Vasárnapi Ujság – 1867
1867-02-24 / 8. szám - A remetei g. e. templom (képpel) Myskovszky V. 87. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
87 ákáczfa, s haragjában néhány sárga levelet szórt a kis bokorra. „Szép, szép!" szólt ismét feléje fordulva. „Ám legyen, vegyük, hogy virágozni tudsz, s virágaid olyan nagyon becsesek, de hát aztán? mi jön aztán, mi a haszon belőled, mert azt csak nem nevezzük haszonnak, hogy a menyasszonyok fejét ékesíted? Haszontalanság az egész! Hát még mit tudsz? van-e gyümölcsöd? fádat lehet-e mindenfélére használni? Hm! bizony nem gondolnám, ha rád nézek." „Ha virágaim elnyiltak," felelt búsan a kis bokor, „utánok kis apró zöld gyümölcsök képződnek, melyek aztán a forró nap sugaraiban csakhamar nagyokká fejlődnek, s megérve olyan sötétsárgák lesznek, s ugy kandikálnak elő a zöld levelek közül, mint megannyi arany alma. Messze országokba elszállítják, s nedvdús belét enyhítésül használják a meleg nyári napokban, s télen hűsítenek, midőn a bálokban a táncztól elfáradnak, kimelegesznek!" „Legalább versbe szedné ezeket a hazugságokat!" szólt gorombán az ákáczfa; „akkor legalább költeménynek ffínák, s elszavalná egy-egy éretlen siheder, mint az a tavasi, ki itt lombjaink alatt szavalgató nyavalyás versekbe szedve képzelt szenvedéseit." „Egykor," beszélte tovább a kis bokor, mert ugy szeretett volna jobb véleményt kelteni maga iránt, „egykor, mint anyám, kitől származom, beszélte, azon országban, mely hazám, nagy, borzasztó csatát küzdtek a szabadságért, melyben ezeren és ezeren elveszték életüket. A csata után egy sebesült, majdnem elvérző harczos nagy nehezen elvonszolta magát a csatatérről, nehogy a gazdátlanul száguldó paripák által eltapodtassák, s egy közelfekvő erdőcskébe, lombjaink alá menekült, hol kimerülve, alig pihegve terült el a földön. „Vizet, csak egy csép vizet!" lihegő szomjúságtól elepedő, kékülő ajakkal. Egy kis forrás ott csörgedezett közelében, de odáig már nem bírt vánszorogni, s a kín és szomjúság már-már megölte volna, de ekkor a föléje hajló ágak egyikéről egy olyan nagy, sárga arany alma hullott alá, melynek nedve uj életet csepegtetett lankadt tagjaiba, hogy aztán a legközelebbi faluba mehetett, hol bekötözték sebeit és meggyógyították. Hálából mind megvette azon fa gyümölcsét, s elküldé messze hazájába, szeretett hitvesének!" „Jaj, de érzékeny történet!" mondá az ákáczfa, s egy cseppel sem érzett több rokonszenvet az idegen bokor iránt, sőt elmondván a hallottakat pár szomszédjának, s azok ismét tovább, ugy hogy az egész erdőcske megtudá, mindnyájan még inkább elkeseredtek ellene, s nyíltan ki is mutaták iránta nehezteléseket. „No bizony!" zúgták egyhangúlag, „neki ez a nap nem elég meleg? ez az áldott fekete homokos föld nem elég kövér? Csak hallja az ember, nekünk elég jó, mi növekedünk, virágzunk, megvastagodott fánk mindenféle haszonra alkalmassá válik benne, s neki ez nem elég jó! Be kényes! pedig csak rá kell nézni, milyen nyomorult, satnya, fának szeretné kiadni magát, pedig bokornak is milyen silány! S amit virágjáról és gyümölcséről beszél, higyje a ki hiheti, mi ugyan egy kukkot sem hiszünk belőle! Mese az egész, a legkisebb csemete sem tartaná igaz történetnek, mi pedig felnőtt, már nem egy nyarat és telet átélt tapasztalt fák vagyunk, s megvetjük az ilyen hihetetlen regéket!" A kis bokor élete ezután még szomorúbbá vált. Senkitől maga körül semmi részvétet, semmi szeretetet nem tapasztalt; mindenkinek útjában volt; még a kis virágok is, melyek körülre nőttek, zúgolódtak ellene, miért fogja el előlük a napot? Pedig szegény, dehogy ő fogta el! hiszen ő maga sem részesülhetett benne, úgy elfödték a fölötte szétterjeszkedő akáczok lombjai. Ezért senyvedt, ezért nyomorgott ő is olyan keservesen. Nem láthatta a nyári égen elvonuló fellegeket, nem érezhette a nap meleg, éltető sugarait. Egyszer néhány szegény napszámos jött ki, száraz galyákat szedegetni, az erdőcskébe. Beszélgettek: ki, hol dolgozott a napokban? Egyik közülök az urasági kertész mellett dolgozott az üvegházban. Elbeszélte a többinek, milyen pompás ott minden; télen hány öl fát tüzelnek föl, hogy folyvást jó melegen tartsák az üvegházat, mert csupa meleg országokból való virágok nyilnak ott, télen még több, mint nyáron. S mennyi narancs és czitrom terem ott! Neki is adott a kertész lázban fekvő gyermeke számára egy narancsot. Mikor hazavitte, volt öröm, ujjongatás! „Bizony meg is érdemli az a pompás, aranysárga gyümölcs, hogy olyan gyönyörű nagy cserepekbe ültetik, s ősszel, amint kissé hűvösödik az idő, azonnal beviszik az üvegházba, s ott fűtenek neki, és gondják viselik egész télen át!" Evvel az emberek tovább mentek. A kis bokrot, mely az akáczfákkal együtt minden szót jól hallott, kimondhatlan vágy szállta meg, hallván, hogy az üvegházban mily becsben tartogatják a fajubeli növényeket, s hogy testvéreire, rokonaira akadhatna. De az ákáczfáktól ezentúl még többet kelle szenvednie. Gúnyolták, hogy ugye bizony ő is oda szeretne jutni, ő is arra vágyik, hogy cserépbe ültessék, s bevigyék az üvegházba, s télen fűtsenek neki? Mégpedig talán épen ákáczfával ? S ezért haragudtak reá leginkább; pedig a szegény mit tehetett róla, hogy az akáczfát soha sem szokták cserépbe ültetni, sem az üvegházba vinni, sőt ahol ily nagy mennyiségben vannak, még fűtenek is vele? S ettől kezdve épen gyűlölettel tekintettek reá. Még a levegőt is irigyelték tőle, és felhányták, mintha nekik nem jutott volna elég. Szemére hányták örökös boldogtalanságát. „Lám, mi boldogok vagyunk, mert mink megelégszünk helyzetünkkel, mi nem ábrándozunk lehetetlenségek után. Nekünk elég meleg ez a nap, elég jó ez a föld, azért virágzunk és hasznot hajtunk. Mi megfelelünk rendeltetésünknek, teljesítjük kötelességeinket. Mindenkitől magától függ, hogy boldog és elégedett legyen. Többre és jobbra vágyni, mint amiben részesülünk, vétek, s aki vétkezik, méltán lakol. Mi jók vagyunk, mi nem vétkezünk, azért boldogok is vagyunk!" M oly haragosan zúgtak ellene, mintha förgeteg vonult volna a kis erdőcskén át. A kis bokor szerette volna mentegetni magát, de szóhoz nem juthatván, csak magában gondolta: „Hiszen ő is elégedett volna, ha saját hazájában, övéi földjén lehetne, ha természetének megfelelő éghajlat alatt élne; vagy legalább az üvegházba juthatna, hogy télen át ne kellene a hidegtől annyit szenvednie, s folyvást attól tartania, hogy megfagy, hogy soha több tavaszt nem érhet meg. S nyáron kapna elég világosságot; mit tehet ő róla, hogy neki a meleg és világosság életszükség, hogy