Vasárnapi Ujság – 1875
1875-12-05 / 49. szám - Az ábéczékről (képekkel) 778. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések
778 pedig, mit ők az olaszok szivéből ontanak, Ábelvér, mely boszúért kiált fel az istenhez az égbe, boszuért a magyar nemzet fejére, hogy eszközül adta magát a hazugság kezébe az igazság ellen. Jaj nekünk! Ha majd a szabadság közösen elfogadott istenség lesz, (és maholnap az lesz,) oda állanak a nemzetek oltára elébe, hogy az áldást elfogadják tőle, ott fognak állani hófehér ruhában , de mi nem léphetünk oda, mert a mi ruhánkon fekete foltok lesznek, az olasz háború szégyenfoltjai. .CJS előbb megtöltik a Danaidák a feneketlen hordót, mint mi lemoshatjuk e foltokat. Egy pillanatunk sincs veszteni való, mindenik nap egy ilyen lemoshatatlan pecsét rajtunk. Gondolják meg ezt a miniszterek,gondolják meg, hogy ők felelősek, felelősek pedig nemcsak a jelennek, hanem a jövendőnek is, a történetnek. A történet! ... ha sirjok kövére e rettentő biró szigorú keze sötét fátyolt borit, azt onnan többé a mindenható isten sem szakithatja le! VASÁRNAPI UJSAG. M. SZÁ.»I. 1875. T.KCZKMISEIt 19 Pest, április 29. 1848. Klieglnek, a nagy gépésznek uj találmánya van. Nevezetes, nagyszerű találmány! tegnap mutatta meg a körben. Egy véghetetlenül tökéletesített vaspálya, melyen hegynek völgynek utazhatni, kanyarodhatni jobbra, balra, s elkészítése csak felényibe kerülne, mint a mostani vaspályáké, s így az utazási költség is a mostaninak csak fele lenne. A Magyarországon keresztülkasul kijelölt vasutak, ha elkészülnek, körülbelől 160,000,000 pengőbe fognak kerülni. Kliegl szerint mindezt 80,000,000 pengőből ki lehetne állítani. Milyen nyereség! Kliegl a közlekedési miniszterhez ment új találmányával. A közlekedési miniszter Szécsenyi István. Ezt tudni elég, hogy az eredményt is tudjuk. Szécsenyi olyan ember, ki a fogpiszkálókat is Angliából hozatja magának, élvén azon szent meggyőződésben, hogy a magyar ember hat ökör az efféléhez. Meg se nézte Kliegl gépeit, hanem küldte őt találmányával egyetemben nem tudom kihez és kihez. No de a nagy emberek ilyen kis gyöngeségein ne akadjunk fönn. Nem is Szécsenyi itt a hibás, hanem Kliegl uram maga, mért volt oly együgyü, hogy Magyarországot választotta születése helyéül ? Ha valahol Boroughbridgeben született volna, s a neve valami Percy Bysshe Krokszenbrokszen volna, akkor aztán majd másképen fogadta volna Szécsenyi. Ha tehát ennekutána megint föltalál valamit, legyen annyi esze, hogy szülessék Angolországban, vagy menjen az Alföldre fakilincseket és kulacsokat csinálni, és ne törje a fejét olyan hiábavalóságokon, amelyekért nálunk egy fityinget sem dug a zsebébe. Ad vocem zseb!... a zsebem jóformán üres, de mégsem olyan üres, hogy bárminemű hivatalt fölvállaljak, ha tukmálják is rám, annál kevésbbé, hogy folyamodjam érte, mint jóakaróim terjesztgetik. Tisztelt jóakaróim, ha valaha azt halljátok, hogy én hivatalba léptem, (egyetlen egyet, az országgyűlési követséget kivéve,) tudjátok meg, hogy akkor már az utolsó ponton leszek, azon, hogy családomat az éhhaláltól megmentsem. Ataljában sokat foglalkoznak most velem a rágalmazó semmiháziak. Némelyek azt hirdetik, hogy megtébolyodtam, mások