Vasárnapi Ujság – 1877
1877-04-08 / 14. szám - Feleki Miklós 14. szám / Arczképek, Hazaiak - Kossuth Lajos (1877) 14. szám / Arczképek, Hazaiak - Tamás bátya 14. szám / Arczképek, Külföldiek - Kossuth legujabb arczképe (arczkép) 209. oldal / Élet- és jellemrajzok - A keresztes háborukból (Doré rajzai): Az antiochiai csata 14. szám / Műtárgyak - Halászat rostával a Tiszánál (Böhm Pál festménye után) 14. szám / Műtárgyak
210 átküldésére, mint szintén a többieknek kézhez juttatására tisztelt polgármester urat, mint a küldöttség vezérét bátorkodom alázattal megkérni. Simonyi Ernő úr már megkapta a maga példányát, a Chorin Zsigmond urat átadásul egyenesen Pestre küldöm. Méltóztassanak a fényképeket szivesen fogadni, emlékül öreg hű szolgájoktól, a ki, a mig csak élek, mindig hálás megilletődéssel fogok emlékezni a szeretet és bizalom megható nyilatkozatára, melylyel viszontagságos életem végalkonyát megtisztelni méltóztattak. S ha a megpróbáltatások napjaiban, melyek még a sokat hányatott hazára várnak, s csak épen most is készülőben vannak, néha- néha a baracconei remete arczmására találják vetni tekintetüket, jusson eszükbe annak jelszava is : ,, Törhet, de nem hajlik." Jusson eszükbe, mert a polgárok a haza életvárának őrei, s mert bár az egyén törhet, ha nem hajlik, de nemzet csak úgy lehet biztosítva a halálos törés ellen, ha sem erőszak nyomása, sem ármány csavargatásai miatt nem hajlik meg odáig, hogy akár jogait feladja, akár életfeltételeit elalkudja. Higgjünk önmagunkban. A hit idvezít, ha munkával karöltve jár. De öngyilkos nemzet számára nincs feltámadás. Tartsanak meg jó indulatukban, melyet rokonérzelemmel viszonozni soha meg nem szünök. Fogadja polgármester ur nagyrabecsülésemet s barátságos üdvözletemet. Kossuth Lajos: Déryné naplójából. In: A Rothkrepf-család. Az első eleven színész. Az első magyar színtársulat Pesten. Színházban először. Az elvesztett paradicsom. Végre megérkezett az idő, hogy Pestre vigyen anyám, német szót tanulni és szép munkákat. ,.Most már, édes gyermekem, — mondá — tanulj szorgalmasan. Eddig művelődésedre szolgált volna csak; most, ki tudja, nem azzal kell-e kenyeret keresned valaha. Tudd és értsd meg, hogy többé nincs módunkban ugy élni, mint éltünk s az is megerőltetésünkbe kerül, hogy téged Pestre adjalak." Egy napon tehát fölvitt Pestre. Oh, e gyönyörű nagy város látása egészen magamon kivüit ragadott. Én még olyat soha se láttam. Ott lakott egy család, anyám régi ismerősei. Gyöngyösről azelőtt sokat jártak hozzánk .Jász-Berénybe, de időközben Pestre költöztek. Az ur a városi nagytemplomban régens cok volt, iskolát is tartott s gyermekeket tanitott. Neve llothkrepf. Igen jószivü derék ember volt, csakhogy örökké morgott, s ilyenkor nem lehetett előtte megállani. Az asszony hasonlókép igen jó, szivélyes volt, s minket gyermekeket igen szeretett. Mindig vidám volt s ő volt a villámhárító, ha dörgött az ég. Volt három fia s egy leánya. Az öreg később Mátrayra változtatta nevét. Legidősebb fia Gábor volt, most a zene-konzervatórium érdemteljes igazgatója. Feri volt a középső, Józsi a legkisebb. Fanni a leány egy-két évvel volt idősebb nálam. Anyám, mikor Pestre jött, mindig náluk szállásolt. Most is oda szállt velem s igen szives, nyilt karokkal fogadtak bennünket. Anyám elbeszélte sok baját, küzdelmeit s aggodalmát, hogy hová adjon most engem kosztba, hogy megnyugodva távozhassak haza. — Ej, — mondá Rothkrepfné — soha se aggódjék e fölött, hagyja itt Rózsikát, ugy is szándékom Fannimat is taníttatni, együtt járhatnak a varró iskolába. Anyámnak nagy kő esett le a szivéről, hogy nem kellett egészen idegen kezekre bízni gyermekét. Csakhamar megegyeztek. Hét forintban havonként! kosztot, szállást, mosást, mindent, mindent bele értve. A svábnénál, kinél a szép munkákat tanultuk, szintén csak hét forintot fizetett anyám váltó czédulában. Oh boldog olcsóság, boldog világ! Anyám három forintot hagyott számomra gyümölcsre s több efélére a mámikánál, — most igy kellett hivnom jó kosztos asszonyomat, ki igazán jó is volt, mint anyám s ugy szeretett is, s ugy szidott, ha hibáztam, minden jóra figyelmeztetett. — Szegény anyám kényes szemekkel távozott, elsorolván még egyszer mindent, mennyit vesztettünk otthon, s hogy többé semmi reményem nem lehet semmihez, csak szorgalmam és jó magaviseletem az egyedül, ami a jövőben mindent megadhat. De az én szememben háttérbe vonultak mind az elveszített javak, — a számomra hagyott három forint mellett. Ez volt csak előttem, ami a legtöbb gyönyörrel