Vasárnapi Ujság – 1880
1880-06-27 / 26. szám - A budapesti egyetem jubileuma 422. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek - Királyasszony kertje. Porzó 422. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek - Petőfi-reliquiák (4 képpel. Petőfi; Arany János; Bem kéziratával és Petőfi «Persons-Beschreibung»-jának másolatával) 422. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyak
24. SZÁM. 1880. xxvi. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ITTSÁG. 423 lén büszke palota-sorok, — de innen rajta piszkos vityillók, dudva, szenny, por, bűz s egyéb maradéka a török világnak. A szép asszony ezen nagyon elszomorodott, midőn egy daliás vitéz lépett melléje. — Miért busulsz, én gyöngyöm feleségem, szép királyném ? kérdezé őt a daliás vitéz. — Hogy ne busulnék, hogy ne csüggednék, én királyi uram és férjem, felesé a nemes hölgy, mikor itt alant ez a rondaság olyan mint az ünneplő köntösön a folt. Elrontója a szem örömének. Mire a vitéz: — Ne busulj szerette nem ! Még ma adom ki udvari tiszttartómnak a parancsolatot, hogy méltó kívánságodhoz és finom ízlésedhez képest eltűnjön onnan a rondaság. Virág fakadjon a mocsok helyén s fehér kezed intésére az ó falak nehéz koczkái omoljanak össze, hogy udvari építőmesterem palotává rójja össze azokat. Szellős csarnokok támadjanak és aranyos dúczok, hűs barlangok, csörgedező források s árnyas lugasok. Virágfüzérek csatoljanak egymáshoz nemes taglejtésű szobrokat; járj fehér, öntözött kerti utakon s illat és fény övezzen körül, hogy meg nem zavart örömmel tekinthess alá azokra, akik tehozzád szeretettel pillantanak föl. Mondá a király, mert ő volt az a daliás vitéz s szivére ölelé szerelmes feleségét, a királynét, mert ő volt az az előkelő és szép asszony. Erre aztán megeredt öreg Budavár tövében a sürgés-tevés, nyüzsgödelem. Eddig a legenda. A pesti ember már nem kételkedett s hitt a csodában. Fölkapaszkodott amolyan surranó vizi bogárra — a mese himes köntöséből kihámozva, józan hétköznapi nyelven «propeller» az ő neve — s átment Budára. A mi a túlsó partról kicsinyes bábjátéknak látszik, az, közelről nézve, nagy arányokban magasodik föléje minden nehézség nélkül, a renaissance tetszetős idomaival, finom szabású profiljével. De úgy is kell a pesti embernek, hogy átmenjen végre a másik partra. Eleget el van kényeztetve, hogy az aszfaltjáról látja meg mindazt, ami Pestről szép. Fáradjon át végre s nézze meg azt, a mi Budán szép. E munkálatok sokkal többet ölelnek át, mint a mennyit a felületes szemlélő gondol. Alatta s benne kell járni a nagy területnek s meg kell kerülni, hogy helyes fogalmat szerezzen róla az ember. Rut sikátor mögött, a sikló s a «sörös hordóról» nevezett kurta csapszék során emelkednek a nehéz bástyák s mogorva nehézségüket megenyhíti a hízelgő architektúra, mely sivár falait medaillonokkal népesiti, nehéz fülkéibe a vonal vig életét veszi, s mindenféle ügyes fogással töri meg a lomha egyhangúságot. Ha illenék: fölvirágozott ünnepi elefánthoz hasonlítanám azt az otromba szöget, melyet az epitészen kivül a festő s szobrász lendit meg nem álmodott virágzó diszre. A tompa sarokra Heinrich, a mi eléggé nem méltányolt derék öreg művészünk, festi al fresco az ország czímerét, mely gazdag arany brokátszövettől válik el, s melyet két, minden puhasága mellett erélyesen tagozott nemző tart magasra. Meglepő s fényes színpompa lesz az ott annyi homály között. A kerek fülkékből hat kedves gyermekalak fog ránk nézni, jelképezvén a Honvédelmet, Békét, Alkotmányt, Kereskedést, Földmivelést s Tudományt. A művész ideiglenes dolgozójában láthatók is már a cartonok. A Honvédelem képviselője, egy daczos, barna hős fiúcska s a Béke hirdetője, egy aranyfürtös szelid gyermek: gyöngyei ennek a kis csapatnak. Az ősz festész ifjúi hévvel alkot s örül a pillanatnak, melyben rajzai színre derülnek. Magas töltés hordott kerti földből, leásott bástyarészek váltakoznak ott. Sajtolt sima tégla s faragott kő: ez a kettő az uralkodó anyag; az enyhén vörös a meleg fakó színnel, körülfuttatva az iszalag, a vadszőlős borostyán fokozatos zöldjével, körbe arany, ódon bronzra zománczolt horgany, ragyogó majolika, festett üveg, vidám sgraffito, Jungfer Gyula vertvas remekeivel, a kit nem is szabad már lakatosnak nevezni, mert ő a vasnak Cellinije, valamint hogy Scholcz sem szobapiktor már, hanem ihletett díszítője a sima szobafalnak, ki mosolygó tavaszt varázsol az ócska födél alá s kedves madarakkal népesíti meg festett rózsaligeteit. Kár, hogy a kétfejű sast is zengő madárkának nézi. Ott fészkel a királynő külön lépcsőházának fiókjaiban, fehér szárnyakkal égszín alapon. Szerencsére meg nem fog ott szaporodni. A mostani alkotás csak egy része annak a nagy tervezetnek, mely a kiépített várpalotával is foglalkozik. Fénylak fogna az lenni, méltó Mátyás király utódjához, mely a fegyvertár épületének helyét is elfoglalván, gazdag pavillonban végződnék. Az bizony, az kellene mi nekünk, hogy egygyel több legyen, a mi a fejedelmet és családját ide vonzaná. Ha ő felségeiknek vendégje van Budán, akkor, kimondván a szót, ugyancsak szorulnak odafenn. Mikor Gizella főherczegasszony királyi édes anyjához akart menni, a királyfi szobáit kellett útba ejtenie, ugy hogy egyszer ő felsége nevetve mondá: «No még egy vendéggel több s a teke-asztalon kell hálnia, vagy kénytelenek lesztek a nagy elfogadóban vetni neki tábori ágyat!» Csak olyan számba megy ez a budai várlak, mint a prágai vagy az insbrucki, salzburgi. Érezte is ezt Andrássy Gyula, s bőven foglalkozott a szép, de hajh ! meddő gondolattal. Szlávy József meg csak az uj építményeket sürgette. «Legyen meg a keret», mondá, «akkor könnyebben kapjuk bele a képet.» Fonáknak látszó okoskodás, de a melynek van alapja. Hogy is mondta Tisza Lajos «közlekedés» korában? — «Előbb a fölöslegest, aztán a szükségest! Mert ha a fölösleges egyszer megvan, le nem bontják; a szükségeset meg úgy is meg kell csinálni!» S csakugyan : megtermett a sugárút fényűzése, s jóval később kaptuk meg hozzá az entrepot-kat — papiroson. Ne tagadják: a bécsi urak nem szívesen nézik a budavári díszt. Hátha ebbe a pompás keretbe a forgandó sors keze csakugyan bele találná foglalni egyszer azt a ragyogó képet a kibővített várpalotával s vele együtt a fényes királyi udvartartást? Azt keserülné meg csak Bécs! De hát: a királyné hatalmas, az asszony még inkább. Es — «ce que femme veut, dieu le veut» ; az asszony kívánsága az úristen akaratja, mint ez a legenda el is mondá. Mikor Hohenlohe herczeg, a főudvarmester ur, meglátta a régi kép körül az uj gyűrűt, komolyan megijedt. «Bolibau und Rastica, und oben — a palotára mutatva — alles gelb und grün! Das ist ja nicht uniform!» Pedig a herczeg különben finom érzékű nagyúr művészi hajlamokkal, ki az egyenruhát nem hivatásból, csak hivatalból hordja. Azt felelték erre ő herczegségének, hogy, ha már akkora súlyt rak az uniformisságra, majd inkább a palotát fogják hozzá szabni az uj munkához, amire a főudvarmester úr mosolygott. Mert már az ilyen veszélytől maga sem tart. De azért amit a természettel szövetkező művészet ott e pillanatban nyújt, az őszinte gyönyörködést szerez a bécsi uraknak. Hogy a minapában egy előkelő olasz járt itt szép nejével, csak folyton rázta szürke üstökét az elragadtatástól (a bájos nő is vele rázta junói metszésű camea-fejét) s egyre ezt hajtotta: «che bellezza! Che magnifico colpo d'occhio!» S mintha borostyánkő olvasóján csöndes imában morzsolgatta volna le a nagy olasz mesterek neveit. Mikor meg a vasúti kongresszus tagjait sétáltatták meg itt, egy kerek württembergai sváb ur igy kiáltott föl: «Milyen kilátás! — Herrgöttle, wenn i mal mei Schöpple da trinke kunnt!» Több izben tették szóvá, váljon a palotakert ez uj részeibe nem volna-e méltányos bebocsátani a nagy közönséget az udvar távollétében. Hiszen az év legnagyobb részében csak a kertésznek meg az ő bojtársainak szolgál e bájos alkotás; ezek pedig ugy nem élvezik az önkezökt ápolta virányt, mint nem élvezi a czukrászlegény a maga sütötte mandula-tortát. A komor schlosshauptmann bácsi ezt hevesen ellenezte s érvelése erős volt. Ezen a szabdalt, változó terrénumon, a sok hajlásban s emelkedésen szinte lehetetlen a vigyázat. Egy izben történt is kísérlet, akkor csakugyan jeles inskripcziókkal gazdagodott meg egy-egy műtárgy, hogy p. 1879. máj. 21-én ott jártak Cyrill Studinka Szemeniczből és Johann Jakob Obergschwandtner Fischamendből. Egy másik látogató meg a botjának nehéz végével megkopogtatá a kőoroszlán farkát, igazi kőből való-e? — s szerencsésen le