Vasárnapi Ujság – 1861
1861-06-16 / 24. szám - Bihari Péter. Csokonai Vitéz Mihály emlékezete 278. oldal / Költemények - Güll-Baba a budai török sirboltban eltemettetett mohamedán szent. Vámbéry Ármin 278. oldal / Vegyes tartalmu
278 kövesse lépteit. Óhajtjuk és hiszszük a higgadt ész és komoly hazafiúság győzedelmét a nyugtalan szenvedélyek és számitani nem tudó lelkesültség felett. Az ország egyes részeiből egymást érik ismét a bizalmi feliratok Deák Ferenczhez; ő most,a bécsi centralistákat kivéve, a köztisztelet tárgya egész Európában, hol a magyarnak igazán javát akarják, s örülnek, hogy e sokat szenvedett nemzet ily kincsekkel bir . . . Jól esik látnunk, hogy több megye e napokban föltétlen bizalmat szavazott Deák Ferencznek, mert meg vannak győződve, hogy mig ily férfiak bölcsesége őrködik a haza sorsa felett, addig annak szabad, virágzó és boldog jövője felett kétségbeesnünk nem lehet. Az ég őrködjék e drága élet felett! s adjon sikert soha meg nem hálálható, áldozatteljes küzdelmeinek! Csokonai Vitéz Mihály emlékezete. *) Multa — pars raei Vitabit libitinam; usque ego postera Crescam laude recens. — Félszázados Kant őrzi hamvait. Nevét beszéli a nemzet maig. A sziv elporlott, édes énekét Dalolja még az élő nemzedék. Az agy kihalt világa bús, sötét. Eszméi áttörik sirtömlöczét. Tündöklő lelke védszellem gyanánt Ölelve tartja a féltett hazát; S mig ön sulyát a honfi keble érzi, Borongva jár, népének sorsa vérzi, — S ha a remény egy fénysugárt lövel, Derült arczával itt van ő közel. A szellem, mely tanit, gyújt és igéz, Velünk örül, sir — ösmerjük — Vitéz. Egy emlékekben dús idő letelt, Mióta rátevék a szemfedelt. A nemzet egy nagy korszakot bevégze, Csodák csodája, hogy még túl is élte. Nem csak megélt, de mint a megnyesett csel, Ifjú hatalmában emelkedett fel. Árpád nyelvén az ének újra kel, Megérti, érzi már minden kebel. A dalnokaikra milliók figyelnek, Ha zeng dicső magasztos honszerelmet, S ha hall panaszt, édes fájdalmakat, Választ reá nem dermedt szikla ad. .... Máskép volt akkor; szent tűzzel tele Eljött a költő s honra nem tele. Beszédre nyilott nyájas ifjú ajka, Csak a falak sejték, midőn sohajta, Mig ujja járt a rezgő idegen, A nép hallgatta némán, hidegen. Forrott az érzés, vitt a szenvedély, Eg föld hivá a dalnokot , beszélj! S midőn roppant lelkét kitárni kezdte, Csak egy kettő álmélkodott felette, Ki annyi helyest gondolt, érezett, S képzelmével teremtett uj eget. Kinek dala tündérvilág zenéje, Egy átka volt, hogy népe meg ne értse . . . *) E mű a debreczeni ref. főiskola önképezdéjében nem régen 1 aranyból álló jutalmat nyert. A pályadijat egyik érdemes hazánkfia, most pesti borkereskedő, Parragh Gábor ur tűzte ki. Ő ugyanis azon meggyőződésből, hogy az ifjúság önmunkássága fejlesztésében található egyik hathatós emeltyűje nemzeti kifejlődésünknek, a mult őszszel Debreczenben létekor 2 db. aranyat ajánlott fel az önképezde ifjúságának tetszés szerinti pályajutalmul. Az egyik aranyat Bihari Péter jelen költeménye, a másikat Balogh Ferencz „Tököly százados emléke" czimü műve nyerte. — Ugy vagyunk értesülve, hogy Parragh ur a jövő iskolai évre'a'pápai ref. főiskola