Városok Lapja, 1925 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1925-01-01 / 1. szám

A VÁROSOK LAPJA 1925. január 1. kisebb ingadozásokkal, amelyek a mindenkori gazdasági konjunk­túrákat tükrözték vissza. Ezt az egyensúlyi helyzetet az infláció borította fel, amelynek következménye az lett, hogy az árak egy része hihetetlen mértékben, másik része pedig alig emelkedett, így keletkezett az eltolódás, amely régi vagyonok megsemmisítéséhez, újak keletkezéséhez vezetett s az árak összevisszaságában egy új helyzet állott elő, amelyet a közönség „drágaság“ elnevezés alatt ismert. A szanálás célja ezen állapot megszüntetése. A problémát a következő 3 pontban foglalhatjuk össze: 1. a pénzkérdés, főleg a pénz mennyiségének és forgal­mának kérdése; 2. a pénzügyi és gazdasági rendszer kérdése; 3. a közszolgáltatások kérdése. A pénzkérdés. A békeállapotra való áttérés folyamán szükséges pénz­­mennyiség megállapítása és a pénzforgalom lebonyolítása céljából teendő intézkedéseknél a háború előtti adatokat kell alapul venni. Az első kérdés mindjárt az, hogy a jelenlegi Magyar­­ország területén békeidőben mennyi pénz lehetett forgalomban ? Ennek a kérdésnek az eldöntésénél a következő alapokra támasz­kodhatunk. A régi Ausztria-Magyarország területe 676.443 km 3 volt, a jelenlegi Magyarországé 92.607 km 2. A régi monarchiának 52.523.254 lakosa volt, a jelenlegi Magyarországnak 7.599.246 van. A régi monarchia területén kb. 4 milliárd aranykorona volt for­galomban, ebből tehát a népesség (VG­o) és a terület (Vra) alapul­vétele mellett a jelenlegi Magyarországra kb. az összes pénz Vi-része, vagyis 570.000 aranykoronára volt és van szükség. A Nemzeti bank hivatalos kimutatása(„Bp. Közl.“nov.6—241. szám) szerint a jegyforgalom 1924 okt. 31-én 4,635.090,073.162 K volt, amely összeg a hivatalos 17.000-es szorzószám alapulvétele mellett. 4,635.090,073.162,17.000 . 272,652.357 K 24­4 J aranykoronának felel meg. Ez az összeg még valamivel kevesebb lesz, ha figye­lembe vesszük, hogy az állandó illetékeknél a kormány még ma is a húszezres szorzószámot tartja érvényben. Ha a forgalomban lévő államjegyek mennyiségét a londoni vagy new-yorki paritás alapján számítjuk, vagyis kereken 16.000 szorzószámmal, akkor 4,635.090,073.162 , 16.000 , 289,693.129 . 57­2­­, tehát a legnagyobb külföldi piacok jegyzése alapján számí­tott és a hivatalos szorzószám között lényeges eltérés mutatkozik s ezen körülmény a szorzószám leszállítását kívánja. A fentebb mondottakból önként értetődik, hogy a pénz mennyiségének és forgalmának a békeállapotra való visszaveze­tése a szorzószám leszállításával történik, mert ezzel a pénz mennyiségének arányban kifizetett értéke folytonosan növekedik. Ezt bizonyítja egyébként a június-július-augusztus hónapok ered­ménye, midőn a szorzószám 18 ezerről minden rázkódtatás nélkül leszállt 17 ezerre. Ha a pénzünk tényleges árfolyama alapján állapították volna meg a szorzószámot szeptember óta is, akkor ma a szorzószám 14—15 ezer lenne, mert tudvalevő dolog, hogy az agro a rendezés után gyorsan száll le, ha a forgalmat mester­ségesen nem akadályozzák. Jelenleg a forgalom egyik akadálya a magas szorzószám, amely a drágaság enyhülését is lehetet­lenné teszi. A szorzószám leszállítása mindaddig folytatandó, amíg a külföldi piacok jegyzése alapján kiszámított szorzószám esik és a hivatalos szorzószámhoz képest lényeges különbség mutatkozik. Abban a pontban, amidőn a külföldi jegyzés alapján ki­számított szorzószám huzamosabb időn át lényegesen nem változott, illetve lényegesen nem tér el a hivatalos szorzószámtól, a pénzünk értéke stabilizálva van. Az ezen időben forgalomban lévő pénz mennyisége szükséges a forgalom lebonyolításához és a pénz mennyiségében eszközölt mindennemű lényeges változás infláció vagy defláció aszerint, amint azt szaporítottuk, vagy csökkentettük. A nyugvópont előreláthatólag akkor fog bekövetkezni, amidőn a pénz mennyiségének arányban kifejezett értéke legalább 570 millió lesz, vagy ezt az összeget az esetleg növekedő forgalom által igényelt és tényleges fedezeti alappal bíró aranyértékkel meghaladja. A külföldi jegyzés mindenesetre abszolút biztos tám­pontot nyújt arra, hogy mikor érkeztünk el a nyugvópontra, mert akkor a jegyzés lényeges változást és a hivatalos szorzószámtól lényeges eltérést mutatni nem fog. A pénzügyi és gazdasági rendszer. Tévedés volna azt hinni, hogy a pénz mennyiségének és forgalmának a békebeli alapokon való szervezésénél a leg­lényegesebb szerepet a papírpénz mennyisége játszaná. Nem a pénz mennyisége a lényeges, hanem az, hogy ez a pénz miképpen foroghat, vagyis miképpen helyezkedik el a forgalomban? Ez a körülmény főleg az ország gazdasági és pénzügyi rendszerétől függ. Gazdasági és pénzügyi rendszer alatt értjük általában az összes jogszabályokat, amelyek különlegesen gazdasági vagy pénzügyi kérdéseket intéznek el, így pl. a gazdasági és pénzügyi rendszer alkotórészeihez tartozik a vámtarifát megállapító törvény, a közalkalmazottak illetményeit megállapító jogszabályok, a kamatlábra vonatkozó jogszabályok. Vannak olyan jogszabályok, amelyeknek csak egyes §§-ai tartoznak ide. A lakbérrendeleteknél pl. csak a bérek és járulékaik szabályozására vonatkozó §§-ok, az ipartörvényből csak a díjakat vagy bírságokat megállapító §§-ok stb. stb. A gazdasági és pénzügyi rendszer megállapításánál éppen nem lényeges az, hogy a jogszabályokban szervezzenek ipar­ágakat stb. hatósági és quasi hatósági szervezetekkel, hanem elegendő, ha az illető jogszabályok az erkölcs és az állam pénzügyi érdekeinek figyelembevételével kereseti foglalkozások folytatására lehetőségeket nyújtanak. Kétszeresen fontos ez olyan országban, ahol a hosszú gazdasági megkötöttség folytán az ipar és a kereskedelem­­ verseny hiányában­ elsorvadt és az illegitim konkurrencia virágzik. Például a lakásbérek kötöttsége elsorvasztja az ingatlan és a bérépületek értékét. Ha különösen a székes­­fővárosban levő bérházak értékét a békebelivel összehasonlítjuk, azt találjuk, hogy még a legvadabb ingatlanhossz idején is a bérházak olyan áron cseréltek gazdát, amely ár a békebeli ár paritásának csak bizonyos százalékát tette ki. De nemcsak ez az egy tényező működik közre. Tudvalevő, hogy az ország népességének nagyobb része a keresetéből él. A munkabéreket és tiszteletdíjakat, fizetéseket is lenyomták, ami azt jelenti, hogy a legtöbb ember ma kevesebbet költhet, tehát kevesebbet fizethet a kereskedőnek, az iparosnak és a háziúrnak, de mindezek keve­sebbet fizethetnek az államnak. Ezért nem lehet megélni s ezért nem tud az állam meg­felelő bevételekhez jutni. Itt is az a baj, hogy nincs meg az