Vasárnapi Ujság – 1884
1884-03-02 / 9. szám - A győztes Bertók. Elbeszélés. Irta Sienkiewitz Henrik. Lengyelből fordította Csopey László 139. oldal / Elbeszélések; genreképek
9. SZÁM. 188 t. XXXI. ÉVFOLYAM. VASARNAPI UJSAG. 139 A GYŐZTES BERTÓK. — Elbeszélés. — Irta SIENKIEWICZ HENRIK. Lengyelből fordította : CSOPEY LÁSZLÓ. (Folytatás.) Második rész. Bertók otthon. III. A szúnyogból elefánt nőtte ki magát. A német lapok mennydörgő czikkeket irtak azon üldözésekről, melyeknek alá van vetve a békés német lakosság, a kormányellenes izgatásoktól és vallási fanatizmustól bátorított tudatlan és barbár csőcselék részéről. Böge uram lett a nat hőse. Ő, a szerény és csöndes tanító, a ki az állam távol határain terjeszti a mivelődést, ő, a misszionárius, ki a barbárokat a kulturának megnyerni iparkodik — ő lett első áldozata a bűnös agitácziónak. Szerencse, hogy százmillió német áll a háta mögött, akik meg nem engedik, hogy stb. Bertóknak sejtelme se volt arról, minő förgeteg gyülekezik a feje fölött. Ellenkezőleg, ő abban a szent meggyőződésben élt, hogy megnyeri a pert a törvényszék előtt is. Hiszen Böge volt az, aki elverte a fiút, Böge esett Bertóknak először, s a kolonisták voltak az ő megtámadói. A dolog világos; ő kénytelen volt védekezni. Aztán meg őt megsebesítették a fején, őt, akinek a neve ott diszelgett a napiparancsokban, a ki megnyerte az ütközetet Gravelottenál, a ki beszélt Steinmetz-czel is, s a kinek mellét érdemrendek disziték. Az igaz, hogy ő is furcsának találta, hogy a németek minderről szépen megfeledkeztek és őt megsértették; hasonlóképen nem érte fel ésszel azt sem, miért mondja Böge minden alkalommal, hogy a németek legyőzve a francziákat, azt tehetik a lengyel parasztokkal, amit akarnak. De ami őt magát illeti, e tekintetben rendületlenül meg volt győződve arról, hogy a törvényszék és a kormány az ő pártján lesznek. Ott mégis fogják tudni, ki ő és mi ő, és mit tett a bábomban. Ha más nem is, Steinmetz bizonyára megvédi őt. Hiszen ez a háború okozta, hogy ő elszegényedett és adósságot vett föl a házra — lehetetlen tehát, hogy ne neki adjanak igazat. Az alatt zsandárok jöttek Pognenbinba Bertókért. Nagy ellenállásra készülhettek, mert öten valának töltött fegyverekkel. De hát csalatkoztak. Bertóknak esze ágában se volt az ellenállás. Azt mondták, hogy üljön fel a szekérre, — hát felült. Magdolna asszony kétségbeejtő arczot vágott s egyre ismételte: — Minek ütötted a francziákat! Jaj most a te szegény fejednek... jaj! — Pszi balga! — felelt Bertók és vigan mosolygott a járókelőkre. — Megmutatom én nekik, hogy kit sértettek meg! — kiáltott a szekérről. És érdemrendeit felrakva a mellére, ugy ment a biróság elé, mint valami triumfátor. Hogy, hogy nem, a törvényszék elég kegyes volt iránta. Az enyhitő körülményeket betudták neki s mindössze hét heti fogságra ítélték. Aztán meg százötven márka birságban is elmarasztalták azon a czimen, hogy azt Böge s a többi «megsértett gyarmatosok» kapják. «De azért a bűnös — így írt törvényszéki rovatában a «Posener Zeitung» —nemcsak hogy semmiféle megbánást nem mutatott az ítélet kihirdetésekor, sőt ellenkezőleg olyan szitkozódásban tört ki, és annyira kezdte emlegetni légből kapott érdemeit az állam körül, hogy szinte csodálkoznunk kell, mert nem indított ellene az ügyész új keresetet a törvényszék és a német nemzet megsértése miatt...» Tehát Bertóknak elég alkalmat nyújtottak arra, hogy elmélkedjék kissé gravelottei, szudáni és párisi hőstettein. Mindamellett igaztalanok volnánk, ha fel nem említenők, hogy Böge uram eljárása is nyilt kárhoztatást vont magára. Úgy bizony! Egy esős reggelen valamelyik lengyel képviselő nagy ékeszólással bizonyítgatta, hogy pozeni lengyelekkel való bánásmód mennyire a embertelenebb most, mint a nem rég elmúltban, hogy a lengyel ezredeknek a háborúban tanúsított férfiassága és önfeláldozása következtében jutalomképen több gondot kellene immár fordítani arra, hogy a lengyel lakosság emberi jogai tiszteletben tartassanak, s végül hogy Böge szemlátomást visszaél tanítói állásával, midőn veri a gyermekeket, disznóknak csúfolja őket és azzal fenyegeti, hogy a háború után lábbal fogják tiporni a németek az őslakosságot. És mialatt a képviselő mindezt előadta, az eső kedvére esett tovább, és mert esős időben az emberek rendesen álmosak, hát a konzervatívok módosan ásítoztak, nem különben a német szabadelvűek és a szoczialisták is ásítoztak, de még a czentrum is ásítozott, mert ez még a kulturharczot megelőzőleg történt. Nagyon könnyen megfogható, hogy ez előzmények után napirendre tért a birodalmi tanács a «lengyel sérelem» fölött. Ez alatt meg Bertók üldögélt a börtönben, vagy helyesebben szólva feküdt a börtön kórházában, mert megnyílt az egyik sebe , melyet a háborúban kapott volt. Ha nem gyötörte a láz — egyre gondolkozott, gondolkozott akár az a pulykakakas, mely a sok gondolkodásban meggebedt. De hát Bertóknak kutyabaja se lett a sok gondolkodástól — legfölebb, hogy semmit se gondolt ki. Hébekorban, főleg oly pillanatokban, melyeket a tudomány «józan pillanatok» ismer, megfordult az ő agyában az is, cz imen hátha szükség nélkül ütötte oly nagyon a francziákat. Magdolna asszony pedig nagyon nehéz napokra virradt föl. Meg kellett fizetni a bírságot— és nem volt honnét. Igaz, hogy a lelkész segíteni akart rajta. De hát kisült, hogy magának a lelkiatyának is alig van negyven márka a pénztárában. Hiában, Pognenbin szegény eklézsia, aztán meg a jó öreg sohase tudta, mire fogy el a pénze. Jarzinszki úr se volt idehaza. Azt beszélik, hogy háztüznézni ment a lengyel királyságba, valami gazdag családhoz. Nem csoda, ha a jámbor Magdolna asszony azt se tudta már hol áll a feje. Határidő-meghosszabbításra gondolni sem lehetett. Mihez fogjon? Eladja a gebét, vagy a tehenet ? Amúgy is a legsúlyosabb napok következtek be. Az aratás küszöbön volt, pénz kellett a betakarításhoz, neki meg egy fabatkája sincs. A szegény asszony tördelte a kezét kétségbeesésében. Több kérvényt nyújtott be a törvényszékhez, legyen irgalommal iránta s vegye tekintetbe Bertók érdemeit. Még feleletet se kapott rájok. A határidő meg egyre közeledett és vele a birói foglalás. Buzgón imádkozott az éghez és imája közben visszaemlékezett a régi, a háború előtti jó időkre, a mikor még jómódúak voltak, és Bertók télen a gyárban dolgozott. Elment a komához, sógorhoz pénzt kölcsönözni, de lesz ezeknél is üres a ládafia. A háborút megsínylette valamennyi. Justhoz már fordulni se mert, hiszen úgy is tartozott már neki, s a kamatokat se fizette. Azonban Just egészen váratlanul maga toppant be hozzá. Egy délelőtt ott ült Magdolna háza küszöbén, és nem dolgozott semmit asszony sem, mert a keserűség tönkretette egész munkakedvét. Mereven bámult maga elé, el-elnézte a levegőben repkedő arany legyeket és el-elgondolta, hogy mily szerencsés a rovarok nemzetsége, kedvére játszik, adót se fizet stb». Olykor-olykor nehéz fohász tört ki ajkain, magával rántva egy pár igét is: «Istenem ! Istenem !» — Egyszer csak előtün a kapu előtt .Just hosszú orra, mely alatt ott volt az elmaradhatatlan porczellánpipa is. Az asszony szinte holthalavány lőn. Just megszólalt: — Morgen. — Hogy van drága Just ur ? — Hát az én pénzem? — Oh aranyos Just ur, legyen türelemmel. Földhözragadt szegény vagyok — nem tudom, hogy segítsek bajomon. Férjemet bezárták, bírságot kell érte fizetnem — azt se tudom, mihez fogjak. Inkább meghalnék, mint sem igy kelljen kínlódnom napról-napra. — Várjon még egy kicsit aranyos Juszt ur! Könyökben tört ki, s alázatosan megcsókolta Just uram vastag, vörös kezét. — Hazajő a földesúr, hát tőle veszek kölcsön és megadom önnek. — Nos hát a bírságot miből fizeti meg? — Mit tudom én. Eladom a tehenet.. . — Én még adok kölcsön magának. — Isten fizesse meg, drága jó uram. Ha lutheránus vallású is az ur, azért mégis jó ember. Lelkemre igazat beszélek. — Ha a többi németek is olyanok volnának, mint az ur, hát áldanók őket. —Csakhogy én kamat nélkül nem adok pénzt. — Tudom, tudom.— Ir nekem egy kötelezvényt az egész összegről. — Jól van, kedves ur — Isten fizesse meg igy is. — Elmegyünk a városba, s ott megírjuk a szerződést. Elmentek hát a városba s megírták a szerződést; előbb azonban a paphoz fordult Magdolna asszony tanácsért. Mi sok tanács kellett ehhez. A pap csak annyit mondott, hogy a határidő nagyon is rövid, a kamat nagyon is nagy, és igen sajnálkozott, hogy Jarzinszki úr nincs honn, mert ha itthon volna, bizonyára segítene. De hát Magda asszony nem várakozhatott tovább : vagy el kellett adni az ingóságokat, vagy Justtól kölcsönözni — más választás nem volt. Felvett háromszáz márkát Justtól, vagyis még egyszer annyit, amennyit kitett a «bírság», hiszen otthon is szükséges volt néhány márka a gazdálkodás sikeres folytatására. Bertóknak saját kezüleg kellett aláírni a szerződést nagyobb hitelesség okáért, és Bertók aláírta azt. Magdolna asszony e czélból meglátogatta hősünket a «börtönben». A győztes férfiú nagyon levert, elkeseredett és beteg volt. Azonban mégis íratott egy folyamodványt, melyben előadta sérelmeit, de azt meg sem hallgatták. A «Pozener Zeitung» vezérczikkei eleve rossz hírben mutatták be Bertókot az illető hivatalos körök előtt. Hiszen nyilvánvaló, hogy szíven kell viselni a békés német lakosság jóllétét, «amely az utolsó háborúban annyi bizonyítékát adta hazaszeretetének és önfeláldozásának». Természetes, hogy Bertók felfolyamodását ezek után egyhangúlag elvetették , de az is természetes, hogy ez szerfölött elkeseríté őt. — Most jutunk mi koldusbotra igazán, — mondá feleségének. — Bizony koldusbotra, — ismétlé ez. Bertók hirtelen elgondolkozott valamin. — Rettenetes sérelem ért engem — szólalt meg kisvártatva. — Böge üldözi gyermekünket, — mondja Magdolna asszony. Elmentem hozzá megkérlelni őt, hát még jól összeszidott. Oh, oh ! Most a németek az urak Pognenbinban. Ők most nem félnek senkitől se. — Úgy látszik, mert ők a legerősebbek. — rebegi Bertók szomorún. — Én csak egyszerű pórnő vagyok, de azt mondom : mindenkinél erősebb az isten.— Benne vagyon a mi reményünk, — tóditá Bertók. Kis ideig hallgattak mind a ketten, majd ismét Bertók törte meg a csöndet. — Nos, hát hogy vagyunk Justtal? — kérdé. — Ha a jóságos isten bő termést adna, valahogy kifizetnék őt. Lehetséges az is, hogy a földesúr megsegít bennünket, habár maga is sokkal tartozik a németeknek. Még a háború előtt beszélték, hogy kénytelen eladni Pognenbint. Hátha valami gazdag feleséget vesz el! — És hamar jő vissza közénk?— Ki tudná azt. Az udvarban beszélik, hogy nem sokára megjő a fiatal asszonnyal. A németek szorongatni fogják őt, ha itt lesz. Oh azok a németek ! Mindenhova beveszik magukat, akár a férgek! Akármerre fordulsz, akármerre nézel, akár a falun, akár a városban — mindenütt ott vannak a németek! Talán a mi bűneinkért van ez igy... És nincs mentség sehol! — Hátha mégis kitalálnál valamit, mert te okos asszony vagy. — Mit tudjak én kigondolni? Talán jó kedvemben csináltam adósságot Justnál? Hisz az igazat megvallva a ház, melyben lakunk, s a telek is az övé. Just különb német a többinél, de hát ő is csak a maga javát tartja szem előtt. Nem ad új terminust másnak, nem fog adni nekünk se. Vagy tán én annyira nehéz fejű vagyok, hogy nem tudom, miért kínálja úgy a pénzét! De mit tegyünk ! mit tegyünk ! — szólott kezeit tördelve, — találj ki te valamit, ha tudsz. Tudtál francziát ütni, de mihez fogsz majd akkor, ha nem lesz egy födél, mely alá lehajthatod fejedet, ha nem lesz egy betevő falatod ? A gravelottei győző a fejéhez kapott. — Jézusom ! Jézusom! — sóhajtá. Magdolna asszony jószivü teremtés volt: