Vasárnapi Ujság – 1881
1881-01-09 / 2. szám - Czigány muzsikus (képpel) 27. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak - A Petőfi-társaság közgyülése 27. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
2. SZÁM. 1881. XXVIII. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. Mezezárdákkal és iskolákkal. Tilla-Kari mecsetjének a téglái zománczczal, aranynyal és drágakövekkel voltak kirakva, s vakitóan ragyogtak a nap fényében. Tilla-Kari mecsetjének van 56 szobája, melyekben 112 mollah lakik. Sir-Dar mecsetjét 1601-ben Jalantas-Bahadur építtette. Kapujának homlokzatán két oroszlán van zománczozott cserépből, honnan a mecset neve. A mecsetnek van 64 szobából álló lakosztálya, s 128 molláhja. Ezen mecsetek nem nagyon régiek ugyan, de a zománczos diszitmények nagyon régi korból valók, mikor Szamarkand még Közép-Ázsiának legelső városa volt. Milyen nagyszerű, csodás lehetett az a város, melyet a mohammedánok szép, nagy, szent, gazdag jelzőkkel illettek s melyről az utasok, többek között Marco Polo középkorbeli kitűnő fölfedező, annyira magasztalólag emlékezik. Innen indult el Csengiz khán, hogy csordáival leigázza Nyugatot, ezt választá a sánta Timur székhelyének, honnan a félvilágnak osztogatta parancsait. Hafiz, a nagy perzsa költő majdnem életével lakolt, hogy e városról oly kicsinylőleg irt egyik versében: Ha szivemet elfogadná az a bájos sirázi lány, Szamarkandot s Bokharát egy szeplőjeért oda adnám. Tamerlan maga elé hivatta az ősz Hafizt s igy szólt hozzá: «Fényes kardommal a világ legnagyobb részét meghódítottam, ezer országot csak azért kerítettem hatalmamba, hogy szülőföldem két városát, Bokharát és Szamarkandot mindenek fölé helyezzem, és te merészled e két drága gyöngyöt kedvesednek szeplőjeért oda dobni?» Az ősz költő csak leleményes válaszának köszönhette, hogy a megsértett hódító visszavonta a fejére mondott halálitéletet. Szamarkand egyik kapuján kívül van a bélpoklosoknak, e gyógyithatlan undok betegségben sinlődőknek tanyája. A bélpoklosok csak maguk között nősülhetnek s ennek folytán satnya és szenvedő fajzatnak adnak léteit. Ruházatukon megkülönböztető jelt hordanak és az egészségesekkel való érintkezéstől el vannak zárva. Életüket koldulásból tengetik. Szamarkand lakosságát, ide nem számítva az oroszokat, özbégek, turkománok, tadsikok, szártok és karakalpakok képezik. Ez utóbbiak fekete kalpagosoknak neveztetnek fekete báránybőr süvegekről; török népfaj és közel rokonai az özbegeknek. Nagyon békés természetűek s földművelésből és baromtenyésztésből élnek. A város legnagyobb számi lakosságát a tadsikok teszik. Szamarkandnak bazárja, melyet egyik képünk ábrázol, nem különbözik a többi keleti bazároktól egyébben, csak hogy tisztább, rendezettebb és kövezett. A Bigisztánról a bazárba vezető utcza végén egy nyolczszögű és ugyanannyi kijáratú rotunda van. A bolthelyiségek itt is inkább kirakatszerűek, mint minden bazárban ; minden tárgy a vásárló szemei előtt áll vagy függ. A keleti népeknél egyáltalán nagyon divatozik az alkuvás; ebben a keleti törökök sem tesznek kivételt. Az alkuvás nagyon hosszadalmasan folyik minden tárgy felett; csak igy sikerül a kereskedő által mondott árt egy harmadára lealkudni, mellyel aztán a kereskedő megelégszik. Az alkuvásnál nagyon feltűnő szokás uralkodik, mely a mi népünknél is divatos. A vevő és kereskedő többszörös kézfogással és kézcsapással igyekszenek egymást a vásárlás megkötésére rábírni, mi ha végre sikerült, kezet szorítva erősítik meg a vásár létrejöttét. A szent városnak magánépületei, ugy a szegényeké, mint a gazdagoké, eddig egyaránt szegényesek voltak; a tehetős ember nem merte gazdagságát fényesebb épülettel szemre kitenni ; mert ilyenkor megtörtént, hogy az uralkodó zsarolásának volt kitéve, mitől csak fejével válthatta meg magát. Most azonban már néhány diszes magánépület is kezd emelkedni Szamarkandban. Az orosz város itt majdnem össze van épitve a mohammedánnal, nem ugy mint Taskendben. Az európaias boulevardok, orosz köz-és magánépületek olyan jelleget adnak a városnak, mely szokatlan a szemnek Ázsiában. A