Valóság, 1998 (41. évfolyam, 1-12. szám)

1998-06-01 / 6. szám - SZÁZADOK - KAPRONCZAY KÁROLY: Katyn - a gyilkosság anatómiája

KAPRONCZAY KAROLY Katyn - a gyilkosság anatómiája Több mint fél évszázad távlatából még ma is mindenkit megdöbbent az 1940. ápri­lis-májusban Katynban lemészárolt több ezer fogoly lengyel tiszt drámája, az a mi­nősíthetetlen nagyhatalmi cinizmus, amellyel a második világháború főszereplői a sorsokat „kezelték”. Ez a Szovjetunióra éppúgy vonatkozik, mint a propagandalehe­tőséget „kihasználó” goebbelsi náci sajtógépezetre, a szövetségi érdekekért az igaz­ság elhallgatására törekvő Angliára és az Egyesült Államokra. Katyn „történelmi utóélete” sajátos dráma. Sokáig tabunak számított, elsősorban a szovjet érdekzóná­ba tartozó országokban, legfőképpen Lengyelországban. Hogy Katyn, e baljóslatú helységnév (a hát lengyelül hóhért jelent) mit takar, azt, persze, Lengyelországban a legeldugottabb falu kisiskolásainak is tudniuk illett - legalább a szájhagyomány vál­tozó tartalmú elbeszéléseinek szintjén. A történelmi tényből sejtelmes, tiltott és ti­tokzatos mítosz lett. Ennek a rendszerváltozás vetett véget: a végnapjait élő Szovjet­unió - akarva, nem akarva - 1990-ben bevallotta szörnyű bűntettét. (Lengyelek szovjet fogságban) 1939 tavaszán mindenki számára világos volt, hogy Né­metország következő áldozata Lengyelország lesz. A lengyel kormány folyamatos engedményei hiábavalónak látszottak, Berlin újabb és újabb zsarolásokkal állt elő. Csak idő kérdése volt a német-lengyel háború kirobbanása. Óriási megdöbbenést keltett, amikor 1939. augusztus 23-án Moszkvában Ribbentrop és Molotov aláírta Németország és a Szovjetunió megnemtámadási szerződését, amely barátokká avat­ta az eddigi ellenségeket. A szerződéshez csatolt titkos jegyzőkönyv pontosan kijelöl­te, hogy Lengyelország elkövetkezendő felosztása után hol húzódik majd a né­met-szovjet határ, amely megfelelt a lengyel-fehérorosz-ukrán etnikum érintkezési vonalának. A szerződést a Szovjetunió Legfelsőbb Tanács 1939. augusztus 31-én ra­tifikálta, s másnap a német hadsereg megindult Lengyelország ellen. Kemény harcok után a lengyel seregek az ország középső vidékeire hátráltak, miközben a keleti or­szágrészeken szervezték az ellenállást, s csaknem háromszázezer katonát összponto­sítottak ott. A német-lengyel háború tizenhetedik napján - a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében - a Vörös Hadsereg támadást indított Lengyelország ellen. A már nyu­gat, észak és dél felől is szorongatott lengyel haderőnek újabb fronton kellett felven­nie a harcot. Ez akkor a harcban álló lengyel hadsereg teljes pusztulását jelentette volna. Az ország keleti felében álló, még be ne­vezett, háromszázezer fős hadsereg a reménytelen helyzetben is számottevő ellenállást tanúsíthatott volna, de a németek ellen kidolgozott hadműveleti tervek hirtelen módosítására nem volt lehetőség, kü­lönben is, a szovjet hadsereg többszörös túlerővel támadott. A lengyel hadsereg fő­­parancsnoka, Rydz-Smigli marsall az újabb támadás napján délután négy órakor kiadta a parancsot: a hadsereg ne tanúsítson ellenállást a reménytelen helyzetben. A szovjet támadás és a parancs óriási zűrzavart okozott a lengyel hadseregben. A csa­patok zöme engedelmeskedett a parancsnak, s ez végzetes következményekkel járt. A tömegével fogságba vonuló lengyel egységeket ugyanis a hadifogoly-egyezmény aláírását megtagadó Szovjetunió illetékes hatóságai egyszerűen szovjet területen él-

Next