Vasárnapi Ujság – 1884
1884-08-24 / 34. szám - A sár-szent-lőrinczi Petőfi-ünnep. S. K. 542. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek - Vesztegzár Bardonecchiában (képpel) 542. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
542 VASARNAPI UJSÁG. 1 I . SZÁM. 1884. xxxi. ÉVFOLYAM. elgyengült. Óvatosan adtak nekik enni s vitték el őket, mert maguk már nem birtak járni, a hajóra. Több nap óta már nem ettek meleg ételt, ruhadarabok és bőr voltak főeledeleik s kétségtelen, hogy néhány nap múlva elpusztultak volna. De igy a kényelmes hajón helyre jöttek s csak egy halt meg közülök, Elison József, kinek elfagyott lábait amputálni kellett. Julius 17-én érkeztek meg St.Johnba. A távirat rögtön mindenfelé megvitte a csodás menekülés hirét, Portsmouthban s másutt ünnepiesen fogadták őket s a magukkal hozott holttesteket New Yorkban nagy fénnyel temették el. Az expedíczió tagjainak, a mint azután elbeszélték, az első két év alatt igen jó dolga volt, sőt kutató utazásokat is tettek. Két sajka 1882 május 13-án a 83 ° 24' szélességig, Lockwood szigetig jutott el, tehát közelebb a sarkhoz, mint előttök bármely másutazó s e kirándulással megerősítették azt a régi elméletet, hogy a sark-tenger felé nyilt víz van. Maga Greely ugyanez időben a Grinnell-földön tett utazást, egy Hanzenről, a washingtoni meteorológiai állomás főnökéről, nevezett nagy tavat fedezett fel s a következő évben egy uj földet, melyet az Unió elnökének tiszteletére Arthur-földnek nevezett el. Midőn azonban két nyáron át nem jött segítség, mult év ősze felé útnak indultak s nagy bajok között jutottak el a Sabine-fokig. Itt már kezdődik nyomoruk. Január 18-án halt el az első ember, Cross Vilmos, s ápriltól fogva, midőn az élelmiszerek elfogytak, a halálozás mind nagyobb tett. Néhány nap még s mind mérveket elelpusztultak Midőn a gőzös füttyét meghallották, ketvolna. ten, kik még járni tudtak, Long és Brainard fölmentek a sziklára. Kezdetben nem láttak semmit s Brainard kétségbeesve visszatért, de Long még feljebb mászott s meglátta a mentőket. Bizony később jöttek, mintsem hogy nagy részökön segíthettek volna. A megmentettek közül Connell őrmester izlandi, Long és Biederbeck német születésűek, a többi három amerikai. Mondják, hogy ezek menekülése is csak ugy történhetett, hogy a szerencsétlenek meghalt társaikat felették. Fölmerült az a hír is, hogy egy német eredetű, Henry nevü közkatonát, ki különben az élelemből lopott, megölték, hogy megehessék. A vizsgálat még nincs befejezve, de a valószinüség e mellett szól s maguk a szerencsétlenek sem tagadják határozottan. Állítólag egy pár kiásott hullán láthatni a kannibáli tett nyomait. De ha csakugyan igaz is e tény (feltéve, hogy csak a halottakat ették meg), a szerencsétleneket, kik e szörnyű tettre kényszerítve voltak, inkább sajnálni lehet, mint elitélni. S ha nem igaz, szenvedésük a három hosszú éven át följogosítja őket arra, hogy nevük s emlékük tiszteletben maradjon. Kholera-vesztegzár Bardonecchiában, az olasz határon. VESZTEGZÁR BARDONECCHIÁBAN. A bardonecchiai vesztegzár-állomás egy hegyekkel övezett kis völgyben fekszik, észak felől a hókupolás Mont-Cenis és Frejus által határolva. Svájczból jövő utasok, akik Olaszországba akarnak menni, ez állomásnál öt napi veszteglésre vannak szorítva. Közvetlenül azután, hogy kiszállnak a vonatról a mont-cenis-i alagút olasz bejáratánál, csendőrök veszik körül s elkísérik a közel eső veszteglő-helyre, hol keresztül mennek a füstölő-szobán, mely tele van égő kén gőzével, s málháikat is megfertőztelenítik. Ha ez megtörtént, meg kell jelenniök a biztos előtt, ki kikérdezi őket nemük, nevük, koruk, hazájuk és megérkezési idejök felől. Ez udvarias hivatalnok azután mindegyiket átbocsátja az ujonan érkezők számára fentartott helyre, mely el van különítve fákkal és sodronykerítéssel, és senkinek sem szabad e helyet elhagynia a veszteglési idő lejárta előtt. Alvásra tiszta sátrak vannak fölállítva, bőven ellátva friss szalmazsákokkal és ágyneműekkel. Az előkelőbb osztályhoz tartozó egyének kettenként kapnak egy sátrat, a munkás-osztálybeliek pedig kilenczen egyet. A kormány napjában háromszor élelmezi az utasokat: reggel, délben és 6 órakor este. Szabad kávét inniok, napjában kétszer félpalaczk vörös bort, kenyeret, makaróni levest s némi húst. Belekerül ez a kormánynak személyenként 2 frank és 75 centimétébe naponta. Akik tehetik különben, a környéken levő két vendéglő valamelyikéből hordazhatják ételeket. A vendéglők azon elhagyott házakat foglalják el, melyekben egykor a mont-cenis-i alagút átfúrásánál dolgozó munkások laktak. Kilencz órakor mindenki hazamegy sátorába, hol virágot gyújtani nincs megengedve, s tíz órakor már minden csöndes. Az alpesi ezred éjjel-nappal czirkál, s szigorúan felügyel, nehogy valaki továbbálljon. Kardos és revolveres csendőrök is folytonosan őrködnek. Egészségügyi tekintetben a veszteglőhely kitűnően van választva. 3400 lábnyira fekszik a tenger felszíne fölött, meglehetős hűvös, sőt a felszénnek annyira ki van téve, hogy éjjel a téli öltöny sem felesleges. Van egy csörgedező patak az aljban, tiszta vizű források pedig majd mindenütt találhatók. Az egészségügyi intézkedések azonban nem olyan jók, mint ahogy kellene, tekintve, hogy több mint 700 ember van ily kis helyen összeszorítva. Még jó, hogy ezek túlnyomó része olasz munkásokból áll, akik nem olyan válogatósak. Más nemzetbelieknél azonban nem igen kedvező a hatás, melyet ez intézkedések előidéznek. A Marseilleből és Toulonból jövő utasok messzire el vannak különítve a többiektől, fent a hegyoldalakon. Az öt napon és éjszakán át az utasokra tukmált tétlenség nem igen kellemes ugyan, de az olasz kormány azt hiszi, hogy e rendszabály által elejét veszi a kolera Olaszországban való további elharapózásának. A SÁR-SZENT-LŐRINCZI PETŐFI-ÜNNEP/ I. Lehr Albert m. t. akadémiai küldött beszéde. Kettős megbízásnak eleget tenni lépek fel itt, tisztelt közönség; egyiknek azon lelkesek részéről, kik e mai kegyeletes ünnepet tervezték s dicséretes fáradsággal és áldozattal létesítették, másiknak a Tud. Akadémia részéről, melynek, mint kiküldött képviselője, meleg üdvözletét hozom Sz.-Lőrincz és Uzd-Borjád községek nagyra, szépre vágyó hazafias lakosságának. Jól tudom én, hogy e megtisztelő hivatalt nem az érdem, melynek bijával vagyok, — nem is szónoki gyakorlottság, melynek, mióta más irányokra tértem, rég begyepesedett mögöttem az utja; •— hanem egyesegyedül gyöngéd figyelmű számbavétele azon drága kötelékeknek ruháztatta rám, melyek engem e vidékhez, e faluhoz, kivált pedig ez egyszerű hajlékhoz csatolnak.— Mert ez a ház, melynek faláról im e márványlap betűi azt hirdetik a jelen öltőnek s a késő maradéknak, hogy a magyar nemzetnek világraszóló dicsősége, a dal fölkent fejedelme, Petőfi Sándor — most félszázadja múlik — itt ösmerkedett meg a tudományok elemeivel, — ez a ház az én szülőházam is. Emlékezetem visszanyúló fonalának itt szakad vége ; zsenge korom első örömeit itt cserélgettem, kis bajait itt keseregtem ; tanuló pályám is itt indult meg ; itt szíttam-szivogattam magamba a magyaros nyelvérzéknek azon épségét, mely mai nyelvészkedő munkásságomban hű kalauzom, — s az a férfiú, kinek gondos keze alatt járta a nagy költő a gymnázium első osztályát, a kinek főkép a latin nyelvben és irodalomban való későbbi alapos jártasságát köszönhette, s költői Imre delelőjén érett észszel köszönte is, — az a férfiú — legyen áldott a haló pora ! — az én apám. De mit emlegetem én itt a magam törpe dolgait, melyek másokat mit sem érdekelnek, mikor egy óriás szellem emlékezetére ülünk ünnepet? ! Hadd ne feledjem, hogy itt Petőfiről kell szólanom, még pedig mindenek előtt az akadémia nevében. Nehéz dolog, tisztelt közönség, oly kapcsot találnom, mely Petőfit, a dalkirályt, alkalmasan és méltán összeköttetésbe hozza azzal a nemzeti anyaintézettel, mely jóformán kizárólag a tudományok mivelését és terjesztését viseli zászlóján. Hisz Petőfi, ha bizonyos ismereteknek rendszeres teljességet értek a tudományon, nem volt tudós. Nincs tudományág, melylyel tüzetesen foglalkozott, melyben valamit teremtett volna; sőt oly téren, mely a költészettel tőszomszédos, sem tett mélyebb tanulmányokat, ő — aki — saját mondása szerint— «iskolai szabályoknak sohsem engedett». Legtöbb kedvvel forgatta a történetet, annak is csak oly lapjait, melyek szabadságért rajongó lelkéhez szólottak s képzeletét hatalmasan izgatták ; lelkendező hévvel olvasta a franczia forradalomnak a «viselt világot átteremtett» eseményeit; azonban olvasmányai sohasem voltak tudományos czéluak, csak lantját ihlették, — a minek fényes tanúsága azon számos vadtüzü költeménye, «haragos lelkének villámai», melyek köztársasági szabad eszméket harsogtatnak. De azt kérdem, csak a rideg tudomány avatottjainak nyújthat-e pálmát az akadémia? Nem voltak-e, nincsenek-e kebelében oly jelesek, kik, bár munkásságuk súlypontja nem az elmélet mezejére esik, sőt azon teljességgel kívül marad, a nemzet dicsekedésére igazán méltók ? Csakhogy Petőfi sohasem ült egy széket a tudósok társaságával, — ami örökös szégyenfolt volna az akadémián, ha rajta és nem Petőfin múlik. S ehhez az ő büszke, önérzetes jelleme szolgáltatja a kulcsot. Sokkal büszkébb volt, semhogy kitegye magát a választás esélyeinek, hol nem mindig az igazság fontja működik ; — önérzete pedig azt sugallta, hogy nem kapna fényt, de adna , hogy az ő dicsőségéből nem hiányzik semmi, de hiányzik ő az akadémiáéból. — Mindemellett soha nem feledte az akadémia, hogy mivel tartozik a nemzet nagy dalnokának, aki több becsületet szerzett a magyar névnek széles e világon egymaga, mint ő — fennállása óta összes tudományos vívmányaival. Nemcsak hogy örömmel meghajolt annak költői nagysága előtt, — nemcsak hogy közlönyeiben jeles tollak alapos műitélettel arra a magas polczra helyezték, melyen a világirodalom elsőrendő dalköltői állanak, •— hanem a mit éltében nem adhatott neki, megadta neki a babért akkor, mikor már nem utasíthatta vissza — holtában. Midőn ugyanis a hosszú, csillagoltó sötétségre rá kezdett hajnallani, s az akadémia a nagy kényszerű hallgatás után ismét megszólalhatott, uj működésének egyik fő mozzanataképen, a nagy jutalommal büszke örvendezés közt Petőfinek «Ujabb költeményei»-t koszorúzta meg, s a dijat — noha arra törvényei nem kötelezték — egyetlen örökösének ki is szolgáltatta. * Kissé elkésve kaptuk meg Sár-Szent-Lőrinczről az ott f. hó 10-én oly élénk érdeklődés mellett, s nagy közönség jelenlétében lefolyt Petőfi-ünnepen tartott beszédeket. Szívesen közöljük mégis, nemcsak azért, mert lapunkban veszi először az olvasó, hanem még inkább azért, mert a szép beszédek nem annyira alkalmiságukért, mint magukban véve becsesek és érdekesek. — Szerk.