Vasárnapi Ujság – 1880
1880-01-18 / 3. szám - A két ördög vára. Történeti beszély. Eötvös Károly 34. oldal / Elbeszélések; genreképek - Mezey József. Ragad a folyó 34. oldal / Költemények
34 VASARNAPI UJSÁG igen jól tudom, az általam fölvett arczképen, mi a hiba. Csak megadná a jó ég, hogy valaha kijavíthatnám.» Mezei József ugyanis, ki később a festészeti pályára adta magát s azon oly szép sikerrel haladt, hogy több képe a kiállításokon is figyelmet gerjesztett, 1858-ban gyengülni érzé szemét, ugy hogy idő multán föl kellett hagynia a művészettel, melynek kedvvel és hivatással szentelte tehetségét, s mélyen bizonyára sokra vitte volna, ha a sors e csapással meg nem látogatja. 1863-ban teljesen elveszté szeme világát, s tizennyolcz év óta csak a nagy világosságnak van még némi gyenge hatása szemére, de látását sem a leggondosabb ápolás, sem a leghíresebb bel- és külföldi orvosok tudománya visszaadni nem tudta. Lehet-e tragikusabb sorsot csak képzelni is, mint egy festőt, aki világtalan? Sötét éjre levélt kárhoztatva szeme világa, csak a költészet volt az, mely ez éjszakában némi vigasztaló mécset gyújtott lelkének. Mezei Józseftől sok csinos költemény jelent meg a szépirodalmi lapokban, kivált az i Fővárosi Lapok »-ban, melyeket utóbb összegyűjtve is kiadott egy kötetben. A szépérzéknek, mely lelkében élt, ki kellett törnie valamely uton, s ha az eredetileg választott utat elzárta előle a végzet, megkereste a másikat: a költészetét. S hogy nem sikertelenül: ez alkalommal alább közlött költeménye meggyőzheti az olvasót. Mezei József nem azért volt Petőfi barátja, hogy részt ne vegyen abban a küzdelemben, melyet akkor a nemzet legjava folytatott alkotmányáért. Ő is ott volt a leglelkesebbek között, s mint mérnök, a tüzérséghez osztatott be. Végig szolgálta az erdélyi hadjáratot. De ha ideje nyílt, a festészetet sem hanyagolta el. Az erdélyi hadjáratban is többeket lefestett az akkori harczok előkelőbb bajnokai közül, így Czecz ezredest, Bayert, Bem hadsegédét, Müllert, a tüzérkar parancsnokát, Popeskut az oláh származású vitéz honvédkapitányt s másokat. Csupán az öreg Bem nem volt rávehető, hogy a festő előtt üljön. Pedig a tisztikar, köztük Petőfi is, testületileg is kérve kérte bálványozott vezérét, engedje magát levétetni, s Szelindeken egész ostrom alá vették, hogy üljön Mezeinek. — Verlangen Sie, meine Herren, was immer, nur das nicht — mondá a szürke generális, s egyátalában nem volt rávehető, hogy levétesse magát. Akkor mondá Petőfi Mezeinek egész O elragadtatással: —• Pedig nagyszerű egy pofa, te Józsi! "Nézd, a pofacsontja a szeme alatt hogy kiáll: kulacsot lehetne rá akasztani. Bemnek csakugyan rendkívül markírozott, kissé tatáros arcza volt. Lehetetlen volt elfelejteni, aki egyszer látta. Mezei is azt mondja, hogy ugy az emlékezetébe vésődött, hogy később akár pálczával a homokban is le tudta rajzolni. Olajba is lefeste egyszer, s ez olajfestmény fényképi másolatai meg is jelentek Kozmatánál. Mezei említi, hogy maga Petőfi is lerajzolta Bemet, profilban s kitűnően sikerült. Petőfi e maga által rajzolt arczképét mindig a jegyzőkönyvecskéjében hordta magánál, s átellenben volt vele Juliskája kőnyomata rajza Barabástól. Ez alkalommal érdekesnek látjuk fölemlíteni Mezeinek egy adatát Petőfiről, mely még eddig nem volt ismeretes. Petőfinek Bem szigorúan meghagyta volt, hogy csatában részt ne vegyen. A vízaknai szerencsétlen csatában szaporán kullongottak az ágyús lovak. Mezei József, mint tüzérhadnagy a város piaczára nyargalt, hogy fris lovakat vigyen a kidőltek helyére. Az utczán szembe jött vele Petőfi lóháton. Mezei rákiáltott: «Hová mégy, Sándor ?» Megyek a csatába, kiáltá vissza amaz. — Elfeledted az öreg parancsát? — Meglehet, hogy az első ágyúgolyó a lovamat viszi el, a másik meg magamat, — mégis kimegyek. Ami Petőfinek Mezei által festett eredeti arczképét illeti, erre nézve egy tekintélyes festőnktől azt a véleményt halljuk, hogy artisztikai szempontból sok bizonyit hűsége mellett. A felfogás annyira közvetlen, a festő annyi odaadással igyekezett átérezni s az arczképen visszaadni az előtte ülő jellemét, hogy műve nagy mértékben bír megbízhatósággal. Jellemzi a tárgyba való bemélyedés, «Vertiefung in die Erscheinung» — mint a német mondaná. Meglátszik rajta, hogy nem hatásért, hanem szeretetből készült, a fiatalabb művészi kedély jó tulajdonságaival : szerénységgel, lelkiismeretességgel. Szóval azzal a meggyőző erővel, mely egy ismeretlen eredeti másolatára azt mondatja velünk: «én nem tudom, hü-e, de hinni kénytelen vagyok». TS. Ragad