Vasárnapi Ujság – 1880
1880-05-09 / 19. szám - Petőfi István (arczképpel) 305. oldal / Élet- és jellemrajzok - A tavaszi ünnepély. (Pulszky Polyxena és Bourgoing báróné arczképével s 1 képpel) 305. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
19. SZÁM. 1880. XXVII. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI LTJSÁG. 305 Petőfi István. Ki ne emlékeznék lánglelkü költőnk, Petőfi Sándor ama versére, melyben oly gyönyörű kifejezésre jut a legbensőbb testvéri és szülői szeretet, s mely a költői levelek műfajának egyik legszebb példánya a magyar irodalomban? «István öcsémhez» a költemény czime s tanítják minden olvasókönyvben. Ez az István, kit Petőfi Sándor a költemény szövegében oly gyöngéd szeretettel «Pistikámnak» szólit, — nincs többé. Petőfi Sándor egyetlen fivére, István, april 30-án szivszélhüdésben elhunyt. Kegyelettel gyűjtjük az emlékeket az ép oly rövid, mint a mily fényes pályájú nagy költő után, összeszedjük minden eltévedt, töredékes sorát, arczképeit s az apró tárgyakat, melyek az övéi voltak valaha s melyeknek az adja meg legnagyobb becsét, hogy rá emlékeztetnek, — s e közben elköltözik körünkből az, aki leginkább emlékeztetett reá, az ő véréből való vér, aki vele ugyanannak az édesanyának szive alatt pihent, vele játszta gyermekjátékait, látta fejlődni, nyomorogni, naggyá lenni s elköltözött lelke költői ragyogványának is birta egy, bár szerényebb sugarát. De azért nem kérkedett vele. Szerényen, elvonultan, csendes, zajtalan, de szakadatlan és áldásos munkásságnak élt. Büszke volt, annak kellett lennie, hogy vére annak, ki egy nemzet pantheonjában a legelőkelőbb helyek egyikét biztositá magának. —• de nem szédült meg feje a véletlen szerencsétől, melyet neki a születés adott, megmaradt igénytelen, de hasznos polgárnak. Jól irja róla Jókai, az elhunyt költő barátja, hogy «a ki azután meg akarja tudni, hogy ki volt valóban Petőfi István ? az tekintse meg a csákói pusztát, a mi az ő kezelése mellett vált egyikévé a legnagyszerűbb mintagazdaságoknak hazánkban. Már az ötvenes években annyira közkedvességű volt a csákói uradalom tiszttartója, hogy az ottani fényes összegyűlések alkalmával az előkelő társaságok küldöttségileg litták őt meg magukhoz. Az uradalom későbbi birtokosa, Geiszt ur gyermekei valódi szeretettel ragaszkodtak hozzá. Petőfi István valódi tekintély volt a mezőgazdasági téren, aki nem irt elméleti értekezéseket, de a gyakorlatban mutatta ki, hogy milyen az igazi jó gazda. Egy nagy viruló területe az országnak fogja megörökíteni az ő emlékét. Ez is fényes emlék! Egyszerű kézművesből önmivelődés alapján küzdte fel magát azzá, ami lett. Mívelt, minden európai nyelvet beszélő férfi volt s a magyar irodalomnak buzgó pártfogója.» Petőfi István gyermekéveiben atyja mesterségére adta magát, mészáros lett. A szabadságharcz idejében, melynek az ő bátyja volt lantos Tyrtaeusa, őt is elragadta az átalános lelkesedés s beállt honvédnek. Vitéz honvéd, ki végigharczolta ama dicső küzdelmeket s kapitányságig vitte. Bátyjával Pesten találkozott utoljára, ama szomorú alkalommal, melyről Sándor irja, hogy atyját, annak is csak a koporsója szélét, akkor látta viszont «mikor jó anyánkat tettük le melléje.» A szabadságharcz leveretése után besorozták közkatonának az osztrák hadseregbe s beosztották az 1850-ben Schleswig-Holsteinba küldött hadtesthez. Szerencsétlenségére ott járt akkortájt épen Pataky, a magyar emigráczió ügynöke, hogy az osztrák csapatok szellemét kipuhatolja s följegyezte magának elég oktalanul azokat a magyar fiukat, kikre egy esetleges katonalázadás alkalmával számithatni vélt, a nélkül azonban, hogy őket beavatta volna e quasi összeesküvésbe. Patakyt később elfogták az osztrákok s megtalálták nála e tisztát, mely sokakra