Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 29. kötet (Budapest,1901)
Dante csontjai halálra ítéli őt, leghívebb fiát; a családi élet nem adja meg boldogságát; gyermekei karjainak ölelését alig ismeri; hazája csak késő századok múlva vívta ki szabadságát. Más embert, úgy ahogy kárpótol a hírnév. Dante ezt is az elkárhozottak legutolsó, nagyon sovány vigasztalásának tartja. Bármily edzettek voltak is a középkori ember izmai a sok gyaloglástól, a mocsárláz leverte a lábáról őt is. Talán még nagy betegen is eljött utoljára ide, a ravennai erdőbe, hol a sötét fényűk alatt a költő lábának nyomait keresem. Régen eltűntek a nyomok, de a megénekelt őserdő zúgásában felismerem a terzinák zenéjét, altató dallamát. A tenger ad hozzá gyászos kíséretet. Mi is kötötte volna tovább e földi rögökhöz ? A «Divina Commedia» utolsó sorai le voltak már írva: kieshetett kezéből a toll. Természetesen fényes temetést rendeztek neki. Kortársai írják, hogy ravatalát költői díszbe vonták és vállukon vitték ki polgártársai a S. Pier Maggiore-templom Madonna nevű kápolnájába. Vajjon csakugyan abba a kápolnába temették-e ? Mert Villani, a krónikás, azt vitatta, hogy a templom kapuja elébe temették. De örök nyugalmat nem engedtek csontjainak. Ki tudná megmondani, hányszor bolygatták meg? A múlt nyáron megint «szellőztették» a hírlapok e csontok sorsát. Többek közt szóba hozták azt is, hogy a florenczi könyvtárnok egyik asztalfiókjában heverteti Dante hamvait. Utána jártunk a kérdésnek Ravennában, a helyszínén; összeolvasgattuk az ide vonatkozó számos okiratot; fölkerestük a városi könyvtárban őrzött kódexeket, a Risorgimento nevű emeleti teremben levő ereklyéket és beszéltünk olyan emberekkel, akik látták Dante csontjait 1865-ben, mikor azokat «fölfedezték». Lássuk tehát, hogy mennyi viszontagságon estek át a költő múlandó maradványai. Egyelőre egyszerű sírba, egy kőkoporsóba tették hamvait. De Ravenna akkori fejedelme, Guido Novello da Polenta, megígérte, hogy nem sokára méltó síremléket fog neki állíttatni. E szándékát azonban nem hajthatta végre, mert a temetés után egy évre a saját unokatestvére elűzte. Vagy harminc év múlva jutott eszükbe a ravennaiaknak, hogy legalább egy sírfelirattal mégis el kellene látni a költő nyugvóhelyét, nehogy idővel öszszetéveszszék más halottéval. Ekkor Daniénak két volt barátja, Mezzano és Canaccio, 6—6 soros hexametereket írtak, ezeket fölvésették a sírkőre és beillesztették a kőkoporsó fölé. Canaccio verse ma is megvan a felújított síremléken. De mégis kétes, hogy akkor valóban megjelölték-e a sírt, mert mikor Boccaccio utoljára, 1353-ban itt járt Ravennában, híre-hamvát sem látta semmiféle felirásnak Dante sírján. Körülbelül száz évig maradt minden a régiben. Az enyészet végezte tovább csendesen a maga munkáját. Majdnem egészen elfeledkeztek már a sír helyéről. Ha csakugyan olyan sokáig állott jeltelenül, talán csak sejtették, de biztosan nem tudhatták, hogy a sok sír között melyik a Danteé. 1480-ban nagyobb átalakításokat végeztek a templomot környező két csarnokon. Az éjszak felé eső kisebb csarnok végén állott az a két kápolna, melyek közül a Madonnáról nevezett keleti kisebbik volt az, ahová a költőt temették. A nyugati oldalon levő másik, nagyobb, Braeciforte nevű kápolnát utóbb egészen újra építették; a régi falakból alig hagytak meg valamit. Hogy már akkor nem tudták határozottan, hol is van hát a költő sírja, legjobban kitűnik Desiderio Spreti ravennai történetíró azon állításából, hogy az ő idejében (1452) a minoriták templomának külső csarnokában állott a legnagyobb költő márvány síremléke. És íme, 1483-ban Bembo, az akkori helytartó nem a Spreti által említett csarnokban keresi, hanem a Madonna-kápolnában levő sírt díszítteti fel. A sírkápolnát ugyanakkor építették négyzetalakra ; a régi kőkoporsót meghagyták ugyan, de azon is javítottak. Kérdés, akkor felbontották-e a sírt és megvizsgálták-e a tartalmát ? Minthogy a kőkoporsó ornamentális része, a fedele és a felírása is abból az időből való, azt kell következtetnünk, hogy a sírt fel kellett bontaniuk. 1692-ben is restaurálták a síremléket. Ravenna városa nem akart elállni attól a jogától, hogy ő javíttassa ki. Mikor azonban oda küldte a kőmíveseket, a barátok két ízben is visszautasították őket, mert magukat tartották a sír tulajdonosainak. A város nem engedte a maga jussát, fegyveres katonákat állíttatott a kőmívesek védelmére, így dolgoztak fél évig, sokszor éjszakának idején is. A barátok azonban kényelmesen hozzáférhettek a koporsóhoz az ő udvaruk felől anélkül, hogy az utczán járókelő városiaknak feltűnhetett volna. Már az eltemetés után, mikor még alig indult portásnak a tetem, megeredt utána a hajsza. Poyet érsek máglyára hurczolta Dante egyik könyvét, a «De Monarchia» czíműt, amelyben ő követeli először a legerélyesebb hangon, hogy a pápa ne avatkozzék az államok dolgába, hanem elégedjék meg a lelki ügyek vezetésével, mert «kard és pásztorbot nem való egy kézbe.» Kevés volt a vékony könyvecske a bíboros bosszújának: Dante csontjait is szerette volna elégettetni. Alig tudták erről lebeszélni. Megmenekültek a csontok ekkor, de a «kegyelet» már nem kímélte meg őket. Florencz nem sokára belátta, hogy égbekiáltó igazságtalanságot követett el a költővel, mikor boldogságát szétzúzta, földönfutóvá tette s mint holmi közönséges gonosztevőt száműzte.