Valóság, 1997 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1997-07-01 / 7. szám - SZÁZADOK - MAJOROS ISTVÁN: A nő a XIX. században
MAJOROS ISTVÁN: A NŐ A XIX. SZÁZADBAN (Változások) A nők e helyzet ellen kétféleképpen védekeztek. Az egyik módszer pszichológiai jellegű volt, ami azt jelentette, hogy a nő önmagába fordult, vagy egyénileg és csoportosan egyaránt az egyházak segítségét kérte. A másik utat a politika jelentette: nyilvánosan megfogalmazták követeléseiket. Jogi téren bizonyos változások - elsősorban Nyugat-Európában - már az ötvenes években megfigyelhetők. A felsőbb osztályokban kompromisszum jött létre a házastársak között, ami azt jelentette, hogy a férj bizonyos összeget adott a feleségnek, vagy továbbra is rendelkezett a nőhöz tartozó földek jövedelmével, de magát a földet nem adhatta el. Angliában az 1870-ben és 1882-ben hozott törvények garantálták, hogy a nőnek joga van a tulajdonra, amelyet a házasságba vitt vagy közben szerzett. 1857-től pedig a nő is kezdeményezhette a válást.14 Ez, persze, nem vált tömeges mozgalommá, mint ez a szám is mutatja: a századforduló körül ezer válás - a házasságok 0,2%-a - volt egész Nagy-Britanniában. Franciaországban a férjes dolgozó nőnek az 1907-es törvény tette lehetővé, hogy megtarthassa vagyonát, s dönthessen bérének felhasználásáról. 1881-ben és 1895- ben hoztak törvényt arról, hogy a nő csekkszámlát nyithasson a saját nevére, s a pénzt a férje beleegyezése nélkül hívhassa le. A törvényt azonban nehezen lehetett alkalmazni, mivel a feleség adósságaiért a férj felelt. A legtöbb bankár ezért a férj beleegyezése nélkül nem nyitott számlát férjes asszonynak. Norvégiában 1888-tól tarthatta meg a nő saját keresetét. Franciaországban még szakszervezet alapításához is a férj beleegyezésére volt szükség, s ez alól csak az 1920-as törvény adott felmentést. A nők politikai mozgalmai látványosak voltak, de sikert itt is csak fokozatosan értek el. A XIX. században elsősorban a szocialisták védték a nőket Franciaországban, s a feminizmus kifejezést is egy szocialista, Fourier találta ki, aki szerint a nők jogainak kiterjesztésétől függ a társadalmi fejlődés mértéke. 1848-ban Victor Considérant már szavazati jogot követelt számukra, 1851-ben pedig Pierre Leroux benyújtotta az első ilyen törvénytervezetet. A köztársasági többség véleménye viszont az volt, hogy a nők vallásosabbak, mint a férfiak, ezért a szavazati jog megadása a klerikális reakció győzelmét hozná. Franciaországban a probléma az volt, hogy a nők ügyét nem lehetett más mozgalomhoz kapcsolni. Az Egyesült Államokban például a rabszolgák emancipációjához társították a nők politikai jogait: hogyha az analfabéta feketék szavazhatnak, akkor a nők miért nem? Franciaországban a szocialisták, bár összekapcsolták a kérdést a proletariátus ügyével, gazdasági téren mégis riválisok voltak, mert el akarták kerülni, hogy a munkabér alacsony maradjon. Ezért 1898-ban a legnagyobb francia szakszervezet, a CGT (Confédération général du travail) csak az özvegyek és a hajadonok esetében ismerte el a bérek egyenlőségét. Az általánosan elfogadott szabály ugyanis az volt, hogy a nőt a férfi tartsa Franciaországban nem is volt igazi feminista tömegmozgalom. Mrs. Pinkhurst, a harcos szüfrazsett, az angol nők szavazati jogának szószólója szerint ennek az az oka, hogy a francia nők több figyelmet élveztek, nagyobb volt a befolyásuk a férfiakra, s úgy vélték, hogy a választójoggal sem nőne a hatalmuk. Az első francia feministák elszigeteltek voltak, s tevékenységük arra irányult, hogy az irodalomban, az újságokban fejtsék ki nézeteiket. A nők jogainak 1791-es deklarációját Olympe de Gouges-nak tulajdonítják; lediktálta valakinek, ő maga ugyanis analfabéta volt. A saint-simonisták alapították az első feminista lapot La Femme Libre címmel, s oktatáshoz és munkához való jogot követeltek.16 Még az emancipált nő életét élő George Sand (1804-1876) is, annak ellenére, hogy azt mondta a férjének, „oda megyek, ahová nekem tetszik, anélkül hogy bárkinek számot adnék róla”, csak a váláshoz való jogra tar