oly végzetessé vált, a nélkül, hogy az illetők csak álmodtak volna is az egész dologról. Igy járt Petőfi István is, kit Pataky természetesen szintén fölvett jegyzékébe. Petőfit a következő évben a katonaságtól szabadsággal elbocsátották. Péterváradra ment, folytatandó mészárosmesterségét, de 1852. nyarán pár napra felrándult Pestre különféle bevásárlások végett. E közben történt Pataky elfogatása s a nála levő jegyzék fölfedezése és ennek alapján Petőfit, ki sógornője (Szendrey Julia) második férjénél, Horváth Árpád egyetemi tanárnál volt szállva, ennek házában elfogták s a theresienstadti fogházba hurczolták, hol három évet töltött. A fogságból kiszabadulva, miután egy évig Horváthnál tartózkodott, Geiszt Gáspár csákói pusztájára ment gazdatisztnek, hol egész haláláig buzgón működött; szorgalma, erélye és rendithetlen becsületessége mindjobban kiérdemelte a család bizalmát és szeretetét, ugy hogy nemsokára nem annyira gazdatisztül, mint inkább családtagul tekintették. Petőfi István gazdálkodási ideje alatt többször szentelt koronként pár órát a múzsának s több költeménye látott napvilágot a «Vasárnapi Újság» hasábjain. A 60-as években megnősült, de házassága nem volt boldog s alig három hétre az esküvő után megváltak egymástól. Azt irták a lapok, hogy ő vele elhunyt az utolsó Petőfi. Ez nem áll; Petőfi Sándor és István édesatyjának még volt egy fivére s annak egy fia, Károly még él, ki fölmutatta okmányait, melyek az elhunyt testvérpárral első unokatestvéri rokonságát igazolják s Petőfi Istvánnak hozzáintézett több levelét. Áldás és béke lengjen az elhunyt derék ember hamvai fölött! A tavaszi ünnepély. Gróf Károlyi Alajosnak a múzeum mögötti szép palotája e héten ismét a jótékonyság csarnoka volt. Eddig még nem is nyíltak meg máskor e palota ajtói, hogy vendéget lássanak, csak jótékony czélra, mert a palota nincs belsőleg berendezve. Évek előtt régészeti és iparművészeti tárgyakból rendeztek ott kiállítást jótékony czélra, most újra jótékony nőegyletek hölgyeinek buzgólkodása töltötte meg tarkaságokkal, árus sátorokkal, a szerencse kerekével és urnájával, és mindenek fölött tarka tömeggel, mely jött-ment, vásárolt, nyerni akart a tombola forgandó viszontagsága kerekén, azzal a határozott czélzattal, hogy mindenesetre valami hasznot hagyott a jótékony czélra. A tavaszi ünnepre minden kedvezett, csak az idő nem. Az időnek ugyan nem sok köze lehetett a termekben történőkhöz, de a kert fölött uralkodott; az ott ütött sátrak alól az árusokat mindjárt kiűzte, mihelyt egy kis bizalom kezdett mutatkozni, hogy talán már nem lesz több eső. A katonai zenekarnak is többször be kellett innen költözni az előcsarnokba, pedig odabent meglehetősen szűk volt a hely. Csak az esti villámvilágítás dacolt az esővel, és zavartalanul hintette szét fehér fényét a kertre s a közel levő házakra, egész esti 11 óráig, mikor vége volt a vásárnak. E hó 4-én délután 4 órakor kezdődött az érdekes vásár, melynek szervezésében gr. Károlyi Edéné, gr. Dessewffy Aurélné, Majláth Györgyné, gr. Zichy Nándorné, gróf Teleki Sándorné, Adler Antalné, Pulszky Polyxena k. a. stb. oly vetélkedő buzgalmat tanúsítottak. Ahová pedig férfi kellett, ott volt legelőször is báró Bourgoing franczia konzul. A termekben elhelyezett sátrak alatt hölgyek árultak. A tombola sorsjegyeinek szintén hölgyek szereztek kelendőséget. Csemegeteremben, étteremben és czigányzenében sem volt hiány. Csupa elevenség, tarkaság és a szépség mindenfelé. Az étterem előtt, hol a zene játszott, külön magános sátor állt. Itt árulták a „Tavasz"-t, a Pulszky Polyxena k. a. által annyi ízléssel és leleménnyel szerkesztett lapot. Maga a szerkesztő szolgált vele. Magyar lapnak még aligha volt olyan kelendősége, mint ennek. Az ünnepély látogatói