ezek nélkül sem virágozni, sem gyümölcsözni, nem tud, mit tehet ő róla, hogy ide vetődött közéjök, saját boldogtalanságára s mindnyájuk botránykozására. Oh, bár volna ő is ákáczfa, akkor ő is boldog, ő is elégedett lenne!" sóhajtott fel hangosan. „Nem mindenkinek adatik az, ákáczfa lehetni!" viszonzák gőgösen; „s épen azért, ha valaki csekélyebb, húzza meg magát, és érje be avval, amit mások juttatnak neki." Bizony pedig már alig jutott neki valami, még a levegőt is igyekeztek elfogni előle; s egy kis bojtorján, mely ott a tövében nőtt, mindenképen igyekezett őt ragadós, szúrós ágaival boszantani. Egyszer egy szép nyári délután könnyű kis fogat állt meg az erdőcske szélén, s egy halvány, ifjú nő szállt ki belőle, kis leánykájával. Az erdőcskébe jöttek sétálni. A leghűvösebb, legárnyasabb helyen leültek; a kis leányka vidáman játszadozott, de anyja, bár mosolygni igyekezett reá, igen nagyon búsnak látszott, és szótlanul merengett a rezgő lombokon. Távol levő férjére gondolt. Egyszerre felkiáltott, meglepetve, örömmel, a kis bokrot pillanta meg. „Nézd, nézd, gyermekem!" szólt leánykájához, „nézz ide, megismered-e, micsoda bokor ez?" S a kis leány megismerte, hogy az kis narancsfa, s úgy örült rajta, mert az alig volt nagyobb nálánál. De a nő még inkább örült, hálás, könybe lábbadt szemekkel nézte hosszasan, hiszen arra emlékezett, hogy e fának gyümölcse egykor, messze távol országban csatázó férjét megmenté a haláltól. S e csemete ugyanazon narancsokból származik, melyeket az haza küldött családjának, hogy ők is részesüljenek azon fának gyümölcséből, mely megtartá életét kedvesei számára. Igen, igen! ő szokott akkor ide kijőni, s jól emlékszik, hogy ama narancsokból egyszer ide is hozott magával egyet, megette, s e bokrocska itt bizonyosan a szétszórt magvak egyikéből származik, mely itt kicsirázott, s gyönge hajtása éveken át tengődött. Csak Isten csodája, hogy ki nem veszett, el nem fagyott. „Szegény, szegény kis fácska, itt ugyan rosz dolgod lehetett árnyékban és hidegben, hogy tudtad kiállni, de ne busulj, ezentúl jobb dolgod lesz; én viselem gondodat, hálás szeretettel foglak ápolni, emlékül, hogy legdrágább kincsemet a világon, férjem életét, neked köszönhetem!" Könyek hullottak szemeiből a kis fácskára, megcsókolá leveleit, s az végre szeretve érezvén magát, oly boldog volt, mint még soha, soha! A nő kocsijához sietett, hazaküldé, hogazonnal hozzák ide az üvegházból a legszebb, legpompásabb cserepet. Aztán vigyázva kivették a kis bokrot a földből, s a drága cserépbe ültették. A nő saját kezeivel egyengeté el rajta a földet. De nem vitte magával haza, nehogy a kocsi rázása megártson neki. Két kertészlegényt fog azonnal érte küldeni, hogy a legnagyobb gonddal, kézen vigyék haza. A kis narancsfa örömében minden bántalmat megbocsátott, elfeledett, sőt sajnálkozva nézett a bojtorjánbokorra, melyet vele együtt kiástak a földből, s most ott hevert letapodva, elfonnyadva. „Isten veletek!" szólt az akáczfákhoz: „Isten veletek! Most már én is boldog leszek, s nem fogok busulni és haszontalanul tengődni többet. Azt hiszem, jót akartatok velem, csakhogy én nem tudtam, nem bírtam követni jó tanácstokat. Éljetek boldogul! végre én is boldog leszek!" A nap leszállt, a madarak elültek, fű