Vadászat, 1920 (3. évfolyam, 1-8. szám)

1920-05-15 / 1. szám

­ Mindenütt első helyen állt: az én, a nem­zet, haza érdekeivel senki nem törődött. Hogy hány kormány volt Budapesten, azt legjobban az angol misszió vezetője, Freiman ezredes tudná megmondani, akivel a legbensőbb össze­köttetésben álltunk. Még a Markó-utcai fog­házban unatkozó túszok is azzal ütötték agyon az időt, hogy operett-kormányt alakítottak. Ki gondolta volna akkor, hogy a játékból ko­molyság, az operettből szomorújáték lesz ... Három ízben is ki volt tűzve már a ki­robbanás napja, de mindannyiszor elájulták. Két ízben egy-egy magyar anyától és magyar nevű kikeresztelkedett zsidóapától származó álmagyar, egyszer egy katonatiszt zsidó fe­lesége. Mind a három eset fényesen igazolja azt az évtizedes legszentebb meggyőződésün­ket, hogy a zsidóból, ha szenteltvízbe fürösztik is, ha magyar báróságot kap is, soha nem lesz magyar! Nevéhez, vallásához hűtelen lesz, de 2000 év óta vérkeveredés nélkül kitenyész­tett és imádott fajához soha!! Amíg valakiben csak egy csöpp zsidóvér van, addig az min­dig egészen zsidó. Olyan az, mint a tinta, amiből elég egy csöpp, hogy a pohár vizet feketére fesse. Sajnos, június 24-ike is árulás jegyében született. Délután 3 órakor kellett volna az ellenforradalomnak kitörni és V22-kor ismét árulás történt. Mielőtt akcióba léphettünk volna, a zsidó politikai megbízottak, nyomozók és terroristák, mint vérebek vetették magukat a kaszárnyákban és tereken gyülekező alakula­tainkra. Egyedül a Ludovikások, ezek a lelkes, oroszlánszívű fiatal leventék tudták csak meg­valósítani feladatukat. Nem kellett volna csak még 2—300 belőlük, hogy diadalmaskodjanak a fejvesztetten futkosó vörös katonákon. De még az árulás dacára is teljes sikerrel járt volna az ellenforradalom, ha az a 24 ágyú­lövés, ami a kirobbanás kezdetét jelezte, 3 óra helyett nem 4 óra 20 perckor dördül el. Ez a máig is érthetetlen késedelem okozta a kudarcot és az ellenforradalom lelkének­ megdicsőült Lemberkovich Jenő századosnak mártírhalálát. (Egy zsidó politikai megbízott lőtte le revol­verével hátulról őt és még néhány elfogott fegyvertelen társát, Jancsik irodájában.) Az ellenforradalom és a nyomán tervezett szerepváltozás nem sikerült ugyan, de üdvös gyümölcsét, a magyarság felébredését mégis megtermette. A Duna-Tisza közén és Dunántúl kirobbant és belénk kapcsolódó ellenforradal­makat Szamuelli halálvonata torolta meg. Amerre járt: akasztófák álltak sorfalat és alattuk árvák, özvegyek sírtak. Ezek, az ellenforrada­lom nyomán kinőtt akasztófák voltak az a varázshatalom, ami felébresztette és egyesítette a Tiszáig a széthúzó magyart! Ebből az el­keseredésből, egységes zsidógyűlöletből kelt ki a keresztény nemzeti irányzat pegazusa, amely azonban máig sem érvényesülhetett, mert sokan a saját kocsijukba fogták be lónak. Az ellenforradalom leveretése után az ural­mon lévő zsidóság őrjöngésbe esett. Bosszút lihegve, vért szomjazva, százával fogdostatta össze az embereket. Mindenki gyanús volt nekik, aki magyar, aki él. Közülünk a szer­vezők közül is sokat elfogtak. Június 25-én délben szerkesztőnket is elhurcolták Géza nevű fiával, a Lenin-fiúk titokzatos tanyájára, ahol Korvin és Szamuelli vették őket vallatás alá. Hogy a kínzókamarával, Országházpincével meg nem ismerkedett, illetve hamarosan «haza» nem küldötték, azt egy belül fehér forradalmi törvényszéki fővádbiztosnak, dr. Kölbernek köszönheti, aki dr. Fényes Dezső ellenforra­dalmi szervezőtárs közbenjárására még elfoga­­tása délutánján Korvintól mint rokonát számon­­kérte. Jellemző, hogy szerkesztőnknek nem az ellenforradalomban való részességét, hanem azokat a cikkeket rótták fel gyűlölettől szik­rázó szemekkel főbűnül, amiket a Vadászat hasábjain a zsidóság és gyalázatos szándékai ellen írt. Az Országházból a Margit-körúti rögtönítélő vésztörvényszékre került, ahol a kötéltől Romanelli olasz ezredes és Duliskovich belül fehér russzin-vörösőr főparancsnok erélyes fellépése mentette meg. Így aztán a vész­törvényszék kényszermunkára ítélte, amit az előbbiek közbenjárására felfüggesztett. De alig volt ideje örvendeni az életnek, szabadságnak, midőn egy reggel megjelent nála az István­­telki főműhely ellenforradalmár munkásainak egyik vezetője, Sauer Henrik főmozdony­vezető, aki őt egész családjával Palotaújfalura szöktette, fényes tanúbizonyságát adva jó szívé­nek, elvhűségének és bátor hazafiságának. A hirtelen szöktetésre ugyanis azért volt szük­ség, mert azon a reggelen adott át a tanács­kormány egy hosszú listát a Lenin-fiúknak, hogy a rajtalévőket — köztük volt szerkesz­tőnk is — lakásukon lemészárolják. Ott buj­dosott aztán egész a kommün bukásáig, így éltünk, dolgoztunk és szenvedtünk mind­nyájan: nemzetért, hazáért és egy zsidó be­folyásmentes boldogabb új jövendőért. Az októberi forradalom és kommün révén uralomra jutott zsidó nemzetiség annyira ki­mutatta foga fehérét, hogy a falnak állított magyarságnak kinyílott a szeme s végre meg­látta, hogy ez a köztünk szabadon bujkáló faj nem magyar, de nem is jóakarónk, hanem legádázabb ellenségünk. Meglátta, hogy az az alázatos, hízelgő, hitelezésre és mindenféle szívességre mindig készséges bárányka, bárány­bőrbe bujtatott kegyetlen vérengző farkas. Ennek a leszűrt, keserűen tapasztalt igazság­nak megdönthetetlenségét monstanság is na­ponta bizonyítják a megszállt területen lakó

Next