Vasárnapi Ujság – 1863
1863-01-18 / 3. szám - Miranda. Jókai Mór 23. oldal / Elbeszélések - Báró Wenckheim kastélya Fáson (képpel). sz. 23. oldal / Hazai tájleirások; intézetek; népviseletek; épitészeti müvek
harmadik pénzes ember, a két elsőhöz hasonló nagyszerű épületnek rakata le alapfalait. Ismét felebb nyolcz üres telek áll, s mint tudva van, a város ezen helyek elárverezését már elrendelé. Egyszerre tehát, kiépül a Dunapartnak eddig csonka északi sora, belől, szemközt a Dorottya utczával, az akadémia-utcza alakul, melyet Pest egyik legpompásabb, s most mégis hosszabbított, utczája az úgynevezett „Fönt" metsz át. A város belölről is szépül, emelkedik , azonban nem minden évben egyenlő arányban. Minden kereskedelmileg kedvező év, egész tömeg uj vagyonos polgárt teremt. Az átalános jólét haladást mutat; fájdalom, hogy ezzel a fényűzés és csillogási vágy karöltve jár, úgy, hogy e tekintetben Pest, más sokkal szilárdabb alapon fekvő" gazdagsággal bíró várost is messze tulhalad. Itt legtöbben rögtön akarnak felgazdagodni, s ezen utjokban eddig szerzett vagyonukat folyvást koczkáztatják. Néhány szerencsésnek sikere, kelletinél több merész vállalkozót csábit a veszélyes útra. Különben ezen termékeny s nekünk elég nagy Magyarországban bőven feltalálhatjuk azon eszközöket, miknek czélszerű felhasználásával anyagi helyzetünket folyvást javíthatjuk. Nem történhetik ez rögtönözve, a nem saját hibánkból elkövetett százados mulasztások után. Tudjuk, hogy akik velünk rendelkeztek, oly iskolai rendszer jármába vetének mindnyájunkat, hogy a magyar emberből lassankint csupa prokátor-nemzetet neveltek , azalatt pedig a beköltözött idegenek a keresztágak legjövedelmezőbb nemeit foglalák el, felgazdagodtak, s most az újabb nemzedék,tízszeres szorgalommal, kitöréssel és erőfeszítéssel kénytelen versenyezni azokkal, akik, hogy úgy fejezzük ki magunkat, előlünk a tejfelt már leszedték. Szerencsére ezen beköltözött idegenek fiai, örökösei, születésüknél fogva e hon gyermekeivé fogadtatván, ma már a legnagyobb részben sorainkat erősítik. Igaz, hogy gyáriparunk még bölcsőjében fekszik , de az ezzel járó gazdagság s a vele egybekötött éhenhalások nálunk is bekövetkeznek, mihelyt Magyarországnak és Erdélynek 12 millió helyett 18—20 milliónyi népsége lesz. A mostani nemzedék feladata az őstermékenységgel biró földet jövedelmezővé tenni. Azonban a gyáriparnak azon nemei, melyek a mezei gazdasággal közelebbi összeköttetésben vannak, máris örvendetes virágzásra jutottak. Aki Pest külvárosában, valamely magasabb helyről széttekint, figyelmét legelőször ama keskeny magas gyárkémények elszaporodása ragadja meg. E sorok írója, csak azon téren, ahova szállásának ablakából elláthat, ezen évben hat ily gőzerővel működő gyár kéményét látta egymásután újból felemelkedni. Különösen pedig Pesten ugy, mint a vidéken,a gazdasági eszközöket készítő gyárak, s a gőzerővel működő malmok kezdenek elszaporodni. A gépek kelendősége gazdasági rendszerünk elhaladottságáról tesz oj bizonyságot; a gőzmalmok által pedig azon előnyt nyerendjük, hogy gabonakivitelünket, előbb-utóbb a sokkal jobban jövedelmező lisztkereskedéssel váltandjuk fel. Ami, hogy minél előbb bekövetkezhessék, csak erélyünktől és kitartásunktól függ : ha fel tudjuk használni a versenytért a szabaddá lett Dunán, gőzhajókkal; vasutaink hiányzó vonalainak kiépítését pedig erőnkhöz képest előmozditandjuk. (—rt.) Miranda. Elbeszélés, irta JÓKAI MÓR. (Folytatás.) II. Az uj települők egész készülettel jöttek, volt közöttük mindenféle kézmives; a harczosok mindegyikének kellett valami mesterséghez érteni; ki ács volt, ki asztalos, ki varga, ki takács, s a kard és muskéta mellett magával hozta mestersége eszközeit is. Nunjo rögtön neki állította száz emberét a romnak, ötvenet a hajó védelmére hagyott s néhány hét letelte alatt ismét födél alatt állt a váracs, szépen befödve pálmakéreggel zsindely helyett; az égés, a pusztulás utolsó nyomdoka is eltakartatott, az udvarról és környékről kiírták a bozótot, a szobákat egyszínűre bemázolák, a kis gyermek kéz véres nyoma is eltűnt a falról, s a termek rögtönzött székekkel és ágyakkal rakattak meg, miket nádból fontak. Nemsokára felvonatott a várudvaron álló póznára a spanyol lobogó, s három lövés a várfalakra felvont ágyukból jelenté a hajó népének, hogy a telep kész a vendégek elfogadására. A hajón hagyott ötven harczos és a nők, gyermekek, kik a telepitök családjához tartoztak, málháikkal együtt dereglyékbe keltek s örömriadallal szálltak ki a partra. Ott mindenkire várt, a ki hozzá tartozott, férj, apa, vagy testvér s a vidám karaván derült kedvvel vonult át a régi bambuszhídon a helyreállított telepre. Mi borzalom fogadta ott