és lomb mozdulatlanul szendergett. Csak a kis narancsfa volt ébren. Szabaditóit várta. De az éj is beállt, a csillagok ragyogva néztek le a földre, s a hold homályos fénnyel vonult el a kis erdőcske fölött. Már reggeledett, a nap feljött, az egész természet felfrisülve örvendezett az uj életnek. A kis narancsfa csak várt . . . várt ... A reggeli harmat kissé felüdtté lankadni kezdő leveleit, s a nap sugarai uj reményre gerjeszték. Egész nap jövendő boldogságáról álmodozott. De az a nap is elmúlt és senki, senki sem jött érte. Nem is fognak soha! Mert az egyetlen, a ki őt szerette, ki saját kezeivel ültette a szép porczellán-dézsába, ki neki olyan boldog jövőt igért, az a halvány, búsongó nő nagy-nagy beteg! halálosan, gyógyithatlanul! Midőn akkor haza ment kis leánykájával, fekete pecsétes levél várt reá, midőn elolvasta, a földre rogyott, mint egy letört liliom. Férje halálát adta tudtára a levél. Némán, szótlanul fekütt ágyában, nem látott, nem hallott semmit, még kis leánykáját sem ismerte meg, ki pedig szüntelen ott sirt ágya mellett. Végre megszűnt szenvedni, lehunyta megtört szemeit, s lelke elköltözött oda, hol a szerető szivek örökre egyesülnek. A kis narancsfa nem sokáig élte túl. A kastélyban a bekövetkezett gyászos események miatt senkinek sem jutott többé eszébe. Ott maradt a cseréppel együtt! Ellenségei csakhamar ismét feltámadtak ellene, gúnytárgyul szolgált a legutolsó tövisbokornak. Szemére hányták a bojtorján elpusztulását , melyet pedig máskülönben észre sem vettek volna, azzal vádolák: az ő nagyravágyásának esett áldozatul, s kijelenték, hogy egy ilyen gyilkos gonosztevőt nem akarnak megtűrni a föld színén. Pedig láthatták, hogy a kis fácska már nem viszi sokáig, napról napra jobban pusztult, de csak annál inkább bántalmazták. Végre ő maga is elkezdé hinni, hogy nagy bűnös lehet, hogy a sors ennyire üldözi, míg körülötte minden oly boldog. Ez még jobban elcsüggeszté és emészté életerejét. Gyökere nem bírt táplálkozni a kiszáradt földből, s ágai nem kapván elég nedvet, kiszáradtak, levelei lekonyultak, lehullottak, s a kis fácska végre kiszenvedett. Szendrey Julia: A remetei g. e. templom, , (Máramarosban). A Técsőről Mármaros-Szigetre vivő országút mellett, a Tisza regényes völgyében fekszik Remete falucska. Lakosságának legnagyobb része görög egyesült vallású, s nyelvre nézve oroszok; a van azonban benne több magyar nemzeti kúria is, Kecskeméthi Kormos, Revisnyei Reviczky, Rednyik és több családokéi. A falu déli részén egy dombon, melyről gyönyörű kilátás nyilik a Tisza völgyére és Mármaros havasaira, főszentélyével keletre fordulva áll a remetei görög egyesültek temploma. Magában véve kis méretekkel bír ugyan, de tekintve csúcsíves góth ablakait, építési idejét a XV-dik század kezdetére tehetjük, annál biztosabban, miután a góth ablakok mérművei még igen primitív szerkezetűek, nevezetesen három levelű rózsákból (Dreipass) állanak. A későbben, különösen a XV-dik század vége felé oly nagyban divó úgynevezett „halhólyag" díszítési formák itt még egészen hiányoznak. Régebben a pálosok zárdájához tartozó templom volt, s a zárdaéj Deleinek alapfalazatai a templom északi oldalán még most is jól kivehetők. Mondják, hogy itt volt azelőtt Mármaros megyének első gymnáziuma, *