közt alig volt valaki, aki ne vásárolt volna egyet. A városban is mindenütt árulták, s bizonyára nagyban gyarapította a jövedelmet azzal a sok 40 krajczárral és 1 írttal, ami egyes példány ára volt. Érdekes és maradandó emléke ez a jótékony ünnepélynek, díszes, tartalmas és változatos. Első lapját a czimbatokon kívül Rafael egy eredeti tollrajzának másolatában Charitas foglalja el; a belső lapon Aranytól van egy hatsoros szép mottó, melyet mi is közlünk. Következik azután Stefania herczegnő mosolygó arczképe, amorettektől és virágfüzérektől környezve. Innen a főherczegnő névaláírását mutatjuk be , továbbá Gyulai, Szász Károly, Bartók Lajos költeményeit, s Keletitől egy tollrajzot, a zugliget egyik részletéről, Greguss Jánostól pedig még egy másik rajzot, a czigánysátort. A harmadfél nagy ívre terjedő lapon egymást váltják föl a rajzok és a szöveg. A rajzok közt kis karrikaturák is vannak, azokról, kikről egyik vagy másik közlemény szól, így Pulszkyról, Fáikról, báró Ivans Ivorról, Jókairól, Gyulairól, Teleki Sándorról, stb. Angeli, jeles bécsi arczképfestő, a házigazdáról gr. Károlyi Alajosról rajzolt arczképét; Lotz Károly a «Tündér Iloná»-hoz készitett illusztráczióiból adott kettőt; Munkácsy tollrajzban vázolta le a «Boldog anya» czimü képét, melynek kidolgozott másolatát lapunk mult évi folyama közölte. Jankó Jánostól a «Róka-táncz», Ligetitől a «libanoni czedrusok» s ezenkívül Elischertől egy genre alak, Rauschertől egy utczai részlet Veronából, stb. teszik a lap változatos illusztráczióit. — A szöveg igen gazdag; vers, próza, emléksor, jelmondat, egymást váltja. Ezek alatt Arany János, Csiky Gergely, Szász Károly, Kossuth Lajos, Falk, Greguss Ágost, Zichy Jenő, Pulszky, Lévai József, Neményi Ambrus, Dóczi Lajos, Ipolyi Arnold, Hermann Ottó, Haynald, b. Kaas Ivor, Beöthy Zsolt, Vargha Gyula, gr. Zichy Ágoston, Ágai Adolf, Ábrányi Kornél és Emil, Teleki Sándor, Jókai, Sturm Albert, Eötvös Károly, Türr István, Vadnai, Asbóth János, Ponori Thewrewk Emil, Ligeti Antal, Zichy Antal, gr. Zichy Géza, Berczik Árpád, Bartók Lajos, Szilágyi Sándor, Rákosi Jenő, és Gyulai Pál nevét találjuk, abban a sorrendben, a mint itt följegyeztük. Kossuth Lajosnak egy az eloláhosodás ügyében Herman Ottóhoz irt leveléből e néhány sort olvassuk : «A házi tűzhely s nem az iskola a nemzetiség szentegyháza, s a nő, az anya annak papnője, kinek keze alatt a nemzetiség Veszta-tüze ki nem alhatik. Ennek erejével nem birkózhatik meg az iskola, s ahol — helyben maradó népnél — az iskola nyelve a házi tűzhely nyelvével ellentétbe jő, ott okvetetlenül az iskola a vesztes.» Haynald bibornok ezt irá : «Annyit élünk, annyit érünk, a mennyi jót teszünk !» Ipolyi Arnold püspök Szent Péter leveleiből idézte e sorokat : «Egyesítsétek hitetekkel a jóságos cselekedetet, a jóságos cselekedettel pedig a tudományt, a tudománynyal pedig a mérsékletet.» Jókai Mór «Pünködve» czimmel e sorokat irta : «Szeged víz alatt állt, népe mindent vesztett, a könyör táplálta, ruházta. És nem volt közte éhező : a földönfutó az egész országnak volt vendége. Nyilt felhívásokkal kellett kérni az adakozókat, hogy ne küldjenek már több élelmiszert Szegedre : elégen tul van már minden. Eljött a pünkösd ünnepe. Erre a napra, mintha összebeszéltek volna, a szomszéd városok lakói mind fehér czipót, kalácsot sütöttek a szegedi ínségesek számára : ne múljék el róluk e nélkül a sátoros ünnep. Mennyi gyöngédség van ebben az ötletben. A nép gondolta azt ki magától. Költő nem gondolhat ki szebbet!» A «Tavaszt» 15,000 példányban nyomták ki, mert csak előfizetője közel tízezer volt. Valószínű, hogy elfogy az utolsó példányig. A tavaszi ünnepély vásárja csak délután volt nyitva és esti 11 óráig tartott. A végeladás e hó 1823 — 1800,