meg, hogy el akartak fogni, de megszöktem. Szeretnétek, ha így volna, ugyebár? tudom. A megtébolyodásból mi sem lesz, biztosíthatlak felőle benneteket; legfölebb azon esetben tudnék megőrülni, ha becsületes lenne az egész világ, mert akkor nem lenne ki ellen küzdenem, pedig nekem harcz és háború kell mind halálig, és én csak a gazok ellen harczolok. Ami a másik czikket illeti, jöhetnek olyan siralmas idők, hogy befognak, de azt nem fogjátok hallani, hogy megszöktem, ha egy égig emelt vérpad intene is felém, hogy szökjem.. Én félek egytől, de ez nem a börtön, nem a halál, hanem bátorságom ... ez az, amit nem mernék megsérteni, aminek vakon engedelmeskedem, és ez soha nem mondja, hogy „hátra"! hanem mindig így kiált rám: „előre!" Valami böszörményi nemzetőr meg a „királyokhoz" czimü versemre egy ellenverset irt. Ez aztán a gyerek! ez majd megőrzi a nemzetet, vigyázzatok rá. Ez a fiatal óriás azt bizonyítgatja ellenemben, hogy van szeretett király. Jól van hát no, legyen, isten neki; de ha azok, kik a királyokat szeretik, mindnyájan ilyen legények, mint ő kelme, ugyan nagyra lehetnek velők a királyok. Szegény királyok, most már igazán sajnálni kezdelek benneteket, ezt látván, hogy ilyen nyomorult prókátorokra szorultatok. Ebben a versben engem mindenféle czimmel tisztelnek meg; a legszelídebbek ezek: hongyülölő, honáruló! — Megnevezzem azt a ficzkót, ki engem e nevekkel illet? nem fogom megne. /í. o ovezni. Ő belém kapaszkodott, hogy fölemeljem őt magammal . . . nem nyúlok tiszta tollammal szennyes nevéhez lerúgom őt mint a férget, mely csizmámra mászott. Az ábéczékről. A világ forgandóságát azok a kis könyvecskék is mutatják, melyekkel hajdanában „Ábécze" név alatt ijesztgette minden tisztességes szülő a gyermekeit. A világban véghez ment forradalom az elemi iskolákat sem kimélte meg, sőt még az abéczeket is felforgatta. Ez az oka, hogy ma már nem az a legtudatlanabb gyermek az iskolában, a ki még az öreg A-t sem ismeri. Pedig hát az öreg embereknek már a logikájuk is így ment: „Nem ismeri ez még az öreg A-t sem!" A mai elemi iskolás gyermek logikája fel van fordulva: szerinte az a legtudatlanabb gyermek, a ki még a kis i-t és a kis i-t sem ismeri. S a logikának e fordulatában nagy haladás van, csak észre kell venni. Észre is veszi mindenki, aki a kérdéssel foglalkozik. Mi, az ábéczé mesteremberei, például, nagyon meg vagyunk róla győződve, hogy ez nagy haladás. Legalább is akkora, mint az, hogy a gyermek előbb tanul az iskolában magyarul, mint diákul. „No meg az csak hagyján — szól közbe egy öreg ismerősöm — de az már csakugyan borzasztó, hogy a szegény gyermekeket a régi értelmes tanulás helyett úgy tanítják a betűkre, mintha bizony minden gyermek néma volna! Régen szépen értelmesen kimondá a betűt: hé, ef, gé, em, most meg nyögetik szegény gyermekekkel, hogy b', f, gm'. Mikor legjobb izűen mondaná, akkor kell neki félben hagyni!" Ez a panasz a „hangoztatás" ellen van, melynek urambátyám nagy ellensége. Pedig urambátyám későn jár arra, hogy a hangoztatást megdöntse. Erdélyi Indult Péter ábécéje úgy megerősítette már a hangoztatást nálunk is, hogy minden valamire való tanító a szerint oktatja a gyermekeket. Mert lám az