Vasárnapi Ujság – 1871
1871-10-15 / 42. szám - Csokonai költői hatása. Imre Sándor 522. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Szász Károly: Csokonai szobrának leleplezésére 522. oldal / Költemények
s a Tisza mentén tartatott nagy költőnek. De mikor Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Czuczor, Erdélyi kezdeményei után költészetünk, — a Kazinczy-iskolában már remekké képzett költői nyelvvel — a nemzeti és népies felé fordult, hogy az egyengetett nyomokon majd Petőfi, Arany, Tompa jöhessenek, — akkor elismerték Csokonai érdemét is, kiben, ha durvaság, ízléstelenség, vagy aljasság volt, az csak vas koráé volt, melyben élt, de a szép, melynek sokszor oly nemes alakot tuda adni: saját géniuszáé. S Csokonai irodalmi elismertetésére épen azon iskola egyik legkiválóbb fia, mely őt egykor elitélte, tett legtöbbet és pedig munkái első teljes kritikai kiadása által, t. i. Toldy Ferencz. Ma már egy vélemény van országszerte Csokonai költői tehetségéről s költői érdeméről. S a Debreczen által állított gyönyörű szoborra a koszorút az egész ország teszi föl. —a—I .522 € rokonai szobrának leleplezésére. (Debreczen, 1871. okt. 11.) 40 arany pályadijt nyert költemény. Kelj föl, sirod beomlott padmalából, — Mit az időnek lassú árja mos, A mint mély medrü lejtőjén aláfoly, — Hatvanhat éve alvó víg dalos! Kelj föl, ha enged (mely oly súlyosat nyom Siod felett): a durva vas labor, S mely még súlyosbban ül a torka hanton: A melyben éltél, a vas durva kor! Vas volt a kor, oh költő, melyben éltél. Dörgött az ég fenn, döngött lenn a föld. A nap csatát, rémeket hoz az éjfél, Távol s közel villám fut, vész üvölt. Ketté hasadt, derékon, Európa. Láng s füst gomolygott a nyilás felett. S husz év telék: a mélység éhes torka (Holtakkal tömték!) amíg tele lett. A vénhedt század vérben alkonyúla. Véres nap nyugta, mondják, vészt jelent. Az égő láng a hajnalig átnyúla, S az új század új vész elébe ment. De mig a láng tovább s tovább harapdál, S nagy csattanástól ég-föld megreped: Lantod húrjaiba te mosolyogva kaptál S eget-földet vndító éneked. « Ha Lillát daliád s ,,hatalmas szerelmét," *) A melynek „megemésztő tüze bánt" — Ha a „Tavaszt," s a kertek hímes selymét Hol jáczint nyilik s égő tulipánt; Ha ábrándozva a fokon megálltál, Hol egykor „rád jajdult a Balaton," Vagy zönge sipod a „fejér nyárfáknál", Az est ámulva csügge dalodon. A „földiekkel játszó égi" lánykát, Ki „kerted" narcziszokkal ülteté", De játszva visszalopta adományát: Dalod mily édes váddal illeté. Majd „riadó leányát és Tihanynak Szent hegye rejtekéből" kicsalád, Hogy lesve lesse, vissza mit nem adhat, „Trillád" epedve esdeklő dalát. De búcsút mondva „kedv, remény, Lillának," Mint sebzett gím futál az árny közé. Benn vérze a szív dúlt erén a bánat, A zöld füvet egy csöpp sem öntözé. Kaczajba fúlt a tépett sziv nyögése, A kin tüze gúny-szikrát pattogott; Mint viz omlás: bár a követ kivésse, Szelid moraj, ha távol hallgatod. S visszára fordult mind, mit egykor érzél, Torz képre vált a fényes Ideál; Lágy hímporát szárnyáról elsöprő szél, S az égi Szép sártól fecskendve áll. Az inger-, báj- és Lilla fordítottja, Az Örök-szépnek ferde tüköre, A fejkötő-sovár