Vasárnapi Ujság – 1895
1895-06-02 / 22. szám - Afrikai vadászkalandok. Borovszky Géza magyar tengerészkapitány naplójegyzeteiből közli Hentaller Elma 352. oldal / Elbeszélések; genreképek
354 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 12. SZÁM. 1895. 42. ÉVFOLYAM. silé nevü spanyol földmivelőtől nyerte nevét. A mostani birtokos, Lopez úr, karácsony előtt meglátogatott bennünket az itt állomásozó spanyol tisztekkel s ekkor meghivott magához. Elfogadtuk a meghivást, mert illőnek tekintettük a látogatás viszonzását. Deczember 23-án reggel 5 órakor már nagy sürgés-forgás volt észrevehető a «Helgoland» fedélzetén. A tenger színére sűrű köd borult, ittott rést hagyva, melyen át egy-egy csillag leragyogott hozzánk. A természet nyugodt volt, még a sirály is reggeli álmát aludta. A kirándulásra készülődök puskával is ellátták magukat, mert Lopez úr megígérte, hogy törpe antilopokra fogunk vadászni. Midőn mindenki előkerült, beszálltunk a ránk várakozó csónakba s a part felé eveztünk. A spanyol tisztek Lopez úrral már a tengerparton vártak reánk. Az itt állomásozó tengerészorvosnál megreggeliztünk s mire pirkadni kezdett, már az őserdő vízmosásain, melyek itt gyalogjárókép szolgálnak, — Basile felé tartottunk. Ezt az utat nem tenném meg másodszor, ha egyenesen a mennyországba vezetne sem! A regényes őserdő oly árnyat ad, hogy talaja folyvást nedves és az agyagos föld simább a jégnél, a mellett puha, süppedékes. Néha térdig merültünk az agyagiszapba, más helyen elcsúsztunk és az agyagba temetett éles köveken véresre ütöttük magunkat. Emberfeletti erőfeszítésbe került ezen rossz úton hegynek felmászni. Végre elértük ütünk czélját, Bazilét. Eáradalmas ütünk folyamán nem láttunk egyebet, mint mellettünk kétoldalt emelkedő sűrű, vastag indájú kúszónövényből font zöld lombos falat. Áthatolhatlan őserdőnek vízmosásán haladtunk végig. Már délfelé közeledett az idő, mire a magasan fekvő spanyol telepítvényhez értünk. Oly sűrű, nehéz köd fedte a tájat, hogy a napsugár nem bírt áttörni rajta. Egész Basile gazdag termőföld, melynek humusát a kivágott őserdő avarja képezi. A nagy területen kakaó, kávé, pamut és dohány terem. A gazdasági épületek itt közönséges bambuszból font néger kunyhók, melyekben a munkások százai laknak, kik a földeket kézzel művelik, kapálják, mivel szántásról szó sem lehet, igásmarha hiánya miatt. A birtokos maga is bambusz-kunyhóban lakik, mely jóval nagyobb a többinél s európai kényelemmel van berendezve. Nem is kell talán mondanom, hogy roppant fáradtak voltunk. Csak az a jó, hogy terített asztal várt reánk, sörrel, borral megrakva. Ennek az lett az eredménye, hogy mikor Lopez felszólított a vadászat megkezdésére, a húsz tagból álló társaságból csak hárman voltunk képesek a felszólításnak megfelelni, s puskáink után nyúlva, útnak eredni. Töltött fegyverrel haladtunk a földeken keresztül, a kissé ritkásabb erdőség felé. Újra benn jártunk a vízmosásokban. Alig haladtunk tíz perczig, szakadni kezdett az eső s zuhatag gyanánt öntötte el az utat képező árkot, magával ragadva lábaink alól a földet. Aki most elbukott volna, az aligha jut élve a tengerpartig. Nem lehetett sem menekülni, sem tovább haladni, ott kellett megkapaszkodnunk a vízmosás szélén a növények ágaiba, s bevárni a patakzó zápor végét. Szerencsénkre nem tartott tovább egy félóránál, s amit azután élveztünk, kárpótolt a koszúságért. A felhők elvonultak, az ég kiderült és a 2000 lábnyi magasságban fekvő helyről gyönyörű kilátásunk nyilt a Biafra-öbölre és a tólnan fekvő, 13,000 láb magas Kamerun-havasokra. Meglepő dolog, alig napi járásra az egyenlítőtől, hófödte bérczeket látni, melyeknek lábánál az afrikai hőség 30 foknál magasabb! A poroszok épp ekkor ostromolták Kamerunt három hadihajóval, de eddigelé eredmény nélkül, mert nagy hajóikkal nem juthattak be a folyóba. Később segítettek magukon. Habár tetőtől talpig átázva, sárosan kerültünk elő a záporpatakból, mégis vágyódtunk legalább egy törpe antilop után. Lopez úr, ki természetesen jól ismeri itt a vad járását, felállított bennünket, azután