Valóság, 1997 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1997-07-01 / 7. szám - SZÁZADOK - MAJOROS ISTVÁN: A nő a XIX. században
MAJOROS ISTVÁN: A NŐ A XIX. SZÁZADBAN talmát írja elő, valamit a nő mentális és fizikai alávetését a férfinak. A francia forradalom csak a férfi elsőszülöttségi joga alól szabadította fel a nőt, a törvény előtt viszont engedelmességet követelt tőle, cserébe a férfi védelemmel tartozott neki. Az engedelmesség mindenre kiterjedt, például arra is, hogy ott legyen, ahol a férje, aki erre erőszakkal is kényszeríthette. A törvény férfi és nő között nem egyformán ítélkezett. Házasságtörés esetén például a nő 3-24 hónapi börtönbüntetést kaphatott. Ha pedig a férj házasságtörésen kapta, s ezért megölte, nem vonták felelősségre gyilkosság miatt. A nőnek viszont hasonló helyzetben nem volt lehetősége arra, hogy jogi úton megtámadja a férjét. Volt, aki az előbb említett megkülönböztetést azzal magyarázta, hogy egyenlőtlenség van a férfi és a nő szexualitása, a férfi és a nő „bűne” között. A nő hűtlensége sokkal nagyobb szenvedést okoz a férfinak, mint a férfié a nőnek - hangoztatták e vélemény képviselői, arra hivatkozva, hogy a nő házasságtörésének társadalmi következményei nagyobbak. Abból ugyanis illegitim utód születhet, s ez elfogadhatatlan volt a magántulajdon tiszteletére alapozott társadalom öröklési szisztémájában. A férfi ugyanakkor nem hoz fattyút - tették hozzá. A nő ezenkívül nem vehetett és nem adhatott el semmit a férje beleegyezése nélkül. De igazán törvényen kívülivé a válás procedúrája tehette a nőt, amikor az egész jogi apparátus ellene fordult. A törvény szemében a nő javai a férj rendelkezésére álltak, sőt, az is, amit a nő a házasságban szerzett.11 „Ami a tiéd, az az enyém is, s ami az enyém, az csak az enyém” - szólt a mondás. 1857 előtt ez volt a helyzet válás esetén akkor is, ha a férfi hagyta ott a nőt. Egy előkelő angol hölgy, Caroline Norton a királynőhöz írt levelében azt panaszolta, hogy a férje még az anyjától kapott vagy a vásárolt személyes tárgyait sem adta vissza. A nő a saját javait sem idegeníthette el a férj beleegyezése nélkül, legfeljebb elkülöníthette. A válás csak arra adott jogot a nőnek, hogy ott és azzal éljen, ahol és akivel akar, de javait nem adhatta el. A férjnek a gyerekek felett is teljhatalma volt. A törvény szerint a gyerek az apának engedelmeskedett, s az anya csak a tiszteletre tarthatott igényt és jogot. Még akkor is elvették a gyerekeket az anyjuktól, ha a válás a férj hibájából történt. Az apa megbízhatta a szeretőjét, hogy vigyázzon rájuk, de a feleség csak a férj engedélyével láthatta őket. Ha a férj meghalt, a nőé maradhattak a gyerekek, de ha újra férjhez ment, a családi tanács döntött, hogy ez a helyzet maradhat-e vagy sem. Az igazi célt elvileg a munkások esetében is a házasság jelentette. Ez azonban nem tipikus ebben a világban; sok munkásnő vadházasságban élt. A katolikusokat ez nyugtalanította, s megpróbáltak szabályokat bevezetni, de nem sok sikerrel. Jól mutatja ezt az is, hogy a törvénytelen születések száma nem csökkent.12 Ennek oka talán abban keresendő, hogy a házasság nem szabadította fel a nőt a munkája alól. Sőt, nehezítette a helyzetét, mert például a belga bányákban a nők csillésként dolgoztak, miközben részeg férjük otthon időzött. A legsúlyosabb azonban az volt, hogy a női munka szétdúlta a munkáscsaládot, noha léteztek már bölcsődék és menedékszállók. Ami Franciaországot illeti, Elzászban az első ilyen intézmény 1775-ben jött létre. A Felső-Rajna vidékén 37-ről tudunk 1849-ben, 49-ről 1858-ban, az utóbbiban 8600 gyerekről gondoskodtak. 1861-ben már 151 volt a számuk, körülbelül húszezer gyerekkel. A gyermekágyas nőknek a Mulhouseban Jean Dollfus vagy mások az Alsó-Rajna vidékén anyasági szabadságot vezettek be. Ahol ilyen intézmények nem voltak, ott a gyereket a szomszédra bízták, vagy az utcára küldték. A paraszti világban kissé más volt a helyzet, mert a nő számára a munka és az otthon változatlanul egyet jelentett, ezért egyszerre volt házastárs, anya, szolgáló,13 s legfeljebb a mise nyújtott kikapcsolódást.