agg-lant, Dorottya, Kezedből éltet s örök hirt nyere. S hajrá! — A sűrűnek fölvert vadára Nem űzhet jobban a hevült vadász; Gúnynak, kitörve egyszer, nincs határa, S cseng a kaczaj, hogy szinte reng a ház, Ajkadnak az tetszik csak, a mi pajzán, Falánkja nélkül még a méz se kell; S az egykor lágy kobont érez-húrral ajzván: Az, „Evoát" Bacchusnak énekel! S hév nyárban, árnyán zöld szőlő-lugasnak Anakreonnal versenyz ajjakad! Télben meg a „csikóbőrös kulacsnak" Hűs csókjával melengeted magad". S mig „a komor bú lángjainak csatáit" Az „ért gerezd levével" oltod el: Egyszerre lelked magasabbra álit, S a „halhatatlanságról" énekel. Mélység és magasság olvad énekedben, Kétség s reménység, hit és bölcselem. A titkok ízis-fátyla félrelebben, S a sir s a menny megnyílik hirtelen. Hol mélyen hánytorgatá az örvény, A töprengő léleknek láncza hull, A kétkedés békéit összetörvén, Szük börtönéből szárnya szabadul. S magasra száll, — az aether tiszta légét Szabadon és vidáman iszsza szád ; ,,A had" zajában tenged a szent békét, S romok között: fölviruló hazát. „Földindulásban": a lélek nyugalmát, Tépett sziv enyhét „egy fa-árny ölén", Az „igazságnak zenged diadalmát", S a bűn fölött hogy áll a szent erény! Oh költő, hol ve véd e hangokat mind? Honnan lopod e tarka színeket ? Aha dicső szivárvány káprázatként: Napfény- s esőből támadt éneked. Mi ragyogó köd, arczod mely befolyja? Mi lángoló csöpp, mely szemedbe' forr? — A gyötrelem szívszaggató mosolyja, A kaczagó köny cseppje: a HUMOR! Oh költő szeme! mely „szent őrületben" *) Magasra szállsz, a ködlepelbe vont Világ fölé —• és fénybe öltözötten Látod föltűnni lenn a földi hont, Hozzád a jajszó, nevetés, siralmak, Csók-csattanás, somló vér moraja, Egygyé olvadva a mint fölszárnyalnak: Mind egy csodás, édes harmónia! Oh költő szeme! csillagidból nézve Mily képet ölt előtted a világ! Selyem-fodor lesz a vad tenger része, Mit egy szelid kéz kissé megzilált. Az elemek s az emberek bősz csatája Csak életteljes üde mozgalom; Virág-mező a harcz vérmostatája, S enyh-lugas fa-padja a sirhalom! Oh költő szeme! a mint a magasból A sziv setét aknáiba benézsz, Mit durva sors kemény sziklára paskol, Vagy tenger kínján elmerit a vész ; Előtted kin, kétségek, ellentétek Kiegyenülnek, elsimulva mind; Örök csillag deríti a sötétet, S a hit rév-partja nyugalommal int. Mint hajó-törznek enyh szinébe' kékül A szikla, min sajkája összetört: Átélt kínjával a sziv ugy kibékül S mosolyra készt csak, a mi rég gyötört. Elmúlt csaták részétől, mondd, ki retteg? Ha magad szebb jövőn vigasztalod, S a békadó halhatlan isteneknek ló Paeánt zeng győzelemdalod! Jó Paeánt nevednek is, nagy költő! Kit sors nem tört meg, sir sem födhet el. Hantod taposta már két-három öltő, A jelen, im, dicsőítve ünnepel. Nagy sokasággyal városod piarczán, Sir helyeden mozdúl a néma rög. Ki győztél sors, idő, itélet harczán: li szobrod áll és koszorúd örök! Szász Károly. *) Shakespeare Szentivánéji álom, ötödik felv. I. szín. *) Az idézőjele—" közé tett sorok, szavak, kifejezések a Csokonaié. Csokonai költői hatása. (Imre Sándornak a debreczeni Csokonai-ünnepélyen tartott emlékbeszédéből.) Csokonai nem alkotott nagy nemzeti hőskölteményt, nem