Vasárnapi Ujság – 1860
1860-10-14 / 42. szám - Adatok Petőfi halálához 506. oldal / Történeti czikkek; régiségek s rokon
5ü7 költő lelkére. Ismét a régi kedélyes vidor fia lett. De ha a beszéd köztünk azon tárgyra került, mely lelkét remegő érdekeltségben,idegeit kínos feszültségben tartá, ismét elömlött arczán az izgatottság pirja. „Vagy nem térek többé visza — mondá ilyenkor — vagy csak ugy, ha a háboru Ítélőszéke elé vitt végzetes dilemma jól dől el. Ha elesem , fiamnak Vörösmarty — mint ígérte — atyja Írsz; — nem pedig — tevé hozzá rajongó felmagasztaltsággal — nem fog engem túlélni." M.Vásárhely, jan. 23. Megdöbbentő hitek szállonganak. Hadseregünk Szeben alatt megvere« ... tett s Szelindekig visszavonult. Estefelé a nyugtalanság nyomasztó érzelmei közt ültünk szekérre Sándorral. Medgyes, jan. 24. Itt a vendéglőben Lisznyay Kálmánnal találkozunk. A székelyföldről, hol az utolsó hetek alatt sok vész- és dicsőségben osztozott, jött ide ki, hogy, mint Noé galambja, egy zöld ágat keressen és vigyen a kis bárka csüggedező népének. Viharos örömmel borult Petőfi nyakába, Sirva csókolta összevissza. Utóbb egész szenvedéllyel tört ki : „Hát nincs már ember Magyarországon, hogy téged, a haza büszkeségét, is koczkára tettek?" stb. Alig tudta Petőfi lecsendesíteni. „Itt most az én helyem, Kálmán, — itt kell most mindnyájunknak babért keresni s meglásd : az én pegazusom, az ágyuk zenéje közt, csak uj tüzet nyer." Nagyselyk, jan. 25. A mai nap felejthetlen lesz előttem. Medgyes és Nagyselyk közt, a nagy hegyek közt vivő országút egyik kanyarulatánál nagy csapat lovas és gyalog székely katonasággal találkozunk. „Visszavonulás ez?" kérdi Petőfi reszkető hangon, kínos sejtelmek sötét borujával arczán, az első sorok mellett lovagló őrnagyot. Az őrnagy, egy száraz zömök férfi, erős kijelölt arczvonásokkal, megállítja szekerünk mellett lovát s rövid szemle után, mit külsőnk felett tartani látszott, katonás rövidséggel ad Petőfinek megnyugtató felvilágositást , miként ez nem visszavonulás; e csapat, a fővezértől küldve, fontos missióval megy haza a székelyföldre. Petőfi azonban az őrnagyhoz kérdést kérdésre tett s mig a derék őrnagy ezekre válaszolt, az egész csapat, mintegy másfél ezer ember, az uton fel, szekerünk közelébe ért s ott megállva, élénk kíváncsisággal hallgatta az őrnagy és Petőfi közti párbeszédet. „Mi a neve százados urnak?" kérdi az elválás előtt az őrnagy. ,Petőfi' felelt Sándor. ,„A poéta'"? kérdi egy erős hang, a huszárság hátulsó soraiból. ,Igen', válaszol Petőfi. E szóra, mint varázsütésre, felriadt a hallgatag völgy s ezerötszáz torok „éljen" kiáltása mennydörgött végig a hegyek közt s áradatkint megindult az egész tömeg szekerünk felé, melyben Petőfi lángra gyúlt arczczal, a meghatottságtól mintegy átszellemülten állt s levett sapkával nyújtotta kezét a feléje tolongó székelyeknek. Soha jelenet nem volt rám ily hatással. Nem tudtam , a költőt csodáljam-e, ki neve dicsőségével a székelyföld utolsó kunyhóját is be tudta tölteni; vagy leboruljak a nép előtt, mely, elszigeteltsége, mostoha viszonyai közt is ismeri jeleseit s fellelkesül azok neve hallásán ! Petőfinek tán soha nem volt nagyobb ünnepe. Bálványa — a salaktalan lelkű székely néptől látta magát megdicsőítve, s tán ekkor fogamzott meg lelkében a szándék, miről később oly gyakran szólt, hogy a székelyek — vérünk ezen virága — közt fog lakni. II. Barabás Károly levele: Markosfalva (Erdély), aug. 25. 