Valóság, 1997 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1997-03-01 / 3. szám - SZÁZADOK - KÉRI KATALIN: Női időtöltések száz évvel ezelőtt

KÉRI KATALIN: NŐI IDŐTÖLTÉSEK SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT 39 elkísérni az anyjuk vagy a gardedámjuk. Több cikkből is kiderül, hogy főleg a férjes asz­­szonyok kerékpározását helyeselték (persze, abban az esetben, ha házastársuk is kereke­zett).1'^ Akadtak azonban néhányan, akik megértően és támogatólag viselkedtek a sokak által csak hóbortosnak tartott kerékpározó hölgyekkel szemben. Például az a Herendi H. Artúr nevű alkalmi rímfaragó, aki egy hosszas költeményét e sorokkal kezdte: „Kerékpár most a szívek mozgatója. Azon oldódik minden probléma. Azért talán oly lelkes hódolói: Asszony, leány, anyós és nagymama.” A franciáktól és az angoloktól átvett sport a századfordulóra már számos követőre ta­lált a magyar hölgyek körében is, ám nem ez volt az utolsó olyan sportág, amelynek mű­velésére a nőknek ki kellett vívniuk maguknak a jogot. A témnázás is a franciáktól „terjedt ” el, s nagyon lassan hódított tért Magyarországon, an­nak dacára, hogy a korabeli nevelésügyi lapok (Néptanítók Lapja, Nemzeti Nőnevelés stb.) és nevelési szakkönyvek rendszeresen foglalkoztak e témával. A testneveléshez azonban alkal­mas sportterek és tornatermek kellettek, ezek pedig - a tanfelügyelői jelentések szerint - az 1870-es és az 1890-es évek között még jórészt hiányoztak. A századelőről már számos olyan pillanatfelvétel maradt ránk, amely tornázó kislányokat mutatott be a korabeli újságolvasók­nak. Például egy 1909-es cikkben, amely egy budapesti vívó- és tornaiskoláról szólt, kislá­nyokat láthatunk fiúkkal együtt tornázni. Az újságíró szerint ez javára válik a lánykák testi fejlődésének, mozgásalakulásának.Az A lap egy másik cikkében ugyanebben az évben a fővá­rosi Szent Angelina görögkeleti szerb leánynevelő intézetet mutatták be, ahol a növendékek egy svéd tomnatanárnő vezetésével edzették testüket. A képeken matrózruhás lányok kapasz­kodnak a bordásfalakon (!), s botos gyakorlatokat mutatnak be. (Bálok, mulatságok) A mozgásnak egy másik formáját jelentette a tánc, amely a nők és lányok szabadidejének egyik érdekes színfoltja volt. A farsangi szezonban rendezett bá­lok, az egész éven át látogatott táncestélyek és tánciskolák a társasági élet és az illemta­nulás fontos színterei voltak. Még­­ az egyébként kissé maradian gondolkodó - Beniczky Irma is ajánlotta egyik korai könyvében a táncot, kiemelve, hogy nem fűzőben és szűk ci­pőben illik járni.­ A táncoló hölgyek azonban még a századvégen is gyakorta fűzővel ügyeltek alakjukra, holott e ruhadarab akkorra már szélesebb körben gúny tárgya volt. A Veréb Jankó című pécsi vicclapban például ez az anekdota jelent meg: „Táncz közben - Nemde uram, ön is tagja a pécsi atlétikai klubnak? - Honnan sejti ezt nagyság? - Nagyon erősen tud szorítani. - Óh bár én szorítanám, de azt tartom, hogy más atléta szorítja kegyedet. - Más atléta? Miféle más atléta? 20 - No ne jöjjön mindjárt zavarba. A derékfűző.” A bálozás, a táncvigalmak, az ezekkel járó „felhajtások” és előkészületek, valamint a tetemes anyagi kiadások gyakorta arra ösztönözték a férfi újságírókat, hogy a bálozó nő­ket nevetségessé tegyék. 1879-ben a Vasárnapi Újságban például egy „boldogtalan apa” tollából gúnyos, jó humorral megírt cikk jelent meg a bálokról. Szerinte a mulatság sem­mi jót nem hoz a lányoknak és nőknek, hiszen egész éjjel ugrálhatnak, szétbomlik a fri­zurájuk, elszakad a ruhájuk, a cipőjük, ráadásul kényelmetlenek is ezek az öltözékek, bár

Next