Vasárnapi Ujság – 1858
1858-11-21 / 47. szám - More patrio (képekkel). Jókai Mór 556. oldal / Hazai tájleirások; intézetek; népviseletek; épitészeti művek
557 ugyanazon leégett Bródy-kastélyba voltak őt kénytelenek vinni, melly most is uratlanul áll, ott reggelre meg is halt. Azért nem jó éjszaka azon a hidon átmenni,mert ott valami szellem lakik. Minket azonban nem bánt ez a szellem, üljünk a nyeregbe s induljunk neki, elég szép az őszi éjjel. Képzelni sem lehet gyönyörteljesebb utazást, mint a mienk volt. Az ember ollyan bátran érzi magát lóháton; nincs bízva más kegyelmére; nem rettegi a rosz utat : — ha egyedül marad is, van egy hűséges társa, akire rábízhatja magát, a hü paripa. Kivált egy ollyan okos, értelmes állat, mint az én szürkém volt : beszélni lehetett vele, mint az emberrel; nem kellett sem nógatni, sem csitítani; jó uton nyargalt szólítás nélkül, hegynek igyekezett, lejtőnek vigyázott, soha el nem botlott, ugy gondomat viselte, ugy ügyelt rám, mint valami hü czimbora. Megbocsát az olvasó, hogy egy jámbor állatról ennyi elragadtatással beszélek, de nem állhatom meg, hogy valami nemét a hálának ne érezzem azon okos állat iránt, melly utam fáradalmas részét olly hiven viselte. Szép holdvilágos este volt utunk kezdetén, azt hivők, hogy három óra alatt kitűzött állomásunkon leszünk Michelenében, ahol mint mondák, rendes fogadó van. Hogy azonban utunkból semmi regényesség ne hiányozzék, mikor már két óra hosszat ügettünk, egy igen kellemes országúton, akkor találkozunk két magyar pénzügyőrrel, akik felvilágosítanak bennünket, hogy ha illyen jól koczogunk tovább is, reggelre majd beérünk Dévára; Brádot pedig, ahova törekedtünk, régen elhagytuk a hátunk mögött; — ez már mindjárt egy kis kaland : eltévedés; már most vissza, ahonnan jöttünk! vágtatva sieténk most uzon és nem uzon keresztül, a merre legrövidebb volt az irány s ismét két óra telt bele, mire oda visszaértünk a honnan Brád felé eltér az ut. Ezen éjfélre kukorikoltak a kakasok, mikor végig léptettünk a hidon, melly a két földesúri kastély között elvezet , a Brádyaké tetőtlen párkányzatával, üres ablakaival, vakolatlan falaival ollyan gyászosan tekintek ránk, asszu fehér fűszálak hajladoztak az ablakokból, a holdvilág keresztül sütött a kapun, ollyan csendes volt minden, csak a kakasok felelgették egymásnak az éjféli jelszót, különösen egy brahmaputra kakas ollyan kísérteties mély hangon tudott üvölteni, beillett volna hangjával boszorkányok trombitásának. Az emberen mégis valami hideg fut végig, mikor ezen a hidon keresztül megy, s eszébe jut a dászkál története. Pedig hiszen hát ollyan természetes az; bokros lova volt, a híddobogástól megrettent, azért vetette le; —alusznak, akik meghaltak csendesen; a kis gyermek keze sem mozog már ki a sír alól, ki ijeszgetne itt? Sok időbe került,míg éjfél idején Brádon megtudtuk magunknak magyaráztatni, hogy merre menjünk ki innen. Pedig úgy kívánkozott ki abból az ember. Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de illyen szomorú falut én sohasem láttam; ollyan elhagyatott minden; még a piacz közepén is van valami különös épület-rom, aminek a tájékát kerülik az emberek, szintén jól esett, mikor kiigazodtunk belőle; a brahma- putra üvöltése még sokáig utánunk hangzott. Ezentúl mindig mélyebb, komorabb völgyekbe szorul bele az út, nem sokára a hold is lement; útitársaim egyike előrenyargalt az utat recognoskálni,a másik kettőnek valami baja volt a lovával, amivel hátramaradt, s én egyes egyedül lovagoltam az ismeretlen erdők, sziklák között, sötét és közepén, egy ollyan vidéken, ahol minden szikla tudna valami igen gyászos, igen borzalmas regényt beszélni, ahol minden völgynek megvan a maga rémtörténete, a maga nyomasztó kísértete. Néhol hallgatag házak maradoztak el az út mellett, amik közöl egy sem bírt ollyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen, akármiilyen fekete éjszakán bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant gerendaházak, hasonlók a mi ólainkhoz : csak egy szobára van készítve mindegyik; abban lakik a család és a majorság együtt; másutt elkésett oláhok tüzeltek az ut közepén, mint óriási gnómok árnyékai tűnve elő az éjjeli lángnál. Ki tudja, mi dolguk lehetett ott? Majd ismét egészen puszta, kopár hegyhátak közé emelkedett az ut, ahol csak elszórva állt meg egy bokor a gyesen; még kalyibának sincs hire sehol, csak egyes bekerített szérűket látni, mikbe az oláh szénáját takarita be, póznát dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél, vagy fölrakta azokat egy A saját vasúttal biró gözkocsi. (Lásd a szöveget 558. oldalon.)