olvasásnál és a folyó beszédben a betűnek csak a hangját használom, a nevét nem; ha pedig a nevét akarom használni, akkor értelmetlenséget olvasok és olvastatok. Nézze csak urambátyám, ha én négy betűt mondok: esz, er, el, em, s négy betűt leírok sz, r, 1, m, milyen különbség van közte! Ez a leirt négy betű semmi, az a kimondott négy betű pedig azt teszi: „e szerelem!" Ha hát a nevén nevezzük a betűt, akkor feleslegessé tesszük a magánhangzókat. Vagy nézzük e szót, urambátyám: kávé. Ha én a betűnek nevét használom, akkor igy kell leírnom: a k v; ha pedig a hangját használom, akkor leírom a k', az á, a v' és az é hang után ezek jegyét smegvan a kávé szó. Igy vagyunk urambátyám a káté szóval is. Minek bele az á és é betű, ha már a k maga kás a t maga is té, akkor a „káté" szót igy kell leirni: kt. Urambátyám érzi a bajt, kezdi elismerni,, hogy az ábécze is tudomány, hanem azt mondja: mégis jobb volt a régi divatú tanitás. Ne higyje urambátyám! Mikor régen az irónnal előnkbe rajzolt betűket mázolgattuk be fekete tintával,, nem tudtuk mi, hogy mit csinálunk, de mikor most a kis gyermek i egy i és egy í betűt, olyan szépen megmagyarázza, hogy amelyik felett kerek pont van, annak a hangja kerek, rövid; amelyik felett pedig húzás van , annak a hangja éles, hosszú. Ugyan ez a kis gyermek azt is megmagyarázza, hogy két?, vagy két í összeírva , ád ü vagy ü betűt s igy tovább. Elmondja annak a betűnek minden porczikáját, s jól tudja például azt is, hogy neki előbb meg kell tanulni a c és l írását s csak azután írhatja könnyen a d betűt mert az annak a két elsőnek az összetételéből áll, szintén igy áll a g is c és^'-ből. Ebből az összevissza beszédből tehát megtanultuk , hogy az olvasásnál a hangoztatás szerint kell tanítani, az Írásnál pedig a betűk alakjainak egyszerű vonásokból való összeillesztése szerint, mindenkor felhasználva a már ismert vonásokat az ismeretlenek megtanítására. Ezért kellett az ábéczének felfordulni s most már nem a nagy betűket kezdjük először tanítani, hanem a kis betűket, ezt is nem az abc rendje szerint, hanem a legegyszerűbb vonásokból álló betűkről í, r, ú, n, v, m, e stb. Fontos dolog ez nagyon, mert a gyermek természetesen, tehát könnyen, könnyen tehát kedvvel, kedvvel tehát éberen, éberen tehát jól megértve tanulja, amit megtanul. Sok és hosszas vesződség után jutottak el a haladás e magaslatáig az ábéczé készítő tudós tanitók és sok botlásból kellett nekik kilábalni, mig a tanitás e tökéletes és legkönnyebb, s mégis legsikeresebb és legalaposabb rendszerét megállapitották. Természetesen sok csúfolódásnak is tették ki magukat. Hogy csak magunk köréből vegyek példát: mikor Gönczy Pálnak az állam által megjutalmazott ábéczéje egy tudós és élezes urnak a kezébe került, igen bölcs dolognak találta gúnyosan elménczkedni, hogy az olvasmánypéldák elején ilyen mondatokat talált: „nini, mi túr itt ? — im itt úr viv. — tini üti e cicát." stb. Könnyű lett volna e nevető bölcset észre téríteni olyanformán, mint a közmondás tartja: „bolond ember az, a ki különb kalappal köszön, mint a milyen van neki", tehát a tanító sem olvastat olyan mondatokat tanítványaival, amelyekből a betűket még nem ismerik, s nyolcz-kilencz be-