egyensúly a közszol­gáltatások és a kereseti lehetőségek között. Mindig kevesebb keresetből, folyton növekedő adókat kell fizetni. A közszolgáltatások kérdése. Az állam költségvetése csakis akkor jöhet egyensúlyba, ha az ország gazdasági és pénzügyi helyzete is egyensúlyban van és az egyensúly a rendszer által biztosítva van. A közszolgál­tatásoknak mindig arányban kell állani az adózók teljesítő­­képességével és sohasem szabad olyan magasnak lennie, hogy ezáltal a forgalmat akadályozzák. Jelenleg az állam és egyébb közületek is az adók leg­­kétségbeejtőbb falait találják ki és mégis az eredmény az, hogy mindezek nem fedezik a kiadásokat. Az állam legjelentékenyebb bevételét ma a forgalmi adó képezi. Ez a bevételi forrás — eltekintve a magas százaléktól — az ellenőrzés révén olyan hatalmat ad az illető ellenőröknek, amellyel, ha lelkiismeretesen élnek, az ellenőröknek régiója szükséges a teendők ellátására. Az adónem maga drága, mert sok rá az adminisztrációs kiadás, az ellenőrzés zaklatással jár, egyelőre azonban nem lehet rajta segíteni, mert ilyen jelentékeny jövedelmet biztosító adónemet máról holnapra elejteni nem lehet. A forgalmi adó drágítja tulajdonképpen az életet, mert amíg az áru a fogyasztóhoz ér, legalább 10°/o forgalmi adó alá esik. Emellett a forgalmi adó a sok akadékoskodás révén (ellen­őrzés, könyvelés stb.) a forgalmat is akadályozza s mivel ezen adó kezelésére minden nagyobb cégnél külön alkalmazottakat kell tartani, az amúgy is nagy hivatalos adminisztratív költségeken felül az elárusítóknál szükséges adminisztrációs költséget is a közönség fizeti meg, mert a kereskedő az árba ezt is bele­kalkulálja. A másik zaklatással járó közszolgáltatás: a vámok, amelyek szintén óriási adminisztrációt igényelnek. A vámok azután a for­galmat időnként egészen megállítják. Az országba és a fővárosba annyi áru érkezik naponta, hogy azok vámkezelése teljesen lehe­tetlen, mert ezrekkel kellene a vámhivatalnokok számát szaporí­tani, hogy mindent azonnal elintézhessenek. Ha valaki az ország területére lép külföldről, az első dolog, hogy az összes podgyászát össze-vissza hányják vám­­vizsgálat címén. Va­jon arányban áll-e a vizsgálat eredménye a végzett munkával, nem kerül-e többe a sok felesleges zaklatásra alkalmazott állami hivatalnok és altiszti személyzet, nem haladja-e meg a kevesebb zaklatással járó komoly ellenőrzés céljából szükséges személyzet illetményeit? Annak ugyanis semmi értelme sincs, hogy az utas kézikofferjében levő kisebb szőrmét a finánc negyedóráig vizsgálja s mindenféle írásbeli igazolást kérjen az árú származásáról és arról, hogy az árú tényleg használt. Ha vagyontételekben érkezett áruk elvámolásáról van szó, úgy ezek vizsgálata olyan hosszú időt vesz igénybe, hogy ezáltal a kereskedő és a közönség valószínűleg jobban károsodik, mint amennyit nyer az állam bevételekben, mert a késedelmet valakinek meg kell fizetni. Éppen ezért a vámkezelést egyszerűsíteni lehetne s mindenesetre, minél kevesebb árúra kiterjeszteni, mert jelenleg többet veszít a közönség, mint amit az állam nyer. Ugyanez áll a városi vámokra is. A villamos kocsiról leráncigált utas, aki fizet 1000—2000 K vámot, nem növeli a főváros bevételeit, hanem a saját veszteségét gyarapítja. Egyébként ma ilyen vámokat szedni lehetetlenség. A középkorban, amidőn

Next