varázsolta a nemzet elé a múltnak magasztos képét, az ősök és nagy tetteik sorát, mellyel a jelent a múltból oktatva a jövőre előkészítené. Ezt csak tervezte, de teljesítésében a korai halál meggátolá. Nem nyitotta fel hazájának a régi és újabb nemzeteknél oly nagy hivatásu színházat, noha korának ferdeségeit néhány színművében elmésen ostromlotta. Csokonai főkép a lant költője volt; ez teszi főérdemét, ezzel hatott nemzetére ama még igen tespedt s eszmétlen időkben, — erősebben hatott ezzel, mint bárki más, az utolsó nagy idők ama harczi költőjén kivül. Csokonai 1773-ban született. Már ekkor derülni kezdett a magyar költészet ujabb hajnala. De az ő körébe kevéssé hatoltak el a Bécsből indult hangok, melyek úgysem eléggé nemzetiek s nem eléggé gerjesztők voltak. Inkább a klasszikai formákat jól-roszul követő, s a múltról a nép beszédével, de nem a nép szellemében szóló költők, vonhatták lelkét; oly körben élvén, mely emberiesen szabad vagy nemzetien forró érzéseket alig ösmert, a valódi költészetre fogékony alig volt. Még tanulói pályán volt és az ifjúkor kezdetén, midőn az 1790-dik év mozgalmai fölrázták a nemzetet, s midőn zárt körében is szilaj lelke erősebben kezdett mozogni. A valódi költőnek lelke nemcsak ábrándozni s tétlenül képzelegni tud, hanem tenni s szabadon élni is törekszik, s a magas eszméinek útjában álló elfogultság, vakság, szinlés s bármely korlátok ellen, küzdeni természet szerint hajlandó. Csokonai korában e főiskola tekintélyes és szigorú hittudósok s még szigorúbb törvények szabályzata alatt állott. Megfelelt ennek kormányzata az országos és társadalmi helyzetnek, az arisztokratai és papuralmi fegyelemnek, mely egy előbbi időszakban alapult és virágzott ugyan, de még folyvást fenn ált, sőt ez idő tájon újra megerősíttetett. E főiskolában is a nevelési jelszó komolyság, rend és méltóság volt, mely semmi ujabb idő szellemét behatni nem könnyen engedé. Így az ifjúi túlcsapongás, még sokkal kisebb mértékben is mint Csokonai részéről nyilatkozott, nem férhetett össze az iskola szellemével, féltékeny tekintélyével s türelmetlen szigorával. Az ő szilaj lelke elvágyakozott és elszabadult a fanyarságig komoly iskolai falak közül. Tehát, némely művei által már valódi hivatásu költőnek ismertetve, nyelvének bájával, elmésen föltalálni s leirni képes eszével sokak nagyrabecsülését megnyerve, — azon idők legnagyobb tekintélyétől Kazinczytól is évek óta szives közlekedésre méltatva, magasztos hivatásának érzetében, nagyobb s szabadabb körbe lépett. Az 1796-diki országgyűlés költőjévé kivánt lenni, megénekelvén annak nagyobb mozzanatait, kitűnőbb férfiait s ugy hatni nemzetére, mint 1790-ben Gvadányi, Horváth és Péczely. És csakugyan sok honszeretettel, a képzelt vagy valódi nagyság iránti hódolattal, forró érzéssel s szép vonzó nyelven is énekelgetett. De a miért a költő eped, mi arra élesztőleg hat, szives szeretetteljes pártolást a hon előkelőitől sem ekkor sem utóbb érdeme szerint nem nyerhetett. S fájdalom, ez időben még nem volt e hazában szabad nép, mely a mint együtt érzeni s visszhangzani, ugy jutalmazni is tudta volna a költő dalát. S itt kezdődik Vitéz xak életének oly sok küzdéssel és csalódással foly-