képzőtársaságának (melynek egykor ő is egyik alapitója és rendes tagja volt) ajánl fel ismét 2 aranyat, a fentebbihez hasonló czélból. Örömmel jegyezzük fel az ily tényeket. Szerk. Zengett tovább és zengett szüntelen, „Hallgass rám — mondta — hallgass, nemzetem!" .. S mely nem jött hozzá, a csendes magányba, Keresni ment a részvétet — — hijába. Vándorbot és lant utitársi lettek, A szenvedésben ők is résztvehettek. S ki örvendett, ha csak hallgattatott, Sokszor zárt sziveken kopogtatott. A nemzet disze, fénye, büszkesége Alig talált a honfinál kenyérre. — Zengett szerelmet lágyan, édesen, Már Lilla olvadt a szép éneken, S már boldogságra hangolá dalát, Hajh! Lilla másé — menj ifjú tovább, Sirasd meg sorsod, mig a fájdalom zokoghat egy betücskét ajkadon. Kicsiny a hajlék, ahová cserébe A nagy világból a költő betére. A szakgatott sziv anyja gondja mellett Itt majd talán nyugalmasan pihenhet. De nem ... a lantot lázasan szoritja, Oly édes hangot ad gyötrelme, kinja. „Hadd énekeljek, aztán meghalok, Még nem daloltam, még most akarok .... Hazám szép nyelvén mondok éneket, Tudom, hogy meghallgatnak engemet" . . . A nemzet már figyel, hall, lelkesül, A költő szívtüzétől melegül. A széles hont bejárják dalai, Dicsőült lesz a név Csokonai. Már készül a füzér, mit homlokára Elismerésül tűz kedves hazája. Megbűvölten ajkán függ a haza. Nem sejti, hogy ez lesz végső dala. Egyszerre a hang fájón megszakad .... Tán képzelet? ijesztő gondolat .... Még hallatszik . . . nem, az nem is lehet . . . Oly ifjú volt. . . még mennyit élhetett . . . Néma a lant, a költőt sir takarja, Ezreknek szánó könye ömlik arra, Ki gazdaggá nagygyá tett volna minket, Megfosztá a sors tőle nemzetünket. Ki századoknak irt, munkálkodott, A dalnok, rég érzéstelen halott, — Csak halhatatlan lelke érzi, látja, Midőn sírjánál áldozik hazája. Bihari Péter. Gül-Baba, a kuriai török sírboltban eltemetett mohamedán szent. Közli VÁMBÉRY ARMIN. ») Stambulban tartózkodásomkor, midőn a miedreszék (Koránmagyarázó tanodák) majd mindennapi látogatója voltam, legtöbb figyelemmel kisérem az izlám szentek élettörténetét tárgyaló Beszim efendi jeles tanítónk előadásait, azon reményben, hogy a budai hires mecsetben, vagy jobban mondva, türbe-ben (sírboltban) nyugovó szentre is kerül majd a sor, s én e részbeni kíváncsiságomat majd kielégithetendem. Sajnálom, hogy e reményemben csalódnom kellett. A nevezett kitűnő ulemától (török paptól) ugyan némi felvilágosítást nyertem a mohamedánok szentjei felöl, de a * Vámbéry Ármin hazánkfia, ki hosszabb ideig tartózkodott Törökországban, egyike legavatottabb tudósainknak a török ügyekben. Most Pesten mulatván, lapunk mult számában szemébe tünt a „Budapesten tartózkodott indiai dervish"-t illető közlésünk s rajzunk Ennek következtében irá a jelen czikket, mely sok érdekes tudnivalót tartalmaz. Vámbéry ur már Konstantinápolyból is küldött lapunk mult évekbeli folyamatba a magyar történetre vonatkozó több érdekes közleményt. Nemsokára még távolabb földre, egész Chináig, szándékozik utazni; reméljük, ott sem fog megfeledkezni a magyar olvasó közönségről, mely az ő tudományos buvárlatait figyelemmel kiséri. Szerk.