Valóság, 1989 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1989-05-01 / 5. szám - Lengyel László: Reformdiktatúra vagy bürokratikus autoritarianizmus
LENGYEL LÁSZLÓ Reformdiktatúra vagy bürokratikus autoritarianizmus . három zsákutcán hatolunk előre a sóbálvánnyá változás terhe alatt mi hátrafordulni nem merő szájhős hamisak (a visszaszületendők bátorsága az öngyilkosságban kiknek meg nem adatott.) mi, Mr. Gyomorremegenszky félelmével, mely örökletes és családi három zsákutcán nyomulunk...” Határ Győző: Cantus firmus 1988 tavaszán felrémlett Magyarországon egy reformdiktatúra veszélye, amely az országot más pályára lökhette volna kialakítói szerint. A reformdiktatúra alatt sem többet, sem kevesebbet nem értek, mint azt a technokrata kísérletet, amely a társadalom háta mögött, annak ellenében, ha kell, kényszerre, erőszakra támaszkodva megpróbálkozik a gazdasági szerkezet átalakításával, az Európa felé tartó kényszermodernizációval, az oligarchikus alkuk egy részének letörésével. A reformdiktatúra nem szégyenlős kifejezése egy bürokratikus-autoritariánus rendszernek, hanem egy lehetséges eszköz az államkorporatista, szocialistának mondott rendszer hatékonnyabbá tételére. A reformok, amelyeket a diktatórikus kísérlet maga elé tűz, elvileg elvezethetnének a piacgazdasághoz, de gyakorlatilag az államkorporatív rendszernek csak módosítására képesek. Kiindulópontom szerint a magyar gazdaság - sok tekintetben a jugoszlávhoz és a nyolcvanas évek második felében a lengyelhez hasonlóan - nem holmi egyközpontú, bürokratikus sztálini vagy posztsztálini rendszer. Ez a gazdasági mechanizmus és politikai berendezkedés nagy érdek- és nyomáscsoportok államkorporatív egyezkedésén és egyeztetésén alapszik, olyan alkukon, amelyek erős ágazatok, gazdasági területek és nagyvállalatok között folynak. Az alkuk, a kijárások és megegyezések a népgazdasági tervekbe kapaszkodáson, a pénzügyi szabályozókon, az árakon, a hiteleken, a KGST- kontingensekbe való bekerülésen intézményesülnek. Az 1968 előtti, naturális jellegű tervalkuk 1968 után pénzügyi keretek fölötti alkukká változtak. Az államkorporatív jelleget az adja, hogy az alkuk a párt- és az állami szervezeteken, illetve az általuk kijelölt érdekképviseleteken keresztül köttetnek, és nem független szakszervezetek és kamarák között. Az oligarchiák nem önállóan szerveződnek, nincsenek saját pártjaik és érdekképviseleteik, intézményes ellenhatalmaik, hanem ezek az érdekcsoportok behatolnak az egyetlen párt és az államigazgatás szervezeteibe, azokon belül folytatnak „osztály- és főosztályharcokat”. De nincs elkülönült, tekintélyelvű bürokrácia sem, saját szilárd célokkal és érdekekkel, amelyeket rá akarna kényszeríteni a neki alávetett és sínylődő gazdasági szervezetekre. Az államkorporatív hálózat, egy adminisztratív piac gyűjti és versenyezteti a nagy érdekcsoportok igényeit, várakozásait, adja és veszi a kádereket éppúgy, mint a vállalati szervezeteket, az importengedélyeket éppúgy, mint az adókedvezményeket. Ez az államkorporatív rendszer visszazökkenést jelent a harmincas évek közepétől fokozatosan kiépülő magyar rendszerbe, visszatalálást egy lehetséges nemzeti útra.Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a hatvanas évek közepén ott folytattuk, ahol 1944-ben befejeztük, s kiiktathatóvá vált volna a szélsőséges hadigazdaság, 1944-1948 átmeneti korszaka, vívódása a hadigazdaság, a liberalizálódás és az államosításokkal keretezett intervenciós gazdaságirányítás között. Benne élnek gazdasági mechanizmusunkban a sztálini szovjet típusú gazdálkodás 1948-1956 közötti, és a posztsztálini szovjet típusú modell 1957-1964 közötti szakaszai. Törvényszerűségeik a