is vizsgálta a nemes vadállat farka bojtját. S lent az utczán levő rabattokból gonosz kezek mindjárt az első éjjel csúffá tevék a szines parajból szőtt nemzeti czimert. A közönség pártfogói mindamellett azon a véleményen vannak, hogy a bejárat elé odarendelt két udvari zsandár emberismeretére s komoly magatartására kellene bízni az uj kerti palotarészek nyilvánosságát. A kiket ezek fognának beereszteni, azok megbecsülnék a tárgyakat s magukat. Az uj ültetvények azonban,melyek alá ez idő szerint számtalan talyiga hordja a televény földet, egész a sikló keritéseig, az elypsissel egyetemben, a köznek vannak szánva. Az uj gloriettek, filagoriák, taxus, babér, jázmin s orgonabokrokba rejtőző föl- és leszolgáló szabad- és csigalépcsők előtt, a még most szürke, de majdan zöld folyondárral fiatalságot mutató bástyák élén van a takaros tehén-istálló — talán, ne vétsek az öreg és apró szentek ellen— talán inkább a tehén-kápolna. Azt vélnéd, három Apisnak hódol itt egy pogány káptalan, s hogy e bálványtehenek szolgáltatják az «udvari tejet». Koránsem ! A kertész kommencziójába tartoznak, a ki az itt kaszált kövér fűvel serkenti bő tejelésre az ő jámbor riskáit. De milyen vandál ez a kertész! Mintha nem is tudna a vizvezetés, a csatornázat s a drainage áldásai felől, melyekkel itt bőven élhet. Ő tehénségeik, mintha csak a gecséri puszta istállóját laknák, egészen szabadjára, ellenőrzés nélkül rakják le itt a zöld pástétomokat, melyek nem óhajtott színkeverékben festik be a csinos falakat. Mintha föntebb azt mondottam volna, hogyitt kaszálják a füvet. Nem igaz ! Mert az az emberséges munkás, aki e pillanatban suhint bele éles vasával a ragyogó fűbe, az nem is kaszál, de borotvál. A várkerti gyep udvari borbélya hajlásban és parton egyarányosan kurtítja a füvet, abból egy szál sem hosszabb a másiknál. Nincs az a nyírott szőnyeg, mely vetélkedhetnék vele. Míg alant a modern építészet s egy uj virány derűje ragyog fönt, a kormos bástyák alján sürű árny szövi titkait, a vén fák levél • nyelve régi dolgokat rebesget, a görcsös ágak egymáshoz hajolva összesúgnak, hogy mikor még a Mátyás király vadasának voltak ők hajdanában fiatal csemetéi! Sokat tudnak ők. Testök minden gyűrűje egy-egy fejezete a fény, a sanyarú hódoltság s a hősiség krónikájának. Erre látták ők felvonulni idegen hatalmasságok tündöklő követségeit, vértes daliáit a vitézi torna-játéknak — s itt kúszott fel a kontyos török s amott zúgott fel röpülő hajjal s zárt kebellel a honvédség, víva a várt, véve a dicsőséget s diadalmat, melyet annyiok fiatal élete váltott meg. Abban a dohos barlangban dörmögött a Mátyás király vén medvéje (nem Szilágyi), a másikban forgott, szökött a vig apródok számtalan bohókás tanult evetkéje, melyekkel, ügyesen rendezett majmolásban, a csélcsap ifjúság a tornákat figurázta ki. Ez meg a «parasztház», Dorottya főherczegasszony egykori kerti laka, hol a Gellérten s a tőle balra terülő folyón s rónán szeretett elandalodni, mig gyermekei zajongva kergették egymást a kanyargó utakon. Néhány éve, hogy a belgák királynéja s Erzsébet főherczegné, a nádor lánya mind a kettő, hosszú idő után járták ismét a régi ösvényeket. Minden kő, minden fa kedves jó ismerősük; csakhogy azóta a fa terepélye kiszélesedett s a kő szürkébb lett. De hiszen az ő szőke hajukat is megfogta a dér s kiszélesedett a szivök bánata, midőn a gyermekkori nyomokon andalogtak. Fölismertek minden pontot: «Itt olvasott mama!» «Ott kertészkedett papa!» «Ráismersz arra a fülkére? Az volt papának a lövöldéje.» «Emlékszel arra a falra? Az volt papának aczél táblája.» A két testvér igy frisitette föl gyermeki szivében az édes multat. Az egyik bástyafalról, mely a palatínusnak «lövölde» gyanánt szolgált, leválasztottak egy téglaréteget, hogy átjárót vájjanak a királyné számára, kinek az u. n. «középsőkért» igen kedves pontja. A roppant oldalfalak teljesen megvédik az északi széltől, mert királynénk, ez a bátor és edzett lovasnő, mindjárt megérzi a húst s megszenved bele. Hogy a téglaréteget lefejtették, a számítás, mely itt régi átjárót keresett, valóban be is vált. Góth stylü, faragott oszlopok álltak itt őrt hajdanában, melyek,anélkül hogy eléje vágnék a tudományos megállapításnak, nyilvánvalóképen a régi Mátyás-palota egy részét képezik.