Valóság, 2009 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2009-04-01 / 4. szám - SZÁZADOK - NÉMETH GYÖRGY: Kórház és orvosok a XX. századi Budapesten
NÉMETH GYÖRGY: KÓRHÁZ ÉS ORVOSOK A XX. SZÁZAD ELEJI BUDAPESTEN 55 felkészült alorvosokhoz, akikre távollétükben osztályukat nyugodt szívvel rábízhatták. Ez legsajátabb érdekük volt, a kiterjedt magánpraxis folytatásának alapfeltétele; volt főorvos, aki napi alig több mint egy órát töltött osztályán, és ezt azért engedhette meg magának, mert teljes mértékben megbízott alorvosában. Az egészségügyi kormányzat a kórházi al- és segédorvosi állásra előszeretettel tekintett úgy, mint az egyetemen kapott elméleti képzés gyakorlati kiegészítésére. Az ezzel járó éjjel-nappali munkát és megkötöttségeket a koszt és kvártély mellett jelentéktelen fizetésért dolgozó fiatal orvosok pedig azért vállalják, mert az számukra olyan tőkebefektetés, melynek haszna az így megszerzett szakmai tudáson és tapasztalaton keresztül későbbi magánpraxisuk jövedelmében jelentkezik majd. (Ekkoriban még nem kötelező a kórházi gyakorlat, csak néhány év múlva lesz az, bár bevezetését legalább egy évtizede tervezik.) A kirobbant konfliktus kapcsán kifakadó egyik érintett orvos mondja el, hogy „kórházakban csak az az orvos marad szívesen, aki másként vagy másutt nem tud magának foglalkozást szerezni. Kórházi orvosnak lenni a legszomorúbb dolog”.14 Ennek ellenére a „legnehezebb feladatok közé tartozik, hogy egy kezdő orvos, miután megszerezte diplomáját, bejusson valamelyik kórházba mint segédorvos.”15 A kórházi másodorvosok mozgalma végül is azért indult, hogy kórházi szolgálatuk ne bizonyuljon orvosi pályájuk zsákutcájának. Az 1900-as évek elejére meglehetősen összetett helyzet alakult ki: a másodorvosi szolgálat ideológiai síkon az orvosi tanulmányok kiegészítője, s mint ilyen, az orvos pálya rövid és átmeneti szakasza, miközben gyakorlati síkon egyrészt a főorvosi kar magánérdeke, másrészt a mind bonyolultabbá váló kórházi gyógyító üzem hatékony működtetésének feltétele az orvosi személyzet nagyobb állandósága. Ez vezetett el az I. világháború után elsőként a főorvost helyettesíteni képes alorvosi poszt (adjunktus), majd mind több beosztott orvosi állás véglegesítéséhez, határozatlan idejű kinevezésekhez. Ezzel jött létre a tulajdonképpeni kórházi orvosi kar (ezelőtt legfeljebb kórházi főorvosi karról lehetett beszélni). A folyamat majd csak a II. világháború után zárul le. Ekkorra viszont már a kórházak súlya az egészségügyön belül, és a kórházi orvosok aránya az orvosok között oly magasra emelkedik, ami az állandósítást minden más szemponttól függetlenül is kikövetelte volna. Másrészt viszont sok orvosnak egyéb lehetőség híján ez jelentette az orvosi munkavégzést, a kereső foglalkozást, és nagyon is fontos volt számukra a fizetés. A pesti másodorvosok 1903. év végi beadványa erőteljesen bírálja azt a közfelfogást, miszerint „a kórházban csak tanulmányaink kiegészítése végett vagyunk”, ami indokolhatóvá teszi az alacsony fizetést, miközben „egyfelől nagy tömeg adminisztratív, testet, lelket ölő s így továbbképzésünk szempontjából nemcsak teljesen értéktelen, de határozottan káros munkával vagyunk túlterhelve, másfelől orvosi ténykedésünk nem úgy bíráltatik el, mint tanulókéi; úgy a közönség, mint felettes hatóságaink perfekt s a tudomány színvonalán álló működést kíván tőlünk s tetteinkért felelősséggel tartozunk”.16 Mindezek együttes hatása azt eredményezte, hogy eltorlaszolták az utat a valóban tanulni vágyó, klinikán helyet nem kapó frissdiplomások elől, de még inkább azok elől, akik ezt mondták ugyan magukról, de egyéb lehetőség híján legalább ideiglenesen állásba szerettek volna jutni. Ezért van az, hogy követelésként hangzik el az, ami egyébként jogszabályba van vésve. „Szükség van arra - hasonlót bármelyik korabeli napilapból lehetne idézni -, hogy az alorvosi és segédorvosi szolgálat két évnél hosszabb ne lehessen, mert az csak tanulmányi időszak, az orvosképzés kiegészítő része, amelyhez egyedül a fiatal orvosi generációnak van joga. A közérdek azt kívánja, hogy minél több fiatal orvos juthasson be a kórházba, hogy mint gyakorlati tudással bíró orvos kerüljön ki az életbe.”17 Mint már szó volt róla, az alorvosokat két, a segédorvosokat egy évre nevezte ki a polgármester, melyet