Vasárnapi Ujság – 1864
1864-07-03 / 27. szám - A kőszegi nagy gesztenyefa (képpel). Chernel Kálmán 264. oldal / Természettudományok; ipar; gazdaság
265 nyosoknak, akik élvezettel nyelik a csorgó levet. Olykor tisztább öltönyű fára lép a hölgyekhez, gondosan kikeresett ízletes fürtöket nyújtva át a mamaszáknak. Alant a Nagy-Küküllő kies völgye terül el. A vidám folyó már elhagyta a Hargita zord vidékét, virágokat rakott le a Rabonbánok laka, Budvár lábaihoz, köszöntötte az agyagfalvi tért s épen most búcsúzott el a székely földtől. Egyik partján Felső-Fehér, a másikon Büküllő megye fogadják itt sminc kedves vendég elé, jobban kitárják karjaikat. De a bérczi folyó még nem felejtheti a hűs erdőket, melyek közt született s azok emléke kép hűs berkeket nevel partjain,hogy árnyaikban elrejtőzve a zugó erdőkről s havasi virágokról álmodhassék. A kies völgyben a kis-búni kastély áll hozzánk legközelebb. Az erdélyi régibb uri lakok kedvelt modorában van épitve. Négy szegletén a négy kerek bástyával, körötte a terjedelmes kertekkel, óriási jegenyék, bozontos fenyvek és lombos hársakkal. Századokig a Bethleneké volt, néhány év óta báró Szentkereszty Zsigmond birtokában van. Kevéssel alább Fehéregyház, a Hallercsalád várszerű lakhelye fekszik. Sánczok, kőfalak köritik a terjedelmes épületeket, s körötte a rétek, mezők, erdők, mind hozzá tartoznak, melyeken a jelenlegi birtokosok atyja, gr. Haller János, a forradalom előtt példányszerü gazdaságot folytatott. A háttérben Segesvár van, mintegy keretbe, — erdőboritott hegyek közé foglalva. Régi szász város, több országgyűlés szinhelye. Még teljesen ép bástyáival, kőfalaival, szük sikátorai s nagy számban fenn mararadt ódon házaival, mintha csak a 17-ik századból volna korunkba áttéve. Szép e völgy is, mint annyi más még Erdélyben, de itt nem csupán a szépség az, ami e völgyet érdekessé teszi. Miért dobban meg szived, midőn Segesvár, vagy Fehéregyház nevét hallod? Miért borul el kedélyed, ha utad itt visz el ? Mi késztet, hogy egy virágot szakits a rétről s eltedd oda, hol legdrágább emlékidet őrzöd! A költő sírja e völgy. A dalnoké, ki egyik kezében lanttal, másikban karddal küzdve hullott el. Julius 31-ke volt 1849-ben. Ragyogó, rekkenő nap. Fehéregyházon felül, az oldalban néhány ágyú kettőzött gyorsasággal szórja tüzét a Segesvár előtt emelkedő magaslatra. A muszkák golyói omlanak, csatárlánczuk előre nyomul, az erdő alatt muszka dsidások vonulnak fel a balszárny ellen. Itt áll az öreg vezér, mellette a fiatal szárnyvezér, közöttük a táborkar. Az ágyuk közt ekkor egy férfi jelen meg — fehér zubbonyban, melyre inggalléra van kihajtva, fehér kalappal, kezében két csövű vadászfegyverrel. A vezért figyelmeztetik rá. Az öreg feléje közeledik s tört németséggel, izgatottan kiált reá : „Herr Petőfi! gehen Sie zurück. Sie haben hier nichts zu suchen." (Petőfi úr, térjen vissza. Önnek itt semmi dolga sincs.) Petőfi szó nélkül fordult meg s lassan ballagott le az oldalon, az országút felé. Kevéssel a jelenet után alant a réten egyszerre zavart tolongás támad. Az ágyuk elnémulnak, a sorok ingadoznak, bomolnak s fel a hegy oldalra futnak. — A kozákok a Küküllő berkei megett megkerülték a kis sereget s most oldalt és hátulról rohannak rá. A balszárnyra is muszka dsidások törnek; a muszka tömegek kiömlenek a völgybe és sebesen nyomulnak előre. A magyar táborkar be van kerítve s nyilást keres, a hol menekülhessen. E pillanatban a balszárny vezére 30 lépésnyire a táborkartól újra Petőfit pillantja meg.„Sándor, jer ide!" kiált feléje, nyergébe akarván őt emelni, de a jövő perczben dsidások rohannak köztük el. A táborkar nagy része menekül, de senki sem él, aki Petőfit e perczen tul látta volna. Összejártam minden irányban a völgyet, azon hittel, hogy szivem elárulandja a helyet, melyet a költő kiomlott vére megszentelt. Jártam az oldalban, hol vadrózsák virulnak, s messziről ugy rémlik, mintha vércseppek pirulnának a zöld leveleken Voltam a tetőn, a tölgyek hűs árnyában. Talán ide vonult a szegény sebesült, hol a leszálló napot még egy perczig láthatás mig vére cseppenkint kifolyt, hulló lombok koszorút fontak homlokára. Leszálltam a Küküllőhöz. A berkek alján koránkint fel-felzokog a folyó, majd ismét elhallgat, mintha a csalogánydalra figyelne, mely a szomszéd kastély kertjéből kirepül. Megkérdeztem minden virágot, minden göröngyöt; meglestem a szellők susogását, beszéltem a vándorfelhőkkel, a mindentlátó nappal , de eligazulni egy sem volt képes .... És jobb is ez igy. Legyen az egész tágas völgy az ő sirja; óriási ravatal, melyet zöld erdők szegélyeznek; vánkosa puha gyep, gyöngéd virágok; szemfedője az ég, ragyogó napfényével, csillagpompájával .... Miért szoritanók egy négyszögölnyi halommá a helyet, melyet a kegyelet nagy emberek sirján oltárrá szentel ? — S mint a székely megemlékezik a dalnokról és hősről való- A segesvári ári völgy Erdélyben. — Chaillon rajza után. — (Lásd a „Petőfi sirja" czimü czikket.)!