Vasárnapi Ujság – 1885

4. Élet- és jellemrajzok - Az irodalom négy elhunyt munkása (Hornyik János; Malmosy Károly; Szalay József; Széll Lajos arczképével) 702. oldal

702 HALOTTAK EMLÉKE. H­ALOTTAK napja int megemlékezni a halottakról, a kik elköltöztek s csak erényeik és tetteik emlékét hagyták itt, munkás életök nyomaiban. Sokan vannak, a kikről a kegyelet, szűkebb, tágabb körben, megemlékezik. Minden család meggyújtja az emlékezet szelid mécseit kedves halottjai fölött s könnyeivel öntözve sirkereszt­jökre tűzött koszorúit, halk imát rebeg lelkek üdvéért. A nemzet nagyjai iránt hangosabban s tömegesen nyilatkozik a kegyelet s a lelkes ifjúság évről-évre meghozza tisztelete s kegye­lete adóját azok emlékének, a kik jóltevői valának. Nekünk is van néhány szerény mécsünk meg­gyújtani — néhány egyszerű koszorúnk a sirokra felaggatni való, néhány oly halott fölött, kiknek elhunytáról csak röviden emlékeztünk vala meg s fentartottuk magunknak, hogy arczképek s életrajzuk közlése által, a magunk módja sze­rinti, emléket állítsunk nekik. A történeti buvárlat egy veterán és egy fiatal bajnokát, — a classica philologia egy érdemes mivelőjét s jeles tan­férfiút,­­— és egy korán elhunyt fiatal orvost, a hazánkban annyira fontos közegészségügy egyik buzgó s hivatott harczosát — idézzük sorban egymásután olvasóink emlékezete elé a követ­kezőkben. I. HORNYIK JÁNOS. (1812—1885.) Alig néhány napja, hogy Kecskemétnek egyik legkitűnőbb embere, a város főjegyzője és tör­ténetirója elhunyt s egyszerű ravatalát tiszt­társai és barátai közrészvéttel állták körül. Hire alig terjedt túl szülőföldje határain, a melyek­hez oly hiven ragaszkodott s neve csak kevesek előtt vala ismeretes. De mindazoknak, a kik működését figyelemmel kisérték, kik az egy­szerű, túlságosan szerény városi hivatalnok ki­váló tehetségeit ismerték, kik polgártársai közül segélyért, fölvilágosításért hozzá folyamodtak : be kell vallaniok, hogy Hornyikban nemcsak szülővárosa, Kecskemét, de az egész haza tevé­kenyen működő tisztviselőt, szorgalmas, alapos készültségű történettudóst s résztvevő emberba­rátot vesztett. Kiváló tehetségei magasb hivata­lokra is képesíthetik vala, de ő nem kivánt más lenni, mint egyszerű, független polgár, hogy végső lehelletéig a közügynek, a törté­nelmi buvárlatnak áldozhassa minden erejét, jó idején lemondva az ifjúság ábrándos terveiről s megelégedve szülővárosa tiszteletével, a­melyet mindennél többre becsült. Ismerősei, a­kiket csak megnyerni tudott, de felhasználni sohasem akart, szívesen avatták volna be a tudományos világ hangadó köreibe, de ő nem óhajtott ki­váló szerepet játszani, fővágya lévén, hogy munkáján, Kecskemét város történetén dolgoz­hassák, a melynek múltja iránt már kora ifjú­ságában oly élénk érdeklődést mutatott s a me­lyet később oly szép készültséggel s gazdag adatokkal mutatott be földjeinek és a hazai tu­dományos világnak. Élettörténetében nincsenek oly kiemelkedő pontok, a­milyenek regényességet szoktak köl­csönözni az életnek. Szerényen, visszavonultan teltek napjai, de tele lelkesültséggel és buzga­lommal a múlt iránt, a­melynek lapjain oly szí­vesen merengett. Szűkös anyagi viszonyok között növekedvén fel, korán be kelle látnia, hogy az ifjúság fényes álmaiért a komoly munkálkodásban kereshet csupán kárpótlást, a­mikor még képzelme oly édesen mulatozott a költészet verőfényes tévein. Maga is társalgott a múzsákkal, de csakhamar fölismerte tehetségét s érezte, hogy a költészet­hez az akaraton és szorgalmon kivül egyéb is kell. Gymnaziális tanulmányait szülővárosában elvégezvén, Pestre jött, hogy tovább képezze magát az egyetemen. Itt a nagynevű Horváth Istvánnak egyik legszorgalmasb hallgatója volt s bizonyára egyike azoknak, a kikben az ősi dicsőség iránt oly hévvel lelkesülő tudós magasb vágyakat költött. E tájban jutott néhány, Kecs­kemét történetét illető oklevél először kezébe, a­melyek új világot vetettek a város múltjára. Ekkor ébredezett a történelmi kutatások és bú­várlatok iránti kedve, a­melyet sem magánéle­tének későbbi viszontagságai, sem terhes hiva­tala ki nem olthattak. Korán, alig huszonnégy éves korában lépett a közpályára, a­honnan csak ez­előtt pár évvel vonult vissza, mikor a városi közgyűlés «örökös tiszteletbeli főjegyző» czímmel és teljes fizetésével nyugdíjazta. Viselte kezdetben a levéltárnoki, aljegyzői tisztségeket, majd a kecskeméti társas járásbírósághoz ülnök­nek neveztetett 1851-ben, a­hol főnöke minden biztatásai, kérései, kecsegtetései mellett sem maradt tovább öt évnél, folyton visszavágyva a levéltár poros aktái közé, a melyeket oly fá­radatlanul búvárolt éjjel-nappal, s a melyekből később Kecskemét monográfiáját írta. Egész élete s működése folytonos készülődés volt, ugy szólva, e monográfia megírásához. S mégis kezdetben arról volt meggyőződve, hogy azokból a mozaikszerű adatokból egészet alkotni az övénél élesebb elme, alaposabb készültség kívántatik. Még mikor az akadémia 1851-iki felszólítására rendszeresebben látott is kutatásához s adatainak csoportosításához , még akkor sem volt teljesen tisztában czéljával. De ismeretsége egy pár jeles íróval, köztük első­sorban Szilágyi Sándorral, folyvást ösztönözte a feldolgozásra. Másfelől a Katona József rövid dolgozata szintén utmutató és serkentő például állt előtte s vágy ébredt lelkében, hogy a mit elődje, a «Bánk bán» irója, kora halála miatt alaposan ki nem dolgozhatott, ő pótolja gazdag ismereteivel s alapos tudományával. Így látott napvilágot 1860-ban «Kecskemét város történeté»-nek első kötete, melyet a követ­kező években a 2-ik, 3-ik és 4-ik kötet követett, egész a szathmári békekötésig kisérvén a város és területe történetét. Az akadémia figyelmessé levén a jeles könyvre, a mely a városi monog­ráfiák között bizonyára első­sorban foglal he­lyet, sietett íróját tagjai közé választani s művé­nek három első kötetét a Marczibányi kisebb díjjal, ötven aranynyal jutalmazni. Hornyik 1863-ban el is foglalta helyét az akadémiában «Az idéző pecsétről» írt értekezésével s folyton dolgozott kisebb-nagyobb értekezéseken, mint a «Ráczok a kuruczvilágban», «Pusztaszer törté­nete», «A ráczok ellenforradalma», stb. czi­műeken, a melyek részint önállóan, részint az «Új Magyar Múzeum»-ban és «Századok»-ban jelentek meg, de működésének legkiválóbb eredményét a «Kecskemét történeté »-ben ta­láljuk. E művével nagy szolgálatot tett a hazai tör­netírásnak, mert hazánk oly korára szolgáltatott becses adatokat, a­mely kor eladdig a leghomá­lyosabb volt. Értjük a török hódoltság korát, a­melyben Kecskemét nevezetes szerepet játszott. Hornyik nemcsak Kecskemét, de a szomszéd városok, az egész alföld történetére is élénk világot vet s a vallási ügyeket, a törököknek a keresztény vallás iránti türelmességét, a katho­likusok és protestánsok között Kecskeméten páratlanul fennálló békés viszonyt, az akkori iskolákat és tanintézeteket mind híven és a felfogást könnyítő csoportosítással rajzolja. Maga írta egyik előszavában, hogy ő szigorúan alkalmazkodott Tacitus elvéhez, a­mely szerint «a történelem mindent elmondjon, a mi igaz, és ne merjen mondani semmit,a mi nem igaz». Valóban Hornyik, a­hol maga viszi is a szót, mint Salamon Ferencz helyesen megjegyzi — a­ki nem kevéssé használta Hornyik munkáját a török hódoltságról írt becses könyvében — mindenütt a kecskeméti levéltárban talált ere­deti okmányok után és szavaival beszél, eddig ismeretlen okleveleket hoz napfényre. Műve nemcsak az egyes adatok érdekességénél, hanem azok csoportosításánál és a hozzájuk fűzött fel­világosításoknál fogva a nagy­közönségnek is könnyen felfogható érdekes olvasmány lehet. E művet óhajta Hornyik bevégezni a késő öregség nyugalmas napjaiban; betegágyán is folyton rendezgette, alakítgatta az összehordott gazdag anyagkészletet; de halála ebben már megakadályozta. Az akadémia megtisztelő bizal­mára, melyet, mint rendkívüli szerénységgel irta, parányisága érzetében reményleni sem merészelt, csak ugy hitte magát érdemesnek, ha legalább teljes történetét megírja szülőföldjé­nél, a melyet félszázadon át szolgált s a mely iránti égő szeretetének maradandó emléket állí­tott. Működése azonban igy is nevezetes: Hor­nyik így is szép helyet foglal el történetíróink között. Dr. VÁCZY JÁNOS. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 44. SZÁM. 1885. XXXII ÉVFOLYAM. II. SZALAY JÓZSEF. (1857—1885.) F. é. márczius 15 én, a nemzeti ujraébredés vidám évfordulóján halt meg dr. Szalay József, országos levéltári fogalmazó, a fiatal történet­búvár, az írói ifjú nemzedék egyik legkiválóbb tehetségű, legtöbb tanulmányu­k legszorgal­masb tagja — élete 28-ik évében. Ifjú kora da­czára már tíz éves irodalmi működés állt háta mögött, de még sokkal több remény volt kötve hozzá, a mit kora halála mind porba döntött. Baracskán (Fehérmegyében) született, 1857-ben. Atyja, Sándor, ugyanott ref. lelkész, anyja, Báthori Zsófia, néhai Báthori István dömsödi lelkész és utóbb kecskeméti tanár leánya, s a nagy Báthori Gábor dunamelléki ref. püspök unokája; unokája anyai ágon Müller Ferencz csákvári lelkész és vértesaljai esperes, 1859/60-ban — a pátens korában — helyettes püspök­nek is. Igy Szalay József apai és anyai ágon református papok unokája s szépunokája volt s már kis korában magába vette azt az erős protestáns szellemet, mely — bár maga papi pályára nem lépett — jellemét egyháziassá tette s történetírói munkásságán is félreismer­hetlenül átvonul. Tanulmányait a szülői ház és a falusi iskola után Budán s a német nyelv elsajátítása czéljából Gráczban kezdte meg s min­dig kitűnő sikerrel folytatta. A tanári pályára érezvén kedvet és hivatást magában, a buda­pesti egyetemen a bölcsészeti karban a közép­iskolai tanárképző tanfolyamot hallgatta, tudori és tanári oklevelet nyert. Gyönge egészségének azonban a megerőltető tanári pálya nem igen volt való, s azért, lemondva a középiskolai ta­nári pályáról, az egyetemen a magyar történet középkori részéből habilitáltatta ugyan magát s a fiatalság által nagy kedvvel hallgatott néhány félévi kollégiumot tartott is, de hivatalt az orszá­gos levéltárban vállalt s ott működött, odaadó szorgalommal, a mellett magának is kutatva történeti tanulmányaihoz, mindaddig — mig egyre sulyosbuló mell- és gégebaja előbb hosszú szabadságra s olasz égalj alá nem kényszeritette, később ágyba — s végre koporsóba nem fektette. Irodalmi működése már nem csak zsengéket, hanem érett gyümölcsöket is mutatott fel. Első fellépése az irodalomba lapunk hasábjain volt, ethnográfiai s történelmi kisebb dolgozatokkal. Tudori koszorúját «Városaink a XIII. század­ban» czímű monográfiaszerű nagyobb törté­nelmi dolgozatával szerezte, melyben forrás­tanulmányai alapján a hazai történetírásunk­ban kellőleg soha sem méltányolt városi elem életét s fejlődése első korszakát alaposan és részletesen rajzolja. Nagyobb munkája a «Ma­gyar nemzet története» négy nagy kötetben, képekkel és hasonmásokkal, népszerű modor­ban, de a források folytonos figyelemben tartá­sával készült munka, mely tudományos becs­csel bir. E munkát a m. tud. akadémia az 1200 forintos Szilágyi István-féle nagy juta­lommal­­ tüntette ki. Az akadémia adta ki tőle Nádasdy Tamás nádor levelezéseit is, melyhez Szalay igen jeles műveltségtörténeti tanul­mányt irt bevezetésül. — Íme három önálló mű, egy alig 28 éves ifjú irodalmi hagyatéká­ban. Azonkívül a «Századok»-ban, az «Archaeol. Értesitő­ben, a «Turul» czimű heraldikai szakköz­lönyben, a «Vasárnapi Ujság»-ban s más isme­retterjesztő folyóiratokban közölt számos érte­kezés és tanulmány tartja fenn maradandóan e ritka szép készültségü s páratlan szorgalmú ifjú tudós nevét, ki rövid,élete tartama alatt többet s jobbat birt felmutatni, mint sokan egész hosz­szu életen. Az országos levéltárban buzgón tel­jesített hivatalos munkája mellett a történelmi társulatnak választmányi tagja volt s itt is buzgón és sikeresen működött. Ész, jellem, ta­nulmány, buzgóság — semmi sem hiányzott benne: csak a testi erő és egészség s a hosszú élet. Korán tört meg a betegség súlya alatt, — s övéi (özvegy anyja és szerető testvérei), bará­tai, pályatársai — sírva kisérték a budai (vízi­városi) temetőbe, hol hamar megoszlattatott teste örök nyugalomra tétetett. * Szilágyi István, nemes családból származott pesti polgár, gombkötő-mester, háztulajdonos s városi kép­viselő, szorgalma által szerzett szép vagyonát jóté­kony s közművelődési czélokra hagyta. Akadémiai alapítványán kivül a főváros kezelése alatt van nagy ösztöndij-alapitványa, mely egyre gyarapodva — a kamatok egy részének tőkésítése által, ma már éven­kénti 6—8000 főt osztatik ki belőle, közép- és felsőbb iskolai ösztöndíjakra.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék