Vasárnapi Ujság – 1854
1854-12-24 / 43. szám - A koldus gyermek. Jókai 392. oldal / Elbeszélesek
392 szükség, kényszeritheté az embert arra, hogy a föld termőerejét mesterség által elősegíteni megkísértse s meglesvén a természetet, a földbe magot hintsen, s annak gyümölcsét várja. Ez volt alapja és kezdete a földművelésnek. A földmivelés kezdete egyszersmind kezdete az emberi nem mivelődésének — ez volt a polgárisodásra első lépcső. Nem tudjuk ugyan, ki lehetett első kezdője, nem tudjuk ki jutott először azon felséges gondolatra, hogy a feltúrt földbe magvakat hintsen és bámulatos türelemmel hónapokon keresztül azok kikeltét, növését és a nap általi megérlelést várván, megleste az időt, mellyben learathassa és eltakaríthassa. Ezeket mondom, nem tudjuk. De hihető, hogy az isteni gondviselés olly látszólagos véletlenségeket hozott egybe , mellyek az ember figyelmét felébreszték és a gondoló léleknek könnyíték a feltalálást. Mindegy azonban bármikép történt; mi áldjuk a jelest, ki a szó szoros értelmében legnagyobb jótevője lett az emberiségnek. Mi a szántás vetést igen egyszerű dolognak tartjuk ugyan, mivel gyermekségünktől fogva látjuk és tanuljuk, de bezzeg nem volt könnyű azt feltalálni. A vad és miveletlen ember sok tekintetben gyermekhez hasonlít, ki munkájának gyümölcsét azonnal élvezni akarja s közvetlen hasznot óhajt húzni fáradozásából. Megállapodottság és tapasztalás, gyakorolt ész és kiszámítás kívántatik arra, hogy valaki hetekig sőt hónapokig várakozni tudjon munkája eredményére. Szóval, aki feltalálta a szántás-vetést, az rendkívül éleseszü ember lehetett, nagy figyelő tehetséggel bírt s olly türelemmel volt megáldva,minő vet mi, az ujabb kor gyermekei, aligha dicsekedhetnénk. A földmivelés egy helyhez köté az embert; részint, mivel a termékeny helyet megkedvelte, részint mivel már most a helyváltoztatás nehezebb is volt, mint például pásztor korában, midőn fegyverénél egyebet semmit sem kellett szállítania. S minthogy a földmiveléssel járó különféle foglalatosságok több erőket igényelnek, egyedül többé nem boldogulhatott az ember; társaságba kellett állania s igy alakult a családi és társas élet, szóval a társaság. Mivel pedig ezentúl a természet önkénytes adományiból csupán meg nem élhettek az emberek, hanem kiki fáradsággal jutott táplálékához : igen természetes, hogy csakhamar ki kellett fejlődnie a leirás fogalmának, melly szerint különbséget tettek az enyim és tied között. Sőt nagyobb rend kedveért a földtért is felosztották egymás között, és kiki a neki kimutatott telket elfoglalván , sajátjának vallotta, mellyet ő kizárólagos joggal mivelhetett s ahoz többé senkinek semmi joga nem volt. A földmivelés legfontosb következménye tehát az, hogy több családnak egymáshoz közel kellett letelepedni, mert csak ugy lehettek egymás segítségére. S épen akkor kezdődik a valódi mivelődés, mikor ember emberhez közelebb jő, mikor társaság alakul. Itt egyik a másik tettére figyel, ez által tanul és tapasztal. Kiki kényelemre és jólétre törekszik, ez által nemes verseny támad, mellynek következtében egyik a másikat ügyességben, ismeretben felülmúlni iparkodik. És e szellemi vetélkedésből mindig több több javítások, uj találmányok erednek, mellyek az életet könnyítik , a lelket vidámítják, az emberben szunnyadozó erőket fölébresztik s az embert boldogságra vezetik. A földmivelés ez első kezdete azonban igen tökéletlen volt, mert hiányzott az eke, a szántóvas, a borona s egyéb e foglalatossághoz szükséges olly eszközök, mellyek nélkül a mai ember szántóvetőt nem is képzelhet. Ezek feltalálása és tökéletesítése jóval később történt. S mig azérczek olvasztása és használata ismeretlen volt, addig a földmivelés magasb fokra sehogy sem emelkedhetett, minél fogva helyén lesz itt, előbb mintsem e tárgyat folytatnók, néhány szót szólani a bányászatról. (Folytatjuk.) A koldus-gyermek. Karácsonesti történet JÓKAI MÓRTÓL. Az apját leütötte a hajókötél, a vizbe fuladt. Az anyja mosónő volt, éjszakai munkában meghűtötte magát, forró lázt kapott, meghalt. A kis fiú egyedül maradt és még alig volt négy esztendős. Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kis fiú elgondolta magában : „már most ki fogja nékem mondani : kedves kis fiam? Ki fog én nekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogy ha valamim fáj ?" A szomszédok is elköltöztek ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtóikon, azt kérdezték tőle : „mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!" El is takarodott szegény, kiment az utczára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövő menő emberek szemébe : nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hijjába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki mai világban valamit akar kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldus gyerek jobban érti a mesterségét, az utánuk szalad a czifra uraknak, hozzájuk keni feni magát piszkos czondráival, azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az ollyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen. Meg is halt volna éhen a kis poronty mingyárt az első két napon, ha egy jámbor öreg gyümölcsárus asszony nem árult volna ott azon a szögleten , amellyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte , mit ácsorog az a kis fiú ottan ollyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát : nesze, fogjad, hanem aztán már most eredj haza! A kis fiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza. Akkor pedig már este volt, és este nagy városban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú úgy elsirdogált magában a mikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni, ő reá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat. Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sirában elaludt, álmában megölelgeti azt a követ, ami ollyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte s azt mondta neki : „édes anyám." Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél, s nyögve fordult másik oldalára, mikor ollyan kemény volt az ágya. Másnap megint felkereste a jókofa asszonyt, aki látva, hogy ollyan bús szegényke, ismét neki adta étel maradékát. Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öreg asszonyt. Ötöd nap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek mentek az utczán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal. A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól, (nagyobb urat nem mert megszólítni) : — Hol van most a jó néne ? — Ma nem fog itt árulni, fiam, felelt neki a koldus, mert ma ünnep van. — De hát miért van ünnep ? — Mert ma született a Jézus, látod kis fiam, hogy mennek az emberek a templomba. Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle : mit akar itten ? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s el lenni a sok ékes öltözötű úr között. Valami nagy tiszteletre méltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a kis gyermekeket mindig. Ugy elhallgatta volna napestig, amit ez a tiszteletre méltó férfi beszélt. Egész estig mindig talált templomot nyitva, estve azután azokat is becsukták s ő ismét az utczán maradt. Annyi ablak ki volt világítva az utczákon, fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, csukorangyalkákkal, piczike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus. A kis árva ugy eltudta azokat nézni. Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, kiki vitte haza, kis fiának, kis leányának, — amit a kis Jézus küldött nekik. Ollyan szép a kis Jézus születésnapja! Csak ollyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édes anyjaik keblén hallgathatják a szél süvöltését, de a ki nem tudja, hogy hová menjen haza illyen zord időben ! Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt 3 kis kezeit összetéve : — Édes Jézuska, — aki ugy szereted a gyermekeket; —