város egyik nevezetessége még a Bibi-Khanum medreszéje, igy nevezve Tamerlan egyik kedves nejéről. A medresze (főiskola) 1388-ban épült, nagy térrel van körülvéve, mely azonban korántsem oly szabályos és szép, mint a Bigisztán s lóvásár-térül használtatik. Közép-Ázsiának nincs épülete, mely szebb és merészebb építésű volna, mint a medresze. Sah-Szindeh mecsetje,melyben Kaszim-ben-Abbasz, mohammedán szent nyugszik, oly gazdagon van kirakva zománczos téglákkal, hogy a látogató ámulattal nézi a csoda-építményt. Amott meglepő szépségű oszlopsorok és csodaszép fülkék kötik le a ügyeimet, itt hatalmas kupolák ragadják meg a szemlélőt. A mollák csekély borravalóért, melyet itt szilapnak neveznek, egész darab zománczos téglát tör le a látogatónak, ha ez le tudja küzdeni magában azt a vandalizmust, mely az ilyen rombolásnál nyilvánul. De ki győzné mind elszámlálni Szamarkandnak szépségeit, melyeket a művészet műremekekben itt összehalmozott, hogy a természet bájait még inkább emelje. Midőn Ujfalvyék eléggé apróra nézték e szép várost és vidékére is kirándultak, elhagyták a Zerefsán völgyét, mely annyi széppel, annyi elragadóval bájolja el a látogatót. Volt Szamarkandban népünnep, kivonulás és egyéb látnivaló rendezve az ő mulattatásukra; Ujfalvynak pedig bőven volt alkalma méréseket tenni galcsák, tadsikok, özbégek, szártok, turkománok, karakalpakok, kirgizek és más népek koponyáin. Ivanoff tábornok bacsa tánczosokat rendelt palotájába, hogy e híres tánczosok művészetében is gyönyörködhessenek vendégei. Végre is, bármennyire jól érezték magukat Szamarkandban, ütött a válás órája s ők bucsut mondtak Timur rezidencziájának s indultak Kliokand felé. Az első állomáson Szamarkandon tul találkoztak egy német szinigazgatóval, ki Szibériából jött és azzal a tervvel ment Taskendbe, hogy ott színházat nyisson a mi szegény barbár rokonaink kiművelésére. A Walkürek szerzőjének földije volt s mint ilyen népének felséges kulturmisszióját ment valósítani. Mi is válnék a szegény özbegek és turkománokból, ha a német múzsa nem telepednék le közöttük, hogy megtanítsa őket arra, mit eddig oly sajnosan nélkülöztek, s minek hiányában nem haladhattak a műveltségnek emberboldogitó ösvényén. Képzelhetni az orosz tábornok meglepetését, midőn a művészet fölkent apostola előadta nagy tervét. Hogy nem nevették ki, vagy talán inkább, hogy nevessenek rajta és nagyszabású erőlködésén, odaadták neki a taskendi bank újonnan épült nagy palotáját, mely akkor üresen állott. És ő komolyan vette a dolgot; beleült a palotába s büszkén nézett szét a hóboritotta Tian San vidékén. Nagy önelégültséggel kiáltott fel gyakran: «Megvan, teremtettem német színházat Taskendben, a vad Közép-Ázsia belsejében. Hogy mennyire vitte a szájtok kiművelését, az nincs megírva krónikánkban, azt majd megmutatja a jövő; csak annyit jegyeztünk meg, hogy denique van német Thalia Taskendben is. Erődi Béla: CZIGÁNY MUZSIKUS. Flesch Tivadar rajza. Festőink szeretete nem csökken a czigányok iránt. Ez a barna faj, szokatlan arczával, összevissza válogatott ruhájában, a legnagyobb mértékben az, amit festőinek szokás nevezni. Minduntalan akad elő egy-egy példány, mely a festőt önkénytelenül készteti, hogy ismét fölnyissa számára vázlatkönyvét, s motimumait és anyagkészletét gazdagítsa vele. Mai czigány muzsikusunk is kiváló példány, Szolnok környékéről. Rongyos és fajának minden jellegző vonásával bír. A hegedű iránti nagy vonzalma egész «gyinyirisiggel» néz le arczárói és fehér fogai közül, a mint a húrokat felszorítja, hogy talán a következő pillanatban egy országúti kocsi elé húzza rá a tust. Az is meglehet, hogy e lelkesült kifejezésben az a nagy öröm ragyog, hogy megkaphatta a kedves szerszámot, mert voltaképen csak akkor juthat kezébe a hegedű, ha a dádé pihen, vagy a kalapáccsal cseréli föl (hisz a művészet nem elég! a famíliában pedig nincs több ilyen zengő portéka). egyik A kép festője a fiatalabb magyar művészek legtehetségesebbje, Flesch Tivadar, ki Párisban tanul s az ottani «Salon» kiállításában is részt vett néhány festményével, melyek hízelgő bizonyítványul szolgáltak tehetsége mellett. 27 A PETŐFI-TÁRSASÁG KÖZGYŰLÉSE. E hó 6 -án, az akadémia dísztermében tartotta ötödik évi közgyűlését a Petőfi-társaság. Közönség nagy számmal jelent meg, de az érdeklődés mégsem volt olyan, mint tavaly. A közönség a terem nagyobb részét megtöltötte, hanem a tagok annál kevesebben jelentek meg. A gyűlést a távollevő Jókai helyett Komócsy József alelnök nyitotta meg, magasztalva ama fenkölt szellemet, melynek nevét a társaság viseli. Majd kifejté a társaság feladatát és czélját, s az irányt, mely eddig s jövő működésében a társaságnak vezérfonalul szolgál, mire megnyitottnak nyilvánitá a társaság ötödik ünnepélyes közgyűlését. Utána Szana Tamás titkár olvasta föl az évi jelentést. Kiemeli, hogy a társaság híven feladatához gyűjtötte, rendezte s tisztázta a Petőfi életére vonatkozó adatokat. Megvette a költő születésházát, megkoszorúzta szüleinek sírját s igyekezett költeményei lefordítása által nagy szellemét a külfölddel is megismertetni. Abafi többek közreműködésével a Petőfidalok német fordítását adta ki; Cassoni az olaszokat hódította meg Petőfinek. Ezután fölemlité, hogy a társulat kiadásában a lefolyt évben a következő könyvek jelentek meg : gr. Teleki Sándor emlékiratai, Szász Gerő ujabb költeményei és tragédiája «Bolandné» czim alatt; Balogh Zoltán összes művei sajtó alatt vannak. A társulat alapító tagjai lettek : Brázay Kálmán, Falk Miksa 200 frttal, gr. Teleki Sándor és özv. Balogh Zoltánná 100 frttal. Ezután Pulszky Ferencz lépett a felolvasó-asztalhoz, a közönség éljenzése közt, és a XVIII. század szelleméről tartott felolvasást. Festette az állami, irodalmi, bölcsészeti és társadalmi élet terén megindult mozgalmakat. A megelőző (XVII-ik) század az ellenreformáczió százada volt; az egyházban hitetlenség terjedt el, s szédelgés fogta el az embereket, kalandos jellemű fejedelmek (XII. Károly, I. Péter czár) ülnek a trónuson; hatalmas, de nyugtalan miniszterek vezetik az államügyeket; uj birodalmak származnak, míg régiek a térképről letűnnek. A régi politikai határkövek meg vannak ingatva, a dinasztiák változnak. A XVIII. század szelleme XIV. Lajosban s I. Lipótban jutott főkép kifejezésre. A tudomány terén is megváltozik a régi irány. Leibnitz és Newton új elméletekre alapítják a természettudományokat; Voltaire, Rousseau minden fennálló intézményt, tekintélyt meg akarnak dönteni. A műveltebb osztályoknál ez rokonszenvre talál. Bölcselkedő fejedelmek ülnek a trónuson és minisztereik az uj iránynak hódolnak. Voltaire rel levelezésben áll a hatalmas czárnő: Katalin, Nagy Frigyes pedig udvarába híja. A legkatholikusabb s abszolutisztikusabbak: XIV. Kelemen és Mária Terézia sem vonhatják ki magukat a kor áramlata alól. Lassanként a kultura s felvilágosodás lesznek vezéreszmékké, s a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavakká. Magyarország sokáig kikerülte az általános áramlatot. Hazánkba II. József hozta be a franczia szellem csatornáján — mely őt is, mint mintaképét II. Frigyest, egészen áthatotta a forradalmi eszméket. Erőszakos eljárásával azonban felkeltötte a nemzet ellenszenvét, s halálakor átalános volt az öröm. Pulszky még egy futó pillantást vetve I. Ferencz reakczionárius korára, bevégezte a tanulságos és érdekkel hallgatott felolvasást. Következtek a szépirodalmi felolvasások, melyek tetszéssel találkoztak. Szabó Emie «Hogy elfeledjük a mit álmodunk» czimű lyrai költeményt olvasott föl; Margitay Dezső egy elbeszélést Bodon Józseftől: «Dal a szép leányról»; Komócsy pedig Kiss Józseftől a «Kincses Lázár leánya» czimű hatásos balladát szavalta el. Az utolsó felolvasás gr. Teleki Sándor egy szellemes visszaemlékezése volt Jersey szigetére, hol az ötvenes évek elején annyi nevezetes férfiú élt együtt, kiknek központja a nagy költő Hugo Viktor volt. Lanka olvasta föl ez élénk rajzot, melynek czime «Egy karácson-est Hugo Viktornál», 1852-ről szól. Teleki Sándor mindennapi vendég volt Hugó Viktornál. Karácsony estére is meghívta őt Hugó, s hogy üres kézzel ne menjen, egy nagy halat fogott s elküldte Hugóéklm. Az estét ott töltötték még Mé-