Vadászat, 1920 (3. évfolyam, 1-8. szám)
1920-05-15 / 1. szám
Mindenütt első helyen állt: az én, a nemzet, haza érdekeivel senki nem törődött. Hogy hány kormány volt Budapesten, azt legjobban az angol misszió vezetője, Freiman ezredes tudná megmondani, akivel a legbensőbb összeköttetésben álltunk. Még a Markó-utcai fogházban unatkozó túszok is azzal ütötték agyon az időt, hogy operett-kormányt alakítottak. Ki gondolta volna akkor, hogy a játékból komolyság, az operettből szomorújáték lesz ... Három ízben is ki volt tűzve már a kirobbanás napja, de mindannyiszor elájulták. Két ízben egy-egy magyar anyától és magyar nevű kikeresztelkedett zsidóapától származó álmagyar, egyszer egy katonatiszt zsidó felesége. Mind a három eset fényesen igazolja azt az évtizedes legszentebb meggyőződésünket, hogy a zsidóból, ha szenteltvízbe fürösztik is, ha magyar báróságot kap is, soha nem lesz magyar! Nevéhez, vallásához hűtelen lesz, de 2000 év óta vérkeveredés nélkül kitenyésztett és imádott fajához soha!! Amíg valakiben csak egy csöpp zsidóvér van, addig az mindig egészen zsidó. Olyan az, mint a tinta, amiből elég egy csöpp, hogy a pohár vizet feketére fesse. Sajnos, június 24-ike is árulás jegyében született. Délután 3 órakor kellett volna az ellenforradalomnak kitörni és V22-kor ismét árulás történt. Mielőtt akcióba léphettünk volna, a zsidó politikai megbízottak, nyomozók és terroristák, mint vérebek vetették magukat a kaszárnyákban és tereken gyülekező alakulatainkra. Egyedül a Ludovikások, ezek a lelkes, oroszlánszívű fiatal leventék tudták csak megvalósítani feladatukat. Nem kellett volna csak még 2—300 belőlük, hogy diadalmaskodjanak a fejvesztetten futkosó vörös katonákon. De még az árulás dacára is teljes sikerrel járt volna az ellenforradalom, ha az a 24 ágyúlövés, ami a kirobbanás kezdetét jelezte, 3 óra helyett nem 4 óra 20 perckor dördül el. Ez a máig is érthetetlen késedelem okozta a kudarcot és az ellenforradalom lelkének megdicsőült Lemberkovich Jenő századosnak mártírhalálát. (Egy zsidó politikai megbízott lőtte le revolverével hátulról őt és még néhány elfogott fegyvertelen társát, Jancsik irodájában.) Az ellenforradalom és a nyomán tervezett szerepváltozás nem sikerült ugyan, de üdvös gyümölcsét, a magyarság felébredését mégis megtermette. A Duna-Tisza közén és Dunántúl kirobbant és belénk kapcsolódó ellenforradalmakat Szamuelli halálvonata torolta meg. Amerre járt: akasztófák álltak sorfalat és alattuk árvák, özvegyek sírtak. Ezek, az ellenforradalom nyomán kinőtt akasztófák voltak az a varázshatalom, ami felébresztette és egyesítette a Tiszáig a széthúzó magyart! Ebből az elkeseredésből, egységes zsidógyűlöletből kelt ki a keresztény nemzeti irányzat pegazusa, amely azonban máig sem érvényesülhetett, mert sokan a saját kocsijukba fogták be lónak. Az ellenforradalom leveretése után az uralmon lévő zsidóság őrjöngésbe esett. Bosszút lihegve, vért szomjazva, százával fogdostatta össze az embereket. Mindenki gyanús volt nekik, aki magyar, aki él. Közülünk a szervezők közül is sokat elfogtak. Június 25-én délben szerkesztőnket is elhurcolták Géza nevű fiával, a Lenin-fiúk titokzatos tanyájára, ahol Korvin és Szamuelli vették őket vallatás alá. Hogy a kínzókamarával, Országházpincével meg nem ismerkedett, illetve hamarosan «haza» nem küldötték, azt egy belül fehér forradalmi törvényszéki fővádbiztosnak, dr. Kölbernek köszönheti, aki dr. Fényes Dezső ellenforradalmi szervezőtárs közbenjárására még elfogatása délutánján Korvintól mint rokonát számonkérte. Jellemző, hogy szerkesztőnknek nem az ellenforradalomban való részességét, hanem azokat a cikkeket rótták fel gyűlölettől szikrázó szemekkel főbűnül, amiket a Vadászat hasábjain a zsidóság és gyalázatos szándékai ellen írt. Az Országházból a Margit-körúti rögtönítélő vésztörvényszékre került, ahol a kötéltől Romanelli olasz ezredes és Duliskovich belül fehér russzin-vörösőr főparancsnok erélyes fellépése mentette meg. Így aztán a vésztörvényszék kényszermunkára ítélte, amit az előbbiek közbenjárására felfüggesztett. De alig volt ideje örvendeni az életnek, szabadságnak, midőn egy reggel megjelent nála az Istvántelki főműhely ellenforradalmár munkásainak egyik vezetője, Sauer Henrik főmozdonyvezető, aki őt egész családjával Palotaújfalura szöktette, fényes tanúbizonyságát adva jó szívének, elvhűségének és bátor hazafiságának. A hirtelen szöktetésre ugyanis azért volt szükség, mert azon a reggelen adott át a tanácskormány egy hosszú listát a Lenin-fiúknak, hogy a rajtalévőket — köztük volt szerkesztőnk is — lakásukon lemészárolják. Ott bujdosott aztán egész a kommün bukásáig, így éltünk, dolgoztunk és szenvedtünk mindnyájan: nemzetért, hazáért és egy zsidó befolyásmentes boldogabb új jövendőért. Az októberi forradalom és kommün révén uralomra jutott zsidó nemzetiség annyira kimutatta foga fehérét, hogy a falnak állított magyarságnak kinyílott a szeme s végre meglátta, hogy ez a köztünk szabadon bujkáló faj nem magyar, de nem is jóakarónk, hanem legádázabb ellenségünk. Meglátta, hogy az az alázatos, hízelgő, hitelezésre és mindenféle szívességre mindig készséges bárányka, báránybőrbe bujtatott kegyetlen vérengző farkas. Ennek a leszűrt, keserűen tapasztalt igazságnak megdönthetetlenségét monstanság is naponta bizonyítják a megszállt területen lakó