Városok Lapja, 1931 (26. évfolyam, 1-27. szám)

1931-01-01 / 1. szám

A Városok Lapja 1931. január­­ inkább érezhető volt, hogy ez többé kevésbé a kultúrintézmények­nek a fővárosban való centralizálása ellen irányul. Az ellentétet az a gondolat szülte, amely kultúrtartományok jelszava alatt valószínűleg politikai okokból érvényesülni akar az Alföldön. Az Alföld két egyetemi városát Szegedet és Debrecent akarják szembehelyezni a fővárossal s ennek alátámasztására közös kultu­rális érdekek címén keresik a többi városok támogatását. Ennek az ellentétkeresésnek azonban nincs semmi oka. Budapest a Kongresszus egész működése alatt sohasem tett a vidéki városok ellen. Budapest felvirágzását olyan tényezők tették hatalmassá, ami fővárosi jellegével és földrajzi fekvésével vele jár. Magyar­­országon mindig hiányoztak a vidéki nagy­városok, de különösen hiányzanak a megcsonkítás óta. A háború előtt Pozsony, Temesvár, Kolozsvár, nagy mértékben fejlődött és sohasem féltékenykedtek Budapestre. Budapest a vidéknek nem csinált konkurrenciát. Várjon Budapest tett-e csak egy lépést is, hogy megakadályozza a három vidéki egyetem létesítését? A vidéki városaink egymás között azonban annál inkább versenyeztek. Amikor egy állami intézmény elhelyezéséről volt szó, akkor nem Budapest lépett fel a vidékkel szemben konkurens­ként, hanem a vidéki városok licitáltak egymásra és végre is azé lett valamely intézmény, amelyik a legnagyobb áldozatra volt hajlandó, illetve, amelyik a többit túllicitálta. Ha olyan nagy az összetartás a vidéki városok között, akkor ezt a nagy összetartást ápolni kellene, de nem a főváros ellen, mert erre szükség nincs, hanem olyan irányban, hogy az egyik vidéki város a másikra, amikor a kormány valamit kíván, ne licitáljon. Állapodjanak meg a vidéki városok maguk között, hogy melyik városban miféle intézménynek volna meg a létfeltétele és valamennyien segítsék azt az egyet a neki való intézmény megszerzésében. Ez a segítség már abban is megnyilvánulhat, hogy ne ígérjenek rá. Ha a városok összetartanak, erőt mutatnak, ez eredménnyel kecsegtet. De ha olyat csinálnak, ami az erőket szétforgácsolja, ami meghasonlásra vezet, az nem felel meg a városok egyetemes érdekeinek. Ha a kultuszminiszter Szegedre akarta volna vinni a magyar Dahlem-et és erre Budapest elkezdett volna licitálni s felajánlott volna még nagyobb áldozatokat, hogy azt Budapesten helyezzék el, akkor még lehetne felháborodás Szeged részéről, vagy a vidék részéről, hogy Budapest, ez a nagy moloch mindent magához akar rántani. Azonban épen megfordítva van a dolog. A miniszter Budapestre akarta hozni a magyar Dahlemet, de oly áldozatot kívánt, amit a főváros nem teljesített és nem teljesíthetett. Erre tette azután azt a nyilatkozatot, hogy akkor vidékre fogja helyezni a kulturális intézményeket. Reméljük és hisszük, hogy az a kézfogás ott a Margitszigeten a nemzeti úszócsarnok felavatása alkalmával, ami Klebelsberg Kuno gróf kultuszminiszter és Sipőcz Jenő, a székesfőváros polgár­­mestere között megtörtént, valóban szimbolikus volt és azt jelenti, hogy nemcsak­­kezet fognak a nagy célok szolgálatában, a magyar kultúra nagy alapintézményei érdekében«, hanem egyesült erővel igyekeznek új lendületet adni a Nagymagyarország összes városai által negyedszázaddal ezelőtt teremtett szövetségnek, a Magyar Városok Országos Kongresszusának is. A belügyminiszter cikke a községek háztartásáról. Egyidőben több lap karácsonyi száma is közölte Scitovszky Béla dr. belügyminiszter cikkét, amelyben a községek háztartásá­nak kérdésével foglalkozik. A miniszter mindenekelőtt arra utal cikkében, hogy nem új keletűek azok az okok, amelyek a községek háztartásának súlyos helyzetét előidézték. A bajok között szerinte első helyen áll az, hogy a községek kiadásaikat nem egyesített anyagi erőkkel, hanem külön-kü­lön a saját erejükből fedezik­. A lakosságra háruló terhek mértéke tehát aszerint igazodik, hogy milyenek a község vagyoni viszonyai, mert azt a kiadást, amelyet a községi vagyon jövedelme nem fedez, természetesen az adózó közönségre nehezedő pótadó kivetése útján kell fedezni. A háztartás terhe az idők folyamán mindig súlyosbodott, mert a közigazgatás korszerű fejlesztése és a haladó élet egyre fokozódó követelményei a dolog természeténél fogva állandóan növelték a kiadásokat. Így állt elő az a helyzet, hogy 1908. évben az akkori 12.418 község közül 1386 községben 100 százaléknál, ezek között 21 községben 300 százaléknál és két községben 500 százaléknál magasabb pótadóra volt szükség. A kis- és nagy­községek háztartásában a pótadózásnak községenként különböző mértéke révén előállott nagy aránytalanságairól voltaképpen csak akkor lehetett áttekinthető képet szerezni, amikor az Országos Központi Statisztikai Hivatalnak a községek háztartásáról végzett 1908. évi adatgyűjtése napvilágot látott. Ennek nyomán a képviselő­házban már 1914. év április havában részletesen kifejtettem — írja a miniszter — a községek háztartási anomáliáit és reá­mutattam a bajok okaira. Hangsúlyoztam, hogy a községek kiadásainak túlnyomó részét az adminisztráció emészti fel és így az volna a helyes, hogy az összes közigazgatási költségeket idővel az állam vállalná magára, hogy ekként az önkormányzat szük­ségleteire áldozhasson a község. Ugyanakkor már sürgettem a községi háztartásokra vonatkozólag országosan egységes rend­szabályok kibocsátását, a sok különböző szükségtelen alap meg­szüntetését és a szegényügy rendezését. Sajnos, a nemsokára bekövetkezett világháború és az ennek nyomában járó nehéz idők alatt nem lehetett megvalósítani az idevágó reformokat. Az alkotmányos élet helyreálltával a községi háztartások­ban is jelentkezett a vesztett háború és az azt követő események gazdasági hatása. A községi terhek rohamosan növekedtek, amit az a körülmény is fokozott, hogy a vármegyék dologi szükségleteinek fedezésére szükséges összeget is a községek utalták át, ezenkívül pedig — az államháztartás túlterheltsége miatt — sok terhet áthárítottak a községekre. Igaz, hogy ezzel szemben az állam most már számottevő anyagi áldozatokkal sietett az önkormányzati testületek segítségére. Átengedte részükre a kereseti, a bor- és húsfogyasztási adókat, a söradópótlékot, a szeszitalforgalmiadó illetéket, az italmérési engedélyilletéket. Részesedést adott nekik a forgalmiadó kezeléséért és azonkívül még egyéb jövedelmi forrást is nyitott számukra. Ez a segítség lehetővé tette, hogy a községi háztartások egyensúlya egy ideig fel ne boruljon. Az állam látva a községek egyre súlyosbodó hely­zetét, a községi alkalmazottak fizetési alapja, továbbá a községek segélyezési alapja útján újabb segélyeket nyújtott az anyagi nehézségekkel küzködő községeknek. Ez azonban még mindig nem tette nélkü­lözhetővé e kérdés gyökeres rendezését. Mindenekelőtt azokat az anyagi erőforrásokat kell egyesí­tenünk — folytatja Scitovszky — a­melyekkel eddig az állam a községeket táplálta. Erre azért van feltétlenül szükség, hogy a segít­séget igazságosan oszthassuk szét. Mert ma a községek részére átengedett adók, pótlékok, illetékek, valamint a forgalmi adók csak azokban a községekben jelentenek tekintélyesebb összegeket, amelyekben az ipari és kereskedelmi foglalkozást űzők vannak túlsúlyban, tehát amely községek nagyobbrészt úgyis vagyonosak és lakosságuk is inkább teherbíró. Alig segítenek azonban ezek a jövedelmek a kisebb, majdnem tisztán földművelő lakosságú községeken, amelyek anyagi helyzetüknél fogva is jobban rá vannak rendszerint utalva a segítségre. A községek ez utóbb említett részének az átengedett adókból jelentéktelen jövedelmük van, vagyonuk nincs és így azok erejüket meghaladó pótadó­­teher viselésével tudják csak háztartásukat egyensúlyban tartani. Ezért — amint jeleztem — a községek kiadásainak fedezésére eddig átengedett, a véletlen szerint megosztott jövedelmeket, egy közös alapba kell összpontosítanunk és ebből az alapból céltudatos megosztással, minden községnek annyit kell juttatni, amennyi legelemibb szükségleteinek fedezésére elégséges. Ennek az elgondolásnak az a lényege, hogy a legnagyobb körültekintéssel megállapítsuk minden egyes községre nézve, külön-külön, hogy melyek azok a szükségletek, amelyek a községi igazgatás zavartalan menetének biztosításához nélkülözhetetlenek. Külön költségvetést kell tehát készíteni ezekről a normál vagy alapszükségletekről és másik külön költségvetést a speciális helyi szükségletekről. Ezenkívül a községeket mentesítenünk kell attól, hogy költségvetéseikben a vármegyei dologi szükségletek fedezéséről gondoskodjanak. Evégből vissza kell állítani a vármegyei pót­adót, amellyel a vármegyék önmaguk gondoskodjanak dologi kiadásaik fedezéséről. Ezen az úton — vélekedik a miniszter — a községek sok tehertől szabadulnak fel és így módjukban lesz az, hogy saját vagyonuk jövedelméből, illetőleg a lakosság túlterhelése nélkül kivethető pótadókból a községfejlesztés és a népjólét ügyét szol­gálják. Ezek az alapelvei egyébként annak a törvényjavaslatnak, amelyet a miniszter a közeljövőben a parlament elé terjeszt. Ennek a javaslatnak a rendelkezései — meggyőződése szerint — gyökeres javulást jelentenek az önkormányzati háztartások helyzetében és ki fogják küszöbölni a közteherviselés tekintetében fennálló nagy aránytalanságokat. Polgármesterek ankétja. Úgy a felsőbb hivatalos körök, mint a közigazgatási szak­körök is nagy érdeklődéssel kísérik mindig a városok vezető ténye­zőinek a megnyilatkozását és állásfoglalását. Erre módot nyúj­tandó, lapunk újévi számában kívántuk megszólaltatni a magyar városok polgármestereit az alábbi fontos és aktuális kérdésekben. E célból azzal a kéréssel fordultunk a polgármesterekhez, hogy az aláb­bi kérdésekre adandó válasz kapcsán legyenek szívesek kifejteni nézeteiket. 1. A városfejlesztés szempontjából mi volna a városok érdekében a legsürgősebb kormányzati vagy törvényhozási teendő? 2. Melyek volnának azok a teendők, mellyel a városi köz­­igazgatást egyszerűbbé s így gyorsabbá és olcsóbbá lehetne tenni?

Next