a folyó. Ragad a folyó fellázadott árja. Nagy veszélyben van rajta csónakom, Örvénybe viszi vagy sziklához vágja, Vagy tán majd partra dobja ? Nem tudom. Lelkem a múlton elborongva szárnyal Beteg hattyúként, mely dalolva száll, Hol megpihenjen néha fájdalmával. Egy zöld vázra sehol sem talál. Elpusztult minden, mint a Szaharában, Midőn átzúgta a Számum szele. Esőt kiván a föld, a hol aszály van, Reményt a sziv, ha vérzik benseje. Remény, te lelkem ámító tündére, Mit ígérsz nékem a jövőre még ? ! Ne szólj, hogy iriggjek szavadnak, már vége, Mit értem vele, hogy eddig hívek ? ! Hazug vagy , csöndes boldogság ölében ígértél hírben tündöklő nevet, És most, ha majdan lenn aluszom mélyen, A szél sóhajt tán csak sirom felett. Ha csillag vagy, ne csalogass ál fénnyel, Ha fa, lombod csak maradjon avar, Lelkem nyugalmát od ne tépd már széjjel, Meddő hajtásod, jobb ha nem zavar. Ragadj csak tovább sors lázas hulláma, Ragadd velem a gyönge csónakot, Temesd örvénybe, vagy vágd egy sziklába, Ha partra többé már nem dobhatod. Mezei SZÁM. 1880. XXVII. KYFOI.YAM. A két ördög vára. Történeti beszély. Irta Eötvös» Károly. (Folytatás.) Mire megvirradt a hajnal, már ott állott a vár kapujában. Kapunyitáskor ő volt az első, aki berobogott a vár udvarára. — Hejd fia, ki vagy, mit akarsz, mi járatban vagy te azzal a nagy kuvasz ebbel ? kiáltott le az erkélyről Toroczkay István uram. — Igaz kenyeret keresek, a nagyságos fejedelem szolgálatába akarok állani, kurucz leszek még ma, megkövetem tisztességgel. — Jól van fiú, zsoldot nem kapsz, pihenésed nem lesz, éjjel-nappal résen állasz, nem kíméled se a labancz vérét, se a magad vérét, ebből áll a fizetésed. Ha tetszik igy, eredj a várnagyhoz. Patkós Dani egy szót sem szólt többet, csak ment a várnagyhoz. Még aznap, még abban az órában felesküdött életre-halálra, igaz, jó hitére, zászló védelmére, fejedelem urnak örök hűségére. De nem is bánta meg ezt a nagy eltökéllést sem ő, sem Toroczkay István uram ő kegyelme. Úgy bánt Patkós Dani a nehéz taglóval, mint akármelyik bajtársa a könnyű fokossal vagy a rövid nyelű buzogánnyal. Le tudta pányvázni futtában a bölényt, s olyan havasi ökör még nem került a keze alá, melynek, ha félkézzel megfogta a szarvát, kedve lett volna a ficzkándozáshoz. A legnehezebb kard is csak nádszál volt az ő kezében, s az a vallon sisak, amelyre ő egyet húzott, többé nem akadt gazdára. Különösen pedig akkor kellett látni, ha Privoda seregével összetalálkozott. Szinte röstellette, ha társai is segítettek neki. «Mit álltok utamba?» szokta volt mondani nagy komolyan. Erősen jól állott neki az a szűk lmszárgunya is. Hejh ha a kis Susanna látta volna, a mint délezegen megülé nagy fekete lovát s a mint lassan pödörgette pelyhedző pajuszát! De fel is vitte dolgát a jó úristen Ökre, ruha helyett lehetne már tizannyi is. Okos beszédje és igaz kurucz bátorsága miatt megkedvelte Toroczkay István uram ő kegyelme is. Nem is sokáig hagyá a közkatona-sorban. Sőt inkább magához vette , nagyon ritkán ereszté el oldala mellől. Hadi fortélyokra, éjjeli cselekre, titkos követségekre különösen szerette alkalmazni. Most is, midőn azt mondá az étekfogónak: «küldjétek be Patkós Danit,» bizonyosan valami nagy, fontos mondanivalója lészen. Nehány percz múlva belépett Dani a fegyverszobába. Toroczkay főkapitány uram kezében egy súlyos buzogány vola, melyet épen most emelt le a fogasról. Ez a buzogány azt jelenté, hogy beszélni akar. Különben kevés szavú ember valt, leginkább csak akkor beszélt, ha katonáit lelkesíté, nem csoda tehát, ha szónoklásai közben megszokta, hogy afféle öldöklő szerszám legyen a kezében.—• Édes cselédem, — szólt lassú, alányomott, dörgő hangon — ebül megy a dolgunk. Az alsó vármegyék nemes urai moczczanni sem mernek, minekutána Rabutin ama hitvány oláhságot veszett kutya módjára annak idejében ellenük zendité. Most már itt mi körülöttünk is kezd megbomlani a világ. Ezt a Privodát sehogy se tudjuk kézrekeriteni. Védelmezi őket Steinville erővel és hatalommal, de még jobban védelmezi őket saját gyávaságuk. Erdőkben és barlangokban bujdokolnak, s ha rajtuk ütünk, szétszaladnak. Itt közelben csak Aranyosszék áll még keményen, de a mint a pórság, oláhság bomlani kezd : bizony attól félek, maholnap megmozdul a lábunk alatt még a fundamentum is. S aztán ha ez a tolvajhad valamikép kezet fog arra Nagy-Szeben felé a hozzá méltó szászszal és oláhval, bizonyára senki a jó nemességet meg nem mentheti. Ahol már amazok megcsinálták a nagy-enyedi romlást, emezek pedig maholnap üszköt vetnek Tordának vagy