az első megjelenőket? azt a gyöngébb szívűek nem tudták meg soha. A gályáról azután kihordták még, a mi a telep lakosainak szükséges volt; európai házi állataikat, s az ötven harczi paripát a lovas vitézek számára ; a hajó még azután egy napig ott czirkált az öböl előtt, akkor ágyulövésekkel üdvözölve az ottmaradókat, eltűnt a víz láthatárán. A második telep magára maradt ugyanazon a helyen, ahonnan az elsőt kiirtották. A mint a vitorla letűnt a sík tenger látköréről, előjöttek hosszú dereglyéiken a Timbuek. Az újvilág őslakói; rézszin arczczal, rézfegyverekkel. Talán épen ugyanazok, kiknek kezei Diaz de Solis vérében fördöttek. Nem jöttek sokad magukkal; nem is jöttek ellenséges indulattal; egy küldöttség volt ez csupán a nemzet vezéreiből, kik a Tahu-tollat viselik kontyukba tűzve; azok is lerakták otthoni fegyvereiket s fonott kosarakban gyümölcsöt, póznára kötött malaczokat, és lőtt vadakat hoztak faraglyákra téve; a vezérek mellett jöttek asszonyaik, nyakukba ültetett kis gyermekeikkel. Aki asszonyával és gyermekeivel jó látogatni, az nem jó harczoló szándékkal. A tisztelgők vezére volt Mangora, a Timbuek fejedelme. Mangora és követtársai a váracs nagy teremében találták Nunjo de Larát, Hurstadot, és az előkelő spanyol vitézeket. Az indus fejedelem valami tört spanyolsággal üdvözli az uj telepiteket, mit még Diaz de Solis követőitől tanulhatott el. „Jó fehér vitézek. A Timbuek fejedelme Mangora. Mangora nem rosz ember. Mancio ogora ölte meg a fehér vitézeket. Timbuek nem rohanták meg orozva az alvókat. A Makhiaijik, és a Gujaczerek ölték meg őket éjszaka. Timbuek nappal verekesznek. Timbuek jó barátai a fehéreknek. Hoznak nekik szelid állatokat élve, vadakat megölve. Hoznak nekik gyümölcsöt amit egyenek, lent, amiből ruhát készítsenek, fák nedvét, amiből meggyógyuljanak, ha betegek. Timbuek szeretni akarják a fehéreket. Másik fehér, aki itt megöletett, Mangora apját sokáig itt tartotta magánál. Mangora apja hazajött, ajándékot hozott fehér úrtól. Ajándékot viselte holtig. Nem lehetett kezéről levenni. Holt ember kezéről levágta Mangora s régi e ey fehér ember ajándékát visszahozta uj fehér embernek. Mangora czifra uszályából egy vasbékát vesz elő. Az volt a mivel Diaz de Solis megajándékozta a Timbuek főnökét, ugy hogy mikor az megszabadult tőle, otthon nem tudták levenni a kezéről, míg csak meg nem halt. A Kaczika oly jámbor, szelid arczczal mondta azt el de Larának, hogy az nem vehette gúnyra az indus szavait. — Amit a régi fehér ember vétett, monda Nunjo, azt az uj helyre fogja hozni. Az uj fehér ember nem fog ilyen ajándékokat osztogatni barátainak, s annak a zálogául, hogy igazat mond, ime azt a karikát kettétöri. S azzal irtózatos markába fogva a kovácsolt vasbékát, ugy összeroppantá azt, mintha csak sütemény-perecz lett volna, egyik darabját magánál tartva, másikat a Kaczikának nyújtva. Legyen egyik darabja te nálad, másik nálam, annak bizonyságául, hogy közöttünk soha ellenségeskedés nem fog lenni. A Kaczika ez athletai erő láttára térdre ereszkedék de Lara előtt és megcsókolta annak erős kezét, bámulva sorba tapogatván minden ujját külön s a tenyerét is megnézte belől, hogy hol lakhatik abban ily ismeretlen erő. — Mangora hived fog lenni örökre. Rebegő alázatosan. Ily erős ember a Timbuek között nincs. A Timbuek is erős emberek, de a fehérek minden ujja egy olyan ember, mint egy egész Timbuek ; egy ökle annyi, mint egy sereg,"» maga annyi, mint egy néptörzs. (Felv.. köv.;, Báró Wenckheim Béla kastélya Fáson. Fás, Békésmegyének egyik terjedelmesebb pusztája, az észak-keleti oldalon, Körös Ladányhoz félórányira, báró Wenelzheim Béla tulajdona. Hajdan népes község volt. A tizenhatodik század közepén királyi biztosok által eszközlött conscriptióban 28 portának van beirva, birtokosaiul pedig : Abránfy István, Lajos Imre, Petkes Péter, Ztersenkovics Márton, Vér András és György említtetnek. A tizennyolczadik század eleje már a királyi fiskus kezén találta a helységet, mert Békésmegye 1715 évi július 23-án tartott közgyűlésén Gúti Sándor, Pécsi István és Nadányi Miklós, ellenmondást jegyeztettek be Fásnak a kir. ügyész által történt elfoglaltatásáért; míg ugyanezen század második tizedében Harukkern János György csaknem az egész megyét 24,000 rhénes forinton megszerezvén III. Károlytól, ez alkalommal Fás is az ő, utóbb a Wenckheimok birtokába jutott. Az 1750-iki árviz elpusztította a községet, s azóta többé be sem népesittetett, hanem mint puszta, gazdasági mivelés alatt áll, s Békésmegye Cincinnatusának kedves nyári mulató helye, főleg mióta azon díszes kastély áll rajta, melyet apróbb gazdasági épületekből Ybl ügyes keze rendezett oly csinos formára, mint képünkön látható.