1860. Ezelőtt mintegy 11 évvel a pápai birtokban Bolognában, több sorstársammal a Lacrima Cristihez közel esvén, örömünkben-e, búnkban-e? (minthogy rég volt, elfeledtem), énekelni kezdettük halhatlan emlékű költőnk ,,Fiuk, az Isten áldjon meg, én is iszom, igyatok!" költeményét. Ez alkalommal kérdezősködtünk egymástól, vájjon Petőfit melyik ezredbe sorozták be? minek folytán Albisi Bartos Zsigmond barátom ugy nyilatkozott, miszerint a halál sorozta be egy jobb hazába. — Erdélyben a segesvári csatában, melyben egy orosz tábornok is elesett, jelen volt s látta, hogy Petőfi, midőn az illetőket kitartásra lelkesitette, a golyózápor között, egy orosz golyó által halálosan megsebesítve, a csatatéren maradt. U. i. Az elesett orosz generálisnak Segesvár alatt emlékoszlop emeltetett s a feliratból a csata napját megtudhatni. —Barabás Károly, a Franz Karl nevű 52. számú sorezred 4-ik századának invalidus vice-freiterje. III. Lengyel József levele. Székely-Keresztur . aug. 25. 1860. 1849. julius 30 -án éjjel Petőfi Sándor Székely-Kereszturon Varga Zsigmondnál hált, kinek megígérte, hogy másnap az álladalom számára átvett lovait Bem tábornok utján az illetővel megfizetteti. — Julius 31-kén reggel 6 órakor indult el Petőfi az Újszékesen volt főhadiszállásra, de márekkor a tábornok és táborkar útban volt Segesvár felé, hol akkor Lüders orosz tábornok állott 18 ezer ember és 48 ágyúval. — Petőfi szekeren jött s minket csakis Héjjasfalván ért be. — Reggeli 7 — 8 óra között hallottuk az első előcsapati aprófegyvertüzelést, s közben egy előőrsön állott 6 fontos ágyú hangját. — Nemsokára előszáguld egy csapat huszár, s a szokott formákban jelentik, hogy Fehéregyháza felső végén előbb néhány kozák, később egy század előőrsre bukkantak, a kozákok megfutottak, a gyalogságot részint levágták, részint elfogták, az ágyú pedig egyszeri tüzelés után elvonult. — Ez kissé különösnek tetszett előttünk, de meggondoltuk azt, hogy a támadást nem ez oldalon, hanem Maros-Vásárhely fölött — hol Kemény Farkasnak kell vala támadni — várták. — Csakhamar leértünk Fehéregyházához, hol csapatok felállítása után azonnal megkezdettük a támadást. — A legelső lövést egy 6 fontos ágyúból Bem tábornok tétette, ő maga czélozván lóhátáról, s ez erte el a kémszemlésző kozák tábornok Szkáriátint. — Ezen jó előjel után a fiuk ingre vetkőzve kezdettek dolgozni ütegeik mellett. — Fiuknak mondom, mert a velünk volt 14 ágyú legénysége kevés kivétellel 14 —16 éves fiukból állott. — Minden 2 lövésére az orosznak a mieink hárommal feleltek, s oly hévvel tüzeltek, hogy csakhamar két ágyunk elrepedt s hátra kellett vinni. — Fehéregyháza még 1848. őszén le volt égetve, s igy mi a romok között foglalánk helyet, én hivatásommal — • a sebesültek kötözésével — elfoglalva. — Petőfi egy sütőkemenczére ülve belémerült a csatatér és a táj szemlélésébe. — Mi lőtávolon kivül valánk. — Többször láttam őt helyéről távozni, de mindig visszakerült s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messze lecsapott golyókat. — Délután 4 óra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. — Épen egy kaszai fuvaros fölkarját metszem ketté — melyet egy golyó szétzúzott — mikor Petőfi mellettem elhaladott, s a Fehéregyházán alól elfolyó patak hídjának karjához dőlt. — Itt állott mintegy fél óráig elmerengve. — Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos, s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. — Hihető, sok kárt tett bennök, mert nem sokára is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésre ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé, s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgeté. — Ekkor helyét megváltoztatá, felénk közeledett s hátát a falu kapuzábjához vetve nézte a csatát, és elmerült gondolatiba, még pedig annyira, hogy a csakhamar hallatott iszonyú zsibaj, ordítás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt. — Én mellette futottam egy helyre, hogy annak okát megtudjam, s migkérdem tőle „mi baj, őrnagy?" ő