kecsegtetett, a remény, hogy majd a színházba járhatok. Mátray Gábor szülei voltak hát azok, kiknél én apai, anyai házat, szerető testvéreket, ápolást találtam első kirepülésemkor az édes anyai kebelről. Hamar megszoktam itt, vig kedvű voltam, szüntelen daloltam, ha az udvaron lehettem, majd fölvettem az egész házat. Egy reggel, midőn szinte rózsaszín kedvemben dalolva, tánczolva ugráltam az udvaron, megállít egy zömök szürke kaputos ember, kit én már többször láttam ki s bejárni a házban. Megszólít: — Ejnye, kis hugocskám, hát már ilyen korán fölkell a pacsirtákkal dalolni. Én megálltam, a dal fönnakadt a torkomon s néztem rá, haragos képet csinál-e ? De ő mosolygott az ő vastag ajkával és hunyorgó apró sötét szemeivel s nyájasság és jóság tündökölt piros kövér arczáról. Én csak néztem rá, egyszerre elmúlt minden félelmem és megszólaltam: — Nem fogok többé énekelni ily korán, hogy fel ne költsem az urat.. — Isten őrizz! azt ne cselekedje, hugocskám — s oda jött hozzám és megcsipkedte arczomat, — sőt azt szeretném, hogy hajnaltól egész estig hallanám azt a szép flóta hangját, (még eddig soha se mondta senki, hogy szép hangom van,) hát ki tanította azokra, melyeket már több izben hallottam? Csodálkoztam, hogy kérdheti: Hát az édes mamám! mondom. Ekkor hallatszott a túlsó oldalról a mámika hívó hangja, ki ott zsémbelt, hogy elhűl a reggeli, hol csatangolok megint ? Elmondtam, hogy a szürke kaputos kövér képű úrral beszéltem. — Jaj, az nagy ur! — mondá nevetve Gábor. Én megijedtem, hogy tán illetlenül viseltem magamat vele szemben, mikor csak ,,az ur"-nak szólítottam, mire mindnyájan felkaczagtak. — Eredj, eredj te bolygó — mondá mámika — hiszen az csak komédiás! — Komédiás! ? — kiáltám csaknem kiejtve a kanalat a kezemből. Ennél nagyobb urat nekem csakugyan nem mondhattak volna. — De az lehetetlen, — mondám — hiszen magyarul beszélt. — Persze hogy magyarul, mikor magyar komédiás — mondá mámika. — Magyar ?! — kiáltok bámulatomban még hangosabban, — mama azt mondta, hogy Pesten németek játszanak, ő is azokhoz járt, talán nem tudta, hogy magyarok is vannak itt. Fölugrottam a székről, még a kávémat is ott hagytam, átöleltem az egész mámikát, térdre omoltam előtte, összevissza csókoltam a térdit. „Édes kedves jó mámikám, vigyen el engem oda csak egyszer! soha se kérem többet, csak egyetlen egyszer !'' — Mi lelte ezt a leányt? — mondá a mámika csodálkozva — hiszen ez olyan, mint az őrült s egész neki pirosodott az a sápadt arcza. De én csak rimánkodtam, ahogy csak tudtam, összetett kézzel, a gyermekek is támogattak. — No hát legyen ! — mondá végtére mámika, — elviszlek mindnyájatokat, hadd lásson a kis Róza is valamit, amit még tudom, nem látott. Végem volt erre a napra. Izgatott voltam s a svábné, kinél himezni tanultam, nem győzött szidni. „Rózsa van ott, nem tulipán! hát varrás ez ? mérföldnyi országutat hagy az öltések közt! fejtsd ki mindjárt!" Fannira néztem keserves tekintettel, hogy szán-e engem ? De ő, a kegyetlen, még vigyorgott. Szép barátnő! — gondolom magamban, — nem hogy velem sima, még nevet a bánatom fölött. Megáll Fanni, emlékezz reá! — mondom neki, mikor észrevétlen tehettem. Kis életemben még ilyen hosszú napom nem volt. Végre ütött a várva várt hat óra, felszabadultunk a varrás alól, futottunk haza. De bárhogy siettünk, szörnyű, hosszú volt az út hazáig. Mi akkor a halpiaczon laktunk, a svábné pedig lakott a harminczad utczában. Mégis csak hazaértünk repülve. Mentünk mindnyájan a szinházba. Még akkor németek játsztak az úgynevezett „Rondellád-ban a Dunaparton. Kerek bástyaszerű épület volt ez, olyan mint egy malom, talán az is lehetett valamikor. A magyarok csak később jöhettek ide, mikor a németeknek igazi színházuk lett s abba költözhettek. Most a magyarok az országuton játszottak, a nagy kaszárnya hátulsó udvarával szemben. Ott volt egy nagy, egyemeletes épület, a Hacker-ház, nyilt kerttel. E ház első emeletében volt a nagy szála, ez volt színpadnak átalakítva s ebben játszottak a magyarok több éven keresztül. Az a társaság, mely legelőször működött Pesten, Erdélyből jött ki, Kolozsvárról, mert ott állt legelőbbször össze egy nagyobb magyar társaság báró Wesselényi kormányzása alatt. Ez a társaság Kolozsvárott még igen nagy volt s igen jeles színészek és színésznők voltak tagjai, de még odabenn meghasonlottak egymás között és kijöttek Kolozsvárról Debreczenbe. Itt a társaság két felé szakadt, fele maradt Debreczenben, fele Pestre jött. Ezek működtek most Pesten a Hacker-szálában. Midőn a szájába beléptem, mikor a