Vasárnapi Ujság – 1894
1894-04-01 / 13. szám - Kossuth mint szónok 206. oldal / Élet- és jellemrajzok - Bartók Lajos: Kossuth Lajos 206. oldal / Költemények
VASÁRNAPI ÚJSÁG. szer mentünk a házhoz, hallani a bulletineket, melyeket a három orvos nevében Kossuth Ferencz irt, a hálás fiú, aki atyja ágya mellett töltött éjt, napot, úgy, hogy végre a szakadatlan virrasztás következtében szemgyuladást kapott. Éjjelente szívszorongva mentünk a Kossuth háza elé, lesve az első emeleten azt a sötét ablakot, a mely mögött a nemzet nagy fia vívta haláltusáját s a dolgozószoba tej üveges lámpáját, mely enyhe fényt szórt az utczára, hol mi állottunk, az éj csöndjében remegve és imádkozva a nagy beteg életéért. így ment ez rémségesen hosszú napokon át, amelyeknek izgalmaiba szinte belebetegedtünk. Márczius huszadikán bekövetkezett a gyászos vég! A magyar nemzetnek e gyásznapja borongós idővel köszöntött be Turinba. Hideg szél sivított végig a turini nyílegyenes utczákon és az égen sötét felhők kergetőztek. Balsejtelemmel mentünk föl a Kossuthék lakására. Kossuth Ferencz megindultan, könnyes szemmel jelentette, hogy nincs többé semmi remény s az orvosok szerint a katasztrófa már csak órák kérdése. Ettől fogva nem távoztunk többé a házból, ott vártuk az értesítéseket, amelyek mind vigasztalanabbak voltak. Óráról - órára a távíró drótján repítettük a hírt Magyarország felé, míg végre este tizenegykor elküldtük az utolsó üzenetet, mely gyászba borította a nemzetet. A sors kegye, vagy szeszélye, — ki tudná azt most eldönteni,—tanújává tett annak a históriai mozzanatnak, midőn Kossuth utolsót lehelt. Reszket a toll kezemben most is, ha arra a pillanatra gondolok. Öt perczczel volt 11 óra előtt, mikor a szomszéd szobában várakozó hírlapíróknak Aulich titkár jelentette: — «Meghalt!» Nem tudom, hogyan és miként, a másik pillanatban ott voltam Kossuth ágyánál, melyet zokogva álltak körül a család tagjai: Kossuth Ferencz, Kossuth Lajos Tivadar, az Ambrozovics-család tagjai, az orvosok, Helfy Ignácz, Károlyi Gábor gróf, Eötvös Károly orsz. képviselők, Benyovszky gróf és neje, Figyelmessy ezredes, a hű barát, és Giorgio, a hűséges szolga. Azt hitték, meghalt, mert lélegzete megszűnt. Pedig még arczán ott volt az élet sírja. Az orvos kivette feje alól a párnát s ekkor lehellte az utolsót... Az orvos gyöngéden lesimítá a fennakadt szempillákat, Károlyi gróf feligazította leesett állát. Vége volt! Mi következett ezután, nem tudom, de álmaimban fel-felújul annak a hangos sirásnak és jajveszékelésnek szomorú emléke, mely az egész házat betöltötte. KOSSUTH LAJOS: Száműzött, jöjj haza, utad szabad már ! Koporsó zár be,— nyitva már hazád! Te élő szíve voltál, s az maradtál, De mert szeretted , meg nem láthatád. Te oly nagy voltál, hogy hazád kicsiny volt, Hogy befogadjon ... tenné már, szegény holt! S jajgatva zúg a szél a honi pusztán, Midőn halva királya, az oroszlán! Oh, meddig vártuk, hogy majd fogsz izenni, És nem nekünk kell mennünk, —jössz magad! Te nem jövél, s most érted kelle jönni... S mit sem izen népednek ajakad! A népszabadság dörgő ajkú atyját, Demosthént ím csontujjak fojtogatják. Zsarnok halál lehelleni sem enged, Ki milliókba öntél szavaddal lelket! De nem, zsarnok