nem felelt semmit. — Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága. — Tőlünk alig ezer lépésre azon peremben bonta meg két ezred dsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett alig 300 annyi ellen. Rákiálték Petőfire, odamutatok az eseményre. Ő oda maradt, s csak annyit mondott „potomság." — Csakhamar az egész arczvonal megfutott. Ea rá mutatok a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szó nélkül megfordult s futni kezdett. Ei is csakhamar helyemre érve sovamit kézügybe kapva ráültem s száguldottam. A huszárság már mind elfutott volt, a tüzérség ágyúit odahagyá, s melyek a balszárnyra voltak állítva, a gyalogság egy részével az erdőbe menekültek. Mi futottunk az országúton felfelé. Engem helyismeretem rövidebb uton vezetett. Utánunk a két ezred dsidás. Mikor a faluból már jól kijöttünk, láttuk, hogy a mig e két ezred támadott, egy más ezred a Svüküllő mellett halad felfelé egyenes vonalban, s mikor már Fehéregyházát mintegy fél mérföldre elhagyta, jobbra fordult, s egyenes szegletet képezve igyekezett átvágni az országutat, s így a menekülést. A lovasság nagy részének még volt ideje e körön kivül hatolni, de a gyalogságból csak az menekült, a ki tartalékba volt állítva, azok, kik tűzben voltak, bekerittettek. A kik a körben maradtak, azok 60 — 70 sebesültet kivéve, mind elestek. Engem lovam a körön kivül segitett. Petőfi gyalog volt, s igy a körben benne maradt. Egy dombra érve, visszanéztem s Petőfit hittem felismerni. A helyet, hol láttam, e pillanatban is annyira élénken képzelem, hogy rá tudnék mutatni, s valahányszor mellette elmegyek, önkénytelenül felmerül előttem akkori alakja, amint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam. Ennyi, mit saját szemeimmel láttam. Leirom azt is, mit aztán később felőle hallottam. A sebesültek és halottak összeszedésével egy régi ismerőm nyug. hadnagy Toldi is meg volt bizva. Tőle tudom, hogy azon helyen, hol Petőfi eleshetett. Heydte rendező a halottak eltakarítását. Egy alkalommal a báróval találkozva a beszédet a csatára vezettem, s tudakoltam tőle Petőfiről. Tőle hallottam, miszerint igen jól emlékezett, hogy egy hegyes álszakálú szőke egyént látott az országút mellett egy mellén kapott dsidaszúrás miatt elesve, s mint mondá, hogy talán neki ez alak fel sem tűnt volna, ha mindkét nadrág és zubbonya zsebeit kiforditva nem látja, s abból egy csomó összeirogatott papírt kihullva nem lát. A helyet, hol ez lehetett, megmagyarázva bizonyos valék, hogy Petőfi volt, mert az alig volt 100 lépéssel idébb, hol utolszor láttam. — Sírja felöl is megbizonyosodtam. Ez a fehéregyházi határ felső felén északról lefutó patak martjára ásott közös sírban van, hová 134 más pajtásával közös sírba temettetett. A sírhalomra arra járó székely utasok soha sem feledik, egy-egy kődarabot vetni, s ha azt évente rendesen ki nem egyengetnék, eddig óriási halommá lett volna. Ennyi mindaz, mit Petőfi utolsó perczeiről tudok. Ezen tőlem hallottakat beszélték el nejének is, ki azon év telén B. S. társaságában idáig utazást tett, s miután ennyt hallott, megnyugodott benne, s innét visszatért. Én, ha érdekelve lett volna, szivesen ajánlkozom vala, a helyet, hol elestét hiszem, megmutatni, de a nálunk töltött nap kellemes változatai, a kedves kis nőt annyira elfoglalák s igénybe vették, hogy ezt tőle nem is várhatom. Ezen pongyolán, de igazságban leirt nap emlékét megirnom, s a Vas. Újság szerkesztőségével tudatnom azt tette kötelességemmé, mert habár ezt én többeknek épen igy elbeszéltem számtalanszor, s azok talán közölhették is önnel, de azt hiszem, hogy azt nálamnál senki igazabban és részletesebben nem teheté, mert e nap emléke lelkembe az iszonyat minden szinpivel any-