Valóság, 1989 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1989-05-01 / 5. szám - Lengyel László: Reformdiktatúra vagy bürokratikus autoritarianizmus

LENGYEL LÁSZLÓ Reformdiktatúra vagy bürokratikus autoritarianizmus . három zsákutcán hatolunk előre a sóbálvánnyá változás terhe alatt mi hátrafordulni nem merő szájhős hamisak (a visszaszületendők bátorsága az öngyilkosságban kiknek meg nem adatott.) mi, Mr. Gyomorremegenszky félelmével, mely örökletes és családi három zsákut­cán nyomulunk...” Határ Győző: Cantus firmus 1988 tavaszán felrémlett Magyarországon egy reformdiktatúra veszélye, amely az orszá­got más pályára lökhette volna kialakítói szerint. A reformdiktatúra alatt sem többet, sem kevesebbet nem értek, mint azt a technokrata kísérletet, amely a társadalom háta mögött, annak ellenében, ha kell, kényszerre, erőszakra támaszkodva megpróbálkozik a gazdasági szerkezet átalakításával, az Európa felé tartó kényszermodernizációval, az oligarchikus alkuk egy részének letörésével. A reformdiktatúra nem szégyenlős kifejezése egy bürokratikus-autoritariánus rendszernek, hanem egy lehetséges eszköz az államkor­­poratista, szocialistának mondott rendszer hatékonnyabbá tételére. A reformok, amelye­ket a diktatórikus kísérlet maga elé tűz, elvileg elvezethetnének a piacgazdasághoz, de gyakorlatilag az államkorporatív rendszernek csak módosítására képesek. Kiindulópontom szerint a magyar gazdaság - sok tekintetben a jugoszlávhoz és a nyolcvanas évek második felében a lengyelhez hasonlóan - nem holmi egyközpontú, bürokratikus sztálini vagy posztsztálini rendszer. Ez a gazdasági mechanizmus és politi­kai berendezkedés nagy érdek- és nyomáscsoportok államkorporatív egyezkedésén és egyeztetésén alapszik, olyan alkukon, amelyek erős ágazatok, gazdasági területek és nagyvállalatok között folynak. Az alkuk, a kijárások és megegyezések a népgazdasági tervekbe kapaszkodáson, a pénzügyi szabályozókon, az árakon, a hiteleken, a KGST- kontingensekbe való bekerülésen intézményesülnek. Az 1968 előtti, naturális jellegű tervalkuk 1968 után pénzügyi keretek fölötti alkukká változtak. Az államkorporatív jelleget az adja, hogy az alkuk a párt- és az állami szervezeteken, illetve az általuk kijelölt érdekképviseleteken keresztül köttetnek, és nem független szakszervezetek és kamarák között. Az oligarchiák nem önállóan szerveződnek, nincsenek saját pártjaik és érdekkép­viseleteik, intézményes ellenhatalmaik, hanem ezek az érdekcsoportok behatolnak az egyetlen párt és az államigazgatás szervezeteibe, azokon belül folytatnak „osztály- és főosztályharcokat”. De nincs elkülönült, tekintélyelvű bürokrácia sem, saját szilárd célokkal és érdekekkel, amelyeket rá akarna kényszeríteni a neki alávetett és sínylődő gazdasági szervezetekre. Az államkorporatív hálózat, egy adminisztratív piac gyűjti és versenyezteti a nagy érdekcsoportok igényeit, várakozásait, adja és veszi a kádereket éppúgy, mint a vállalati szervezeteket, az importengedélyeket éppúgy, mint az adóked­vezményeket. Ez az államkorporatív rendszer visszazökkenést jelent a harmincas évek közepétől fokozatosan kiépülő magyar rendszerbe, visszatalálást egy lehetséges nemzeti útra.­­Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a hatvanas évek közepén ott folytattuk, ahol 1944-ben befejeztük, s kiiktathatóvá vált volna a szélsőséges hadigazda­ság, 1944-1948 átmeneti korszaka, vívódása a hadigazdaság, a liberalizálódás és az államosításokkal keretezett intervenciós gazdaságirányítás között. Benne élnek gazdasá­gi mechanizmusunkban a sztálini szovjet típusú gazdálkodás 1948-1956 közötti, és a posztsztálini szovjet típusú modell 1957-1964 közötti szakaszai. Törvényszerűségeik a

Next