Valóság, 1980 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1980-07-01 / 7. szám - HAJDÚ TIBOR: Az értelmiség számszerű gyarapodásának következményei az első világháború előtt és után
32 HAJDÚ TIBOR: AZ ÉRTELMISÉG SZÁMSZERŰ GYARAPODÁSÁNAK... A fennálló rendszer szempontjából ez volt a kézenfekvő lehetőség az egyetemi hallgatók számának nagymérvű korlátozására: az utolsó béke tanévben az egyetemi hallgatók 28%-a volt zsidó vallású (hittudományi karok nélkül), arányuk a háború végén 34%-on tetőzött. Más elképzelhető intézkedésekkel ilyen arányú létszámcsökkentést nem lehetett remélni. 1925 és 1929 között a zsidó vallású egyetemi (és jogakadémiai) hallgatók arányszámát 9,6%-ra szorították le. A numerus clausus végrehajtásánál ugyanis lényegében ott jártak el szigorúan, ahol megfelelő volt a jelentkezés, elsősorban a budapesti tudományegyetemen, továbbá a (nagyrészt közalkalmazottakat nevelő) jogi és bölcsészkarokon; engedékenyebb volt a felvétel vidéken, a közgazdasági és az orvoskaron. A numerus clausus fasiszta jellegének, igazságtalanságának tárgyalása nem tartozik ide; önmagában nézve kétségtelenül hozzájárult egy társadalmi aránytalanság mérsékléséhez és így társadalompolitikai jelentősége is lehetett volna, ha felhasználják az egyetemi hallgatók szociális összetételének javítására. Még azt sem kell kétségbe vonni, hogy a törvény szorgalmazói bizonyos részénél ne lett volna őszinte az óhaj a nép, nevezetesen a parasztság fiai elvezetésére az egyetemi padokig. Csakhogy ha az oktatásügy intézői a lakosság felét tevő parasztság gyermekeit ültetik az eltanácsoltak helyére, akkor csöbörből vödörbe kerülnek — a cél az összlétszám csökkentése vagy legalább korlátozása volt, s nem új források nyitása a társadalmi igazságosság érdekében. Hamis matematika volt a 6%, mert az egyetemi hallgatók legtöbbje a lakosság alig negyedét tevő középosztály és városi kispolgárság gyermekei közül került ki továbbra is. Az immár túltermelt középosztály zártsága lefelé tehát alig engedett, noha a természetes fejlődés ezt követelte volna, így sem sikerült csökkenteni az egyetemi hallgatók számát, csupán azt elérni, hogy az ne növekedjen lényegesen — a csaknem két és félszer nagyobb lakosságú régi Magyarország egyetemi hallgatóinak számához képest. Az egyetemi hallgatók száma az 1 1910—15 évek átlagában 11 893 1920—25 évek átlagában 15 120 1915—20 évek átlagában 11 312 1925—30 évek átlagában 12 778 Megpróbálkoztak az egyetemi felvételek létszámkeretek által való szabályozásával, orientálásával, lényeges eredmény nélkül. A középiskolai tanulók száma viszont akadálytalanul növekedett, tovább nehezítve az elhelyezkedést a tanítói és magántisztviselői pályán. Az 1920-as évek megoldási kísérletei tehát nem sok eredménnyel jártak, a munkanélküliség mellett a politikai feszültséget is állandósították. A krónikus munkanélküliség két irányban is erősítette a rendszer ellenzékét. Az 1914 előttihez képest jelentősen megnőtt a tisztviselő-szakszervezetek aránya és szerepe a szocialista munkásmozgalomban. Másrészt, az ambícióit kielégíteni nem tudó ifjúság egy része fontos bázisa lett azoknak a szélsőjobboldali mozgalmaknak, melyek az elvesztett területek visszafoglalását, illetve annak előkészítését, a zsidó vagyon és értelmiség likvidálását, az „idegen fajúak” eltávolítását követelték, egy részük Szabó Dezsővel tiltakozott az ellen, hogy a kitett zsidók helyére németek üljenek. Bethlen antiszemitizmusa korlátozott és szabályozható volt, gyakorlatában lényegesen eltért a kor demagógiájától. A zsidó tőkések, kereskedők, földbérlők, sőt magántisztviselők, akikre „szükség volt”, korlátozás nélkül működhettek. Az államapparátus „zsidótlanítása” következetesen folyt ugyan, de nem „elvi”, faji alapon, hanem a fegyelmik, B-listák eszközével, új alkalmazások kizárásával, „kihalásos alapon”. Bár a közpályáról kiszorultak a magántisztviselői pályák felé törekedtek, ott és a szabad foglalkozásúak között csak abszolút számuk nőtt. Százalékos arányuk csökkent, miután az általános növekedés fokozatosan kiegyenlítette századvégi „előretörésüket”. Erre is néhány összehasonlító adat: