. Kiütközik, éreznek-e a velük nem azonos elveket-véleményeket valló városlakók iránt is felelősséget vagy csak a maguk (belterjes) világát akarják építeni. Egyértelművé válik továbbá az is, hogy milyen az igazgatási kultúra aktuális állapota. Mélységesen elszomorító, amikor egy-egy határozat megosztottságot és ellenségeskedést szül, holott éppen a város különböző felfogású csoportjai közötti egyensúlyteremtést kellene erősítenie. Jó példa erre a felújított I. világháborús emlékmű elhelyezése körül kialakult (politikai) csatározás. Nyilvánvaló, hogy ez esetben elsődlegesen nem esztétikai indíttatású problémával állunk szemben. Itt a város múltjának egy darabjához, illetve jövőképeinkhez viszonyulunk - sokan, sokféleképpen. Ahogyan az elmúlt évtizedekben a város társadalma rétegződött - mindenekelőtt kulturális és ideológiai szempontból - úgy változott-változik (a szoborkompozícióhoz való viszonyulásunk révén is) ország- és nemzetképünk, városi lokálpatriotizmusunk tartalma. Hol állítsuk fel ismét a szoborcsoportot? Az eredeti helyén vagy másutt? Mert, hogy elítélendő lebontása óta (többször is) nagyot fordult a világ. Közben dinamikusan épült a város, újabb és újabb eszmei s gyakorlati városépítési szempontok fogalmazódtak meg. Ami ma látható az előttünk álló perspektívák mérlegelésekor (sok egyéb mellett) az a következő: uniós létünk nagyban hozzájárulhat történelmi traumáink elviselhetőbbé tételéhez, olyan értékrendek kialakításához, ahol nem a múltból öröklött félelmek és anakronizmusok igazgatják gondolatainkat, konkrét cselekedeteinket, hanem a közösen kialakított korszerű nemzettudat, az „új világban” a verseny mozgat mindent, így napi küzdelmet kell folytatnunk a város vonzerejének, befolyási övezetének erősítéséért, a fejlesztési források bővítéséért; ma már nem „felülről” és központilag szabályozzák a város súlyát, szerepét, következésképp magunknak kell új helyünket megtalálni (elfoglalni) a megváltozott térben és időben; nyitottságra, befogadói attitűdre van szükségünk, hogy megszilárdíthassuk kissé megingott térségi pozícióinkat. A régiós központ szerepköre sok előnnyel jár, de sok kötelezettséggel is. Mindenekelőtt a város által nyújtott (az élet minden területére kiterjedő) színvonalas szolgáltatással lehet körzetünk sajátos társadalmikulturális-gazdasági kohézióját erősíteni - ezáltal esélyeinket javítani. Visszatérve az emlékmű elhelyezésére: a főtérről, amely a város (sőt a térség) FÓRUMA kell legyen, nem szoríthatnak ki minket kultikus tárgyaink, ha mégannyira is elfogadjuk és tiszteljük jelentéstartalmaikat. Az viszont kötelességünk, hogy méltó helyet találjunk számukra. Olyan környezetet, amelyben kibontakozhat a gondolat és az alkotás monumentalitása. (És még mindig nem beszéltünk „szépészetről”, meg effélékről. Valójában nem is erről kell elmélkednünk. Egyfelől trianoni sebeinkről, történelmi komplexusainkról, virágjában holt tiszta fiatalságunkról, példaképeinkről, másfelől az otthonunkat jelentő város köztereit alakító folyamatok mai, jövőbemutató prioritásairól szükséges meditálnunk. Azt gondolom, minden elemében vállalható az a városfejlesztési döntés, amely szerint a főtér újjáépítése a XX. század realitásain alapuljon és ne ideológiai kényszereinken. Ha a Március 15. tér az egész (kis)térség valóságos (!) agórájává kíván válni indokolt, hogy újabb tulajdonságokkal ruházzuk fel, miközben történelmi tradícióit nem halványítjuk el. Főterünk legyen a társaslét új minőségű színtere, kulturális életünk mindennapi fóruma. Alakuljon át Váci Híd G2E07 Kitörési pontok