gyermeksírást utánzó hangokat hallatott, melyekre nemsokára felelet érkezett. Közeledett a vád. Most már Lopez hallgatott, de az antilopok folytatták gyermeksíráshoz hasonló bőgésüket. Nemsokára lövés esett, és házigazdánk szép kis antilopot emelt fel a földről. Tovább várakoztunk. A sűrűben mozgás hallatszott s kisvártatva lassú dobogás és bőgés. A hang felé néztem s íme a kis antilop, mely engemet észrevett, visszafelé iramodott a vízmosásban. Rálőttem, felbukott. A vadászat mintegy három óra hosszat tartott. Négy vad esett és mi megelégedve mentünk visszafelé. A törpe antilope futtában nyúlhoz hasonló, állva olyan, mint az 1—2 hónapos őzike, még a színe is hasonló, csak a feje hosszabb, keskenyebb. Homlokán a hím és nőstény rövid, egyenes, kissé hátrahajló, vékony hegyes szarvacskákat visel ; szemeik alatt fekete vonás van. Húsa sokkal finomabb, mint az őzé. A vadászok párosával találják őket, vagy ha szopós fiuk van, hármasával. Eljárt az idő s a kivül, részben belül elázott társaságnak a visszatérésre is kellett gondolnia. Nem volt tanácsos a nap hanyatlását bevárni. — Menjünk! Ezt sokkal könnyebb volt mondani, mint megtenni. Alig pár lépésre a háztól már megakadtunk. Az eső úgy feláztatta a talajt, hogy csúszós volt, mint a sima jég. Természetesen, sokan csak úgy bukfenczeztek lefelé, mint valami czirkuszbeli bohóczok. Sárosan, mocskosan érkeztünk hajónkhoz, hol alig akartak ránk ismerni. Itt tartózkodásunk alatt még többször ellátogattunk a partra. A halászat kedvelő urak hálóval űzték sportjukat, én pedig nélkülözhetlen barátommal, a puskával lesbe ültem a kristálytiszta csermelyek partjain, várakozva a vadra, mely alkonyatkor inni jár oda. Összevissza tizenhat törpe antilopot lőttem ily módon és egy tigrismacskát, két kígyót, többféle szárnyast. Egy délelőtt épen szolgálatban voltam, mikor öreg parancsnokom mosolyogva figyelmeztetett egy gyönyörű nagy fehér madárra, mely a sziget felől egyenesen a Kamerun hegységnek tartva, mintegy 80 lépésre a hajó mellett repült el. Fegyverem után kaptam, czéloztam, és az eddig még általam nem ismert madár a tengerbe zuhant. Gyorsan csónakot küldtem érte, s emberem a még vergődő szárnyast kihalászta a sós hullámokból. A golyó jobb szárnya alatt, bordáit sértve, surolá. Doktorunk a lövés hallatára rögtön a fedélzeten termett, s mint szakértő megállapította, hogy az elejtett madár fehér sas, mely a legnagyobb ritkaságok közé tartozik és csak e tájon lelhető. Mondanom sem kell, hogy mindjárt rátette a kezét s lefoglalta gyűjteménye számára, melyben, sajnos, nagy pusztítást vitt véghez a nedvesség és forróság. A boreczetbe preparált halak elrothadtak, a kitömött állatokat ette a penész, mely itt hallatlan gyorsan képződik. Az ember mikor felkelt, miután a forróság miatt aludni sem tudott, reggel már penészfoltokat talált a takaróján. Sipka, kalap penészt kap, ahol a fej kigőzölgése éri. Az enyvezett szekrények mind szétmállanak a nedvességtől. Hegedűink is szétestek. VI. Január 11-én hajnalban csúnya, iszapos, barnaszínű víz mosta a «Helgoland» oldalait. Mire a nap fölkelt, szárazföldet láttunk magunk előtt. A tengerbe nyúló földcsúcsot elhagyva, Kongo torkolatába értünk, mely körülbelül 15 tengeri mérföld széles. A partokat, melyek mint végtelen rónák terülnek el, részint bokrok, részint őserdők borítják. Előttünk a hatalmas folyam, jobbra-balra zöld rónaság, melyek zöld falakat képeznek, közbeszorítva a folyamot. Tíz órakor horgonyt vetettünk egy földnyelv mögött, melyet a folyam egyik ága képez, és ezen ág Banána-Kreek név alatt ismeretes. A Banána-Kreek jobb partját képező földnyelven, mely az itt horgonyzott hajókat megvédi a nyilt óczeán hullámai ellenében, s mely mögött a «Helgoland» is állott, — terjedelmes «faktoréi»-ok fehérlenek. A legnagyobb hollandi, s ebben 500-nál több néger dolgozik, kiknek a hollandusok egész falut építtettek. A «faktoréi» pálmaolajat és nagymennyiségű elefántcsontot szállít Európába. Itt időzésünk alkalmával 200 ezer frt értékű elefántcsont küldetett el, ezek közt volt egy 120 font súