Vasárnapi Ujság – 1885

1885-02-22 / 8. szám - A trónörökös Gömörben. K. Imre Lajos 130. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények - Jókai 60-ik születésnapja 130. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények

11. SZÁM. 1885. XXXII. ÉVFOLYAM. A TRÓNÖRÖKÖS GÖMÖRBEN. Maholnap alig lesz Magyarországnak olyan vidéke, melyet Rudolf trónörökös közvetlen ta­pasztalásból ne ismerne. Legutóbb Koburg Fü­löp herczeg, a trónörökös sógora, hivta meg Murány vidékére Magyarország jövendőbeli uralkodóját medve­vadászatra. A Koburg-csa­ládnak e vidéken huszonhárom négyszögmér­földet elfoglaló nagy birtoka van, a­hol végnél­küli őserdőkben a vadaknak se szeri, se száma. Van ott nyul, őz, szarvas, vaddisznó, medve, még hiúz is akad; van sok nyirfajd, sőt elég gyakran siketfajdra is talál a fáradalmat győző vadász. Gyönyörű helyen, Pohorellán építtetett is Koburg herczeg egy oly vadászkastélyt, mely ritkítja párját. Itt fogadta Fülöp herczeg fenséges vendé­gét. Az ut Poprádtól Pohorelláig, melyet a vadá­szok könnyű kis szánkákon tettek meg, a ter­mészeti szépségekben oly gazdag felvidéken páratlan. Nem mintha itt emelkednének a fel-is vidék legmagasabb bérczei, hanem a hegység­nek örökösen változó alakzata sehol se ad oly, a figyelmet szüntelenül felkeltő képet, mint itt. Máramarost kivéve a hegyek sehol sincsenek oly sűrűen erdőkkel borítva, mint itt. Az út folyton hegytetőről a völgybe fel- és lekanyarog s való­ban, ha a veszélyes utazás hozzátartozik a re­gényes úthoz, úgy a trónörökös ez útjáról el­mondhatni, hogy az regényes volt. A­hogy a trónörökös és kísérete a vernák­ rengetegen átjutott volt, nagy hózivatar keletke­zett, mely ugyan fátyolt vont a Magas-Tátra csúcsai elé, de annál elevenebbé tette magát az utazást. Néhol a vihar által összefutt k­ótorlá­sok szinte felismerhetlenné tették az utat, mely hegyszakadékok által volt körülvéve. Némely­kor mintha megfagyott gőz borította volna el a láthatárt, se előre, se hátra, se oldalt nem volt kilátás. Majd egy-egy erősebb keleti szél szét­üzte a sürü ködöt és a nap szikrázó fényt adott a bérezek hórétegének. Pompás ellentétet képezett e tündöklő fe­hérséggel az ujmassai völgy sötét-zöld feny­vese, hátterében a Király-hegygyel. Verescsagin ecsetjére volt méltó e téli tájkép. A trónörökös, mint a természeti szépségek nagy kedvelője, annyira gyönyörködött e Svájczra emlékeztető látványon, hogy a midőn Gömöry vasgyár-igaz­gató üdvözölte a királyfit, egy rangba helyezte e gyönyört azzal, a­melyet a vadászattól remél. S ez, tekintve a trónörökös szenvedélyes vadász voltát, nem üres szó. A királyfi ezúttal a medvevadászat egy újabb nemét ismerte meg. Ez alkalommal nem az eledele után, vagy az étkezésétől kényelme­sen gondtalanul visszac­ammogó medvére várt a fenséges vadász lövésre kész csöve, hanem a téli álmából felriasztott dühös állatra. Ez is nagyban fokozta e téli vadászat ingerét. Az eredmény ismeretes. Az elejtett hím­medve, noha a téli álom végén már lesová­nyodott, mégis a legpompásabb ama példányok között, melyeket eddig Rudolf trónörökös leterí­tett. Az eredmény felett való örömét a királyfi önkénytelenül azzal is kimutatta, hogy midőn az elejtett medvével együtt a vadásztársaság Murám­ felé haladt, min­den megálló­helynél elhagyta szánját és újra meg újra megtekintette bozontos zsákmányát. * Koburg herczeg uradalmának gazdagságát vadakban bizonyítja a következő eset. Podh­radszky erdőmester, e kitűnő vadász, ki a trón­örökös mellé volt rendelve, nagy kegyben áll a herczegnél, mert egy ízben apjának, az öreg Koburg herczegnek életét mentette meg. Vad­kanra volt vadászat és az öreg herczeg vadász­állását elhagyva, beljebb hatolt a sűrűségbe. Egyszerre csak egy vén vadkan csörtet elő nyugvóhelyéről s egyenest neki megy az alig tiz-tizenkét lépésnyire a bozóton át magának utat törő öreg herczegnek, kinek még elég ideje volt elsütni fegyverét, de a hirtelenségben a lö­vés nem talált, a vadkannak csak hasát sértette a golyó. Az ez által még dühösebbé vált állat már­közvetlenül a herczeg elé ért, a­mikor az elő­siető erdőmester egyetlen mesteri lövése leterí­tette az állatot. Azóta évek multak el. Egy izben az erdő­mester barangolása közben egy medvével talál­kozott, és lelőtte. Fülébe jutott ez a herczeg­nek, ki ezért roppant haragra gyúlt, mert ki van adva a rendelet, hogy a herczegi urada­lomban medvére lőni tilos; ha az valahol kárt tesz, az uradalom készséggel megtéríti. Ki volt mondva az ítélet az ily merénylőre — a csúfos elbocsáttatás, csak az, hogy érdemei te­kintetbe vétettek, tudta a herczeg haragját an­­nyira lelohasztani, hogy a büntetést odamér­sékelte, miszerint az erdésznek egy fél eszten­deig nem volt szabad fegyverhez nyúlnia. Nem kis büntetés ez olyanra nézve, a­ki még koporsó­jában is fegyverrel kezében óhajtja az örök ál­mot átaludni. Már az őz, nyul, szarvas nem ré­szesül ily szigorú védelemben. A berczegi csa­lád maga csupán a vaddisznók és medvék vadászatát űzi. * Murány vára és vidéke ! — e névhez a ma­gyar lovagkor legregényesebb eseményei fűződ­nek, a­melyeket Arany, Petőfi, Tompa, Jókai költészete örök időre megénekelt. A hatalmas sziklahasadékon álló rom fölkeltette a királyfi figyelmét, s ha a fris hóesés el nem zárta volna a felvezető utat, talán megtekintette volna azt kö­zelebbről is. A többi között a rombadülő falak­ból kivett ama két emlékkő is látható még, a­mel­lyel Wesselényi megjelölte a helyet, a­hol a falon felmászott szerelme tárgyához, Széchy Máriához. 1848-ban a vár aljában verte szét Hurbán hadát a gömöri nemzetőrség. De azért pán­szlávok még ma is vannak s a szomszéd Tiszal­czon van főfészkök. A trónörökös által bejárt gömöri vidéknek sajátos jelleget kölcsönöznek a nagy számú ma­gas kemenczék, a hol a vasérczet olvasztják. Nappal is szembeötlők az iparnak e csonka piramisai, de különösen éjjel, mikor megannyi kráterekké válnak. Vérvörös láng csap föl szün­telen torkaikból, fényes csikót vetve a környék hófedte bérczeire. Soha ki nem alvó világító tor­nyok ezek. Mikor a láng magasabbra csap az éj sötétjében, jó messziről is kivehetők a kemen­cze felső nyílásánál sürgölődő alakok, a tüzes torkú moloch táplálói. Tiszolczon szintén van két ily hatalmas kemencze, de mi ez a szomszéd Nyustra mellett fekvő likéri két uj kolosszushoz képest, a melyek egyikét nemrégiben «gyulasz­tották lángra». A külföldön se igen akad ezek­nél hatalmasabb példány. A maga nemében unikummá a likéri vas­gyárat azonban nem e roppant érczolvasztói teszik, hanem sodronypályája, a­melyhez képest a budapesti gőzsikló gyermekjáték csupán. Csak elképzelni is nehéz, hogy hegyen-völgyön át, szédítő magasságban vonuljon a levegőben lógva egy pálya, melyen szüntelen megy, jön megannyi kis kocsi, tele nyers érczczel. A likéri magas kemenczéktől ugyanis három óra járás­nyira kelet felé fekszik a h­ires «vashegy». A gyár és a hegy között három, az ezer láb magasságot meghaladó hegy fekszik körbe és állja útját a közlekedésnek. E három hegyet, e három mély völgyet hidalja át a sodronypálya, a­melyet jelentékenyebb távolságokra hatalmas faalkot­mány támogat. A pálya nem halad vízszintes irányban, hozzásimul a hegyoldalakhoz, mégis sok helyt, nevezetesen a mély völgyek fölött, e faalkotványok magassága túlhaladja a kétszáz métert. Az ezeken nyugvó, illetőleg folytonosan körutat tevő erős sodronykötelekre akasztják be a nyers­anyagot szállító kis kocsikat, tíz-tíz méter távolságban egyet-egyet, a­melyek szépen eljutnak a magas kemencze torkáig, a hol két munkás egy lóditásra a vasérczet beönti a kemenczébe s üresen ereszti odább, a sodrony­pálya másik oldalán, a bánya felé. A tekh­nikai haladás e legújabb remekműve nagyon meg­lepte a trónörököst, ki kocsija ablakát lebo­csátva nézegette a libegő vasutat feje fölött. K. IMRE LAJOS: JÓKAI HATVANADIK SZÜLETÉSNAPJA. A koszorús író e hó 19-ikén töltötte be hatva­nadik évét. Egy emberéletben nagy kor, Jókainál pedig igazán szép kor, melyben magasra emelte a magyar irodalmat, mely hervadhatatlan koszorúkat oly dúsan termett halántékára. Szelleme ifjúsága, költészete ragyogása mellett érte meg e kort, körül­véve meleg szeretettel egész nemzetétől. Készültek ovácziókra, de a költő nem akarta, hogy zajosan ünnepeljék. Az ifjúság fáklyásmenetben akart tisztelegni. A költő azonban azt kérte tőlük: «Ne hozzatok nekem fáklyákat, hanem hozzátok, ha köszönteni jöttök, a szigetekben égő lángot. Én en­nek a lángnak a fényénél ragyogóbbnak fogom látni a haza jövőjét, mely ti rátok van bizva, mely láng se kormot, se füstöt nem h­agy maga után.» Családi körben kívánta megülni e napot. Mindazonáltal számosan fölkeresték a szívből jött üdvözletekkel s köszöntő táviratok is érkeztek. Mindenekelőtt megemlítjük, hogy­­ Jókai Mór hatvanadik születésnapja alkalmából Riudolf trón­örökös főherczeg a következő, február 18-tól. Bécs­ből kelt sajátkezű levelet intézte az ünnepelt íróhoz : Kedves Jókai! Születése hatvanadik évfordulója alkalmá­ból sietek önnek nem és magam nevében leg­bensőbb üdvkivánatainkat nyilvánítani. Tartsa meg önt a gondviselés még hosszú évek során teljes erőben egészségben és drága hazánk irodalmának és szellemi érdekeinek. Tartsa meg nekem és közösen­­ kezdeményezett nagy vállalatunk hasznára is. Egész szivemből kívánom, hogy sok irányu hazafias tevékenysé­gének üdvét élvezhesse és örömteljes boldog napokat éljen. Weilen által értesültem magyarországi munkatársaink buzgó és eredmény­dús mű­ködéséről. Néhány nap múlva dél felé utazom, s re­mélem, hogy visszaérkezésemkor magyar iro­dalmi társaink és művészeink számos művét és rajzait fogom itt találni, átolvasás és megtekin­tés végett. Szerencsekívánataim ismétlése mellett leg­szívélyesebb üdvözlettel vagyok Önnek hű munkatársa Pindolf s. k. Szintén e hó 18-án kelt­­ József főherczeg üdvözlő távirata Fiuméból, mely így szól: «Hazánk ten­gerparti pálmakoszoruzta végpontjából családommal együtt legbensőbb, legőszintébb üdvkivánatainkat küldjük a holnapi ünnepre; ismétlődjék az még igen sokszor. József főherczeg.» Február 19-én Jókai lakásán egymásután érték a tisztelgő küldöttségek s üdvkivánataikkal meg­jelenő jóbarátok és ismerősök. A tisztelgő testületek közt első volt e hó 19-én a Petőfi-társaság nyolcz tagú küldöttsége. Komócsy József, a társulat alelnöke tolmácsolta szép be­szédben a társulat érzelmeit. Komócsy kiemelte, hogy az a koszom, melyet Jókai lángesze jutalmául visel, nagyon nagy az ő fejére, egész nemzetének jut abból. Jókai meghatottan válaszolt s hangsú­lyozta, hogy Petőfi mintegy két részre osztotta örö­két : szellemi részét a Petőfi-társaságra hagyta, nap­jait pedig, a­miket élnie kellett volna, az ő vállaira gördítette. «Viseljétek ti a magatokét úgy, mint a­hogy én viselem a magamét. Becsüljétek meg az örökséget, a­mit Petőfi rátok hagyott és tegyétek nag­gyá, virágzóvá a hazát, a hazai irodalmat. Isten áldjon meg benneteket!» — Kezet fogott a küldöttség tagjaival és megcsókolta őket egyenkint. •— Ezután a társulat egyik tagja, Tolnay Lajos is üdvözölte: «Te azok közt foglalsz helyet, a­kik örökké élnek, nemcsak lángeszüknél fogva, hanem lángszeretetüknél fogva is, mel­lyel átkarolják és megnemesítik az embert. Ragyogj és melegíts még soká, soká! Légy te nekünk az a nap, mely nem megy le soha, soha !» Jókai megölelte a szónokot és így válaszolt: «Ha szikla volnék, még akkor sem tudnám visszhangozni azt a szép beszédet, a­mit hozzám intéztél. Memnon szobornak kellene lennem, hogy magamba véve, átszűrve adhassam vissza. Csak annyit mondhatok, hogy ezt a hangot hallani fogom még akkor is, mikor már semmit sem fogok hallani abból, a­mit földi zajnak nevezünk!» A küldöttség lelkes éljenzés közt távozott. Majd a «Nemzet« szerkesztőségének tagjai je­lentek meg. Visy Imre szerkesztő volt szónokuk, üdvözölvén vezetőjüket, szivöknek azzal a hálájával, melylyel tartoznak mesterüknek, kinek köszönhetik minden jobb érzésüket, szívöknek minden tiszta dob­banását. Jókai azt válaszolta : valóban családjának tekinti a »Nemzet» szerkesztőségét, azokat a férfiakat a­kik régóta segítenek neki a dicsőség nektárját is nélkülözve a közélet seprőjét meginni, keserűségeit is elviselni, a­mikor az ő nyilvános életéből csak­is a nehezében, az üldözöttben, a politikában osztoz­kodtak. Táviratokat küldtek: Boxberg Paula bárónő, Má­ria Dorottya főherczegnő udvarmesternője, továbbá:

Next