halál, ne félj az égtől, Hogy a szabadság agg hősét megölted ! Barátja voltál. . . csak a száműzésből Váltad meg, mely önként keresve szörnyebb. Mert ő szabadságot adott honának, De hona néki nem, leghűbb fiának. Elhagyta hát, szabadsághoz hiven, S Ilonához hű — majd földében pihen . .. Ki távol voltál, mégis mindenütt S mindig jelen, mint Isten, s ki se látott. Mint a napot, mely mindenekre süt, S mindenkit látva áraszt hőt s világot; S szabadsághősnek örök volt uralmad, S hontalanúl sem vesztéd birodalmad : Most Magyarország megnyílik neked, Nem temetés vár, — diadalmenet! Czézárok élve, nemzethősök halva Tartják meg győzedelmi ujjokat, De nem kiséri tiprottak siralma, Átok, halál nyomukban nem fakad! Koporsód néped ezre kapja vállra, S hullámokon reng e fekete bárka, Mint Noéval, s benn szebb jövőnk reménye, A megmentett szabadság drága lénye! Nagy szellemed hazátan nem bolyonghat, Szállj át az Alpokon s Kárpátokon, Példájaként a többi hóditónak, Mint egykor Hannibal, Napoleon. Gászlobogóval hősei most ragadják A névtelen félisteneknek atyját. Nyisson utat bérczen földindulás, — E koporsóban a föltámadás! S a nép újongó mennydörgése árad, Hozván haza a szentelt hamvakat: Jaj a lánczoknak, jaj a szolgaságnak, A merre e koporsó elhalad! El Kossuth! él eszménye ! él örökké ! Nem válik szíve honi földben röggé ! S magyar szabadság lángigéje szól Még ékesebben néma ajkból! Itália, ki a számkiűzöttnek Hont adál élve : holtan add nekünk ! Szép, büszke testvér ! hadd búcsúzni tőled, Többet adtál neki, mint nemzetünk : Mi nékünk nem volt, s mi mindennél drágább, Vendégszerelmed legdicsőbb virágát, A szabadságot! nyíljék virulón Hős honfivér-locsolta partidon! S csak a koporsót visszük tőled el mi, Turin, Kossuth városa, csak a gyászt! Dicső emléke itt fog tündökölni, Magad megfosztva hálátlan ne lásd! Ide zarándokunk, mint szent Mekkába, Kik még hiszünk a nép akaratába, S ha int hazátok , eljövünk megint, És újra győznek együtt fegyverink ! Im, elbocsátunk most, Kossuth hajója, Koporsó ! Menj, s vigy örök életet! Hazádba szállj, szabadság bujdosója, S mint te, oly törhetlen lesz nemzeted ! Csupán a szűk sír, a mit néked adhat, De szent oltára lesz az a magyarnak, Hol térdre hullva fogadással áldoz, Hogy hű lesz hozzád, s a szabad hazához! BARTÓK LAJOS. 214 12. SZÁM. 1894. 41. ÉVFOLYAM. KOSSUTH MINT SZÓNOK. Bármily nagy volt Kossuth Lajos mint államférfiú és hírlapíró, mint szónok mégis legnagyobb. A régiek ama mondása, hogy a szónok nem születik, hanem azzá válik — rá nézve csak félig alkalmazható, mert Kossuth született szónoki nagy tehetség. Csupán szónoklatának irányára, erejére és hatására voltak módosítással az idők és viszonyok. Eszméi a fenyegető veszedelem közeledtekor új ösvényre csaptak, szónoki heve ellenállhatatlanabbá lett, de mind ama rendkívüli sajátságok, amelyek őt mint világhírű szónokot jellemzik, benne voltak már legelső országgyűlési beszédeiben, sőt jó részben a «Pesti Hirlap» vezérczikkeiben. Kossuth egészen újkori szónok. A klasszikus kor szónokaitól aránylag keveset tanult, vagy legalább kevés jellemző tulajdonságukat olvasztotta magába. De annál többet az újkori legnagyobb szónokoktól, s maga is a legelsők egyike lőn a