Városok Lapja, 1912 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-06 / 1. szám

VÁROSOK LAPJA 1912. január 6. Megadóztatható az értékemelkedés, ennek beállta előtt, vagy ennek beállta után. És eme sajátosságaiban rendkívül eltérő alapelv szerint megkülönböztetjük az Angliában, Amerikában és Ausztráliá­ban széles körben elterjedt betterment-rendszert (Verbesse­rungsgabe) és a Németországban, valamint Ausztriában is ismert értékemelkedési adót (Wertzuwachssteuer). A betterment mindig csak valamely speciális közmunka folytán előálló értékemelkedésre vet ki illetéket, tehát egyes közmunkák keresztülvitelét könnyíti meg azáltal, hogy a szük­séges anyagi eszközök egy részét az elsősorban érdekeltekre kivetett adóval teremti elő, az értékemelkedési illeték (adó) pedig mindenféle értékemelkedést megadóztat, tekintet nélkül az értékemelkedés indító okaira. A betterment tehát csak egy része az általános érték­emelkedési járadék megadóztatásának. A betterment lényege az, hogyha valamely utcanyitás, tér vagy utcabővítés akár önmagában, akár kapcsolatosan valamely közintézménynyel a városi pénztár terhére létesül és a közpénznek felhasználása következtében a szomszédos telkek vagy házak értéke lényegesen emelkedik: a város kö­zönsége e telkek és házak tulajdonosai által az adófizetők pénzén szerzett értéknövekedés, illetve nyereségük egy részét visszatérítteti. Angliában, ahol ezen intézménynek a XVII. századig visszamenő múltja van, a legújabb szabályrendeletek értel­mében (London, Manchester) az értékemelkedésnek felét tar­tozik a tulajdonos a városi pénztárnak megtéríteni és pedig vagy egyszerre, vagy ennek az összegnek 3°/Vos kamataival egyenlő évi adóban, amely aztán ezen adó 33-szoros össze­gének lefizetésével bármikor megváltható. Leglényegesebb ellenérv a betterment intézménynyel szemben az, hogy nehezen állapítható meg az ingatlan érték­­emelkedésének az a mérve, amelyet abban a készpénzben történő befektetés idéz elő. Ámde ennek az ellenérvnek cáfolatát megtaláljuk a ki­sajátításról szóló 1881. évi XLI. t­c.-ben, mert ebből látjuk, hogy az ingatlan valódi és teljes értéke megállapítható anél­kül, hogy a kisajátítást eszközlő vállalkozás folytán remélhető áremelkedés számításba jöjjön, valamint a vízjogról szóló 1885. évi XXII1­­.-c. 43. §-ában, amely úgy intézkedik, hogyha a vízrendezési és lecsapolási munkálatok által idegen földbirtok értéke növekedik: „a munkálatok létesítője jogo­sítva van az illető terület birtokosától a munkálatok költsé­geinek haszonaránylagos részletét követelni.“ Németországban a betterment csak egy városban, Char­­lottenburgban, van életbeléptetve, de annál általánosabban elterjedt és folytonosan terjedőben van az értékemelkedési adó (Wertzuwachssteuer), amely adónem mellett az osztrák városok 1905. évi májusi kongresszusa is egyhangúlag állást foglalt. Ennek az adónak kétféle alakja van. Vagy mint időszakos egyenes adót léptetik életbe, ami­kor is időről-időre, pl. minden 20 vagy 25 ik esztendőben hivatalosan felbecsülik az összes ingatlanok piaci értékét és megadóztatják az utolsó becslés óta beállott értékemelkedé­st vagy pedig mint indirekt forgalmi adó szerepel, amikor is minden birtok változásánál a tényleg elért és folyóvá vált értékemelkedés, illetve nyereség kerül adózás alá oly módon, hogy az eladó tartozik befizetni a városi pénztárba annak az árkülönbségnek bizonyos hányadát, amely a mostani el­adási ár közt és azon ár között mutatkozik, amelyen az eladó annak idején az ingatlant vásárolta. Természetes, hogy ez az árkülönbözet teljes összegében az adókivetésnek alapjául nem szolgálhat, mert az időközben meliorációkra történt tőkebefektetés, valamint az ingatlan megszerzésekor kötött adás-vétel jogügylet költségei a vétel­árhoz hozzászámítandók és az adókiszabásnál — mint alább látni fogjuk — számos egyéb méltányossági szempont is érvényesül. Ezen adó ellen leggyakrabban azt szokták felhozni, hogy a telek már amúgy is meg van terhelve. Ámde itt nem a telek az adó tárgya, hanem egy nyereség, amely a telekkel, mint piaci áruval tényleg előretett; egy olyan nyereség, amely nem a tulajdonos közreműködésének, hanem a község fejlő­désének az eredménye. Igaz, hogy a város az esetleges veszteségeket a tulaj­donosnak meg nem téríti, de viszont a nyereség első lOV­o-át sem vonja adó alá (mert ezt a legtöbb helyen adózatlanul hagyják , tehát csak a lOVo-on felüli veszteségek pótlásáról lehetne beszélni, ezek pedig elenyészően ritka esetben for­dulnak elő. Az az ellenvetés, hogy a telekértékemelkedési adót az eladó áthárítja a vevőre és a vevő a bérlőre, szintén nem áll meg, mert a telek árát tisztán csak a kereslet nagysága szabja meg, az eladó nem kaphat többet, mint amennyi az ingatlannak a kereslet nagysága által szabályozott piaci ára. Ugyanez áll a lakbérek tekintetében, mert nem a lakbér emelkedik a telekérték szerint, hanem megfordítva, a telek­érték emelkedik a lakbérjövedelem szerint. Az adó gyakorlati alkalmazásánál legfontosabb az adó tárgyának megállapítása. E részben szinte általános szabály, hogy az adó tárgya az eladási ár és vételár között mutatkozó különbözet le­vonva ebből az időközben történt befektetéseket. Ugyancsak hozzászámíthatók a vételárhoz, illetve levonhatók az árkü­­lönbözetből az utcák és terek részére ingyen átengedett területek értéke, kamatveszteségek és a megszerzéssel járó mellékköltségek, ez utóbbiak mindig átalány alakjában (pl. a vételár 5%-a.) Az eladás költségei az esetben számíthatók le, ha azok nem a vevőt, de az eladót terhelik. A fenntartási költségek figyelembe nem jönnek, hanem csupán az állandó meliorációra fordított összegek. Az adó magassága mindenütt progresszív. Az érték­­emelkedés első 10’/o-a rendesen adózatlanul marad, de egyes helyeken (Bréma) nincsen adómentes minimum s viszont másutt csak a 30°/o-ot meghaladó érték kerül adó alá. (Frankfurt). Eltérők a szabályrendeletek az adó legkisebb és leg­nagyobb tétele tekintetében, valamint a részben is, hogy mikor nyernek alkalmazást a maximális tételek. A minimumokon felüli értékemelkedés után kirótt adó legkisebb tétele 3—4°/c, legmagasabb tétele pedig 15—301/c. Ezen legmagasabb tételek alkalmazást nyernek, ha az értékemelkedés többet tesz ki, mint 50, 80 stb. egész 1607,.-ot. A progressio legáltalánosabb mértéke az, hogy az adó­kulcs 1 százalékkal nő az értékemelkedés minden 5 vagy 10 százaléka után. Pl. Kölnben ha egy ingatlan vételára 100,000 márka volt s tulajdonosa eladja 150,000 márkáért, akkor — nem számítva a bit­oklási időt és egyéb mellékkörülményeket, amelyek az adót mérséklik — adómentes marad az érték­­emelkedés első 10 százaléka, vagyis 10,000 márka és csak az azon felüli értékemelkedés kerül adó alá. És­pedig a minimumon felüli első 5 százaléknyi emelkedés, vagyis 5000 márka fizet 5 százalék adót, azaz 250 márkát, a második 5 százaléknyi emelkedés már 6 százalékot, azaz 300 márkát és így tovább. Vagyis az 50.000 márka nyereség összesen 3400 márkát Igen fontos az, hogy az adótételek lényegesen módo­sulnak a birtoklási idő tartama szerint. Általában erősebben adóztatják meg a rövid birtoklás utáni eladásokat, tehát az üzletszerű spekulatív forgalmat, különösen, ha beépítetlen telekről van szó, melynek érték­­emelkedéséhez a tulajdonos mivel sem járulhatott. Viszont hosszabb birtoklási idő után az adótétel mér­

Next