világirodalomban. Beszéde — mint ahogy ő Kölcseyről megjegyzé — a szent pietas ihletéseként rezgett végig a csontvelőkön» és szavait «nem úgy, mint másét az érzékréteg segedelmével, hanem közvetlenül lelkük lelkével» hallgatták a jelenlevők s az érzelmek villamos kitörése szakította meg, vagy felelt rá. Abban az iskolában növekedett, a mely a nemzetiségért való küzdelmet Felsőbüki Nagy Páltól örökré, a klasszikus formát pedig Kölcseytől tanulta. Ama szent meggyőződés, mely a magyar nemzet jövőjébe vetett mély hitből fakadt a Széchenyi István «Hitel»-e, «Világ»-a és «Stadion »-a következtében, senkit sem ihletett költőiebben szónokaink közül, mint Kossuthot, s ama lyrai páthosz, mely legnagyobb lantos költőink legszebb hazafias énekein végigvonul, Kossuthban érte el tetőpontját, így lett ő egy Mirabeaunak, egy O'Connelnek méltó társa az újkorban. Ha igaz, hogy az a szónok tudja legjobban megindítani hallgatóit, aki maga is teljes mértékben át van hatva eszméinek igazságától, akinek szíve csordultig van érzéseivel, úgy a Kossuth szónoklatának rendkívüli sikere meg van fejtve előttünk. Kossuth őszinte nyilatkozata szíve mélyéből fakad. Ez a minden tartózkodás nélküli őszinteség minden gondolatnak megtalálja egyenes formáját. Kossuth soha sem haboz a végső következményt egyszerre kimondani, sokszor mielőtt még bizonyítana. Mikor az utolsó rendi országgyűlésen az ősiség eltörlése fölött vitatkoztak, ő is felszólalt. «Nem szeretem azon véleményt, — úgymond, — mintha az ősiség nemzetiségünket oltalmazná, mely nélkül nekem az élet sem kell. Megczáfolja azon véleményt az élet.» Épen mert a maga igazságáról szilárdan meg van győződve, minden kérdésben könnyen alkot véleményt; a viszonyokkal alkuba bocsátkozni nem tud, mert útja egyenes és semmi kitérést nem enged. Valahányszor a nemzet haladásáról, jogainak fentartásáról, életének megmentéséről szól: tanúul hívja fel az igazságos Istent, az örök emberi jogokat, a világtörténelmet, a becsületes férfiú önérzetét, s ilyenkor szavaiban, mintha a XVI. és XVII. századbeli üldözött magyar mély szenvedése, s keserű fájdalma nyilatkoznék, de nem lemondása, annál kevésbbé kétségbeesése. Őt a szenvedett sérelmek annál kitartóbbá, az idegen kormány s a konzervatívok halogatásai annál bátrabbá, merészebbé teszik. A politikai helyzetet nagy vonásokban elevenebben rajzolni senki sem tudja jobban Kossuthnál. A kép, amelyet hallgatói elé fest, csak néhány lényeges vonásból áll, de véghatása mindig művészi. Ritkán bonczol apróra. E téren nem keres szónoki babérokat; az ellenérvek részletes czáfolatába ritkán ereszkedik. De a közvéleményt egy pár mondatban oly szabatosan és híven tolmácsolni senki sem tudja, mint Kossuth. Midőn 1847-ben a válaszfelirati vita megindult, az utolsó három-négy esztendő politikai alakulásait mesterileg adta elő alig tizenöt-húsz sorban. «A kormány — mondá — többséget vadászott, e végett hozta létre az új rendszert (a főispánok helyett küldött administratorok rendszerét), valódi kreishauptmannságot; az országban párt alakult, melyhez országos méltóságok csatlakoztak, kiknek pártok felett állam volna rendeltetésük ; azon programmhoz esküdtek a főispánok,kik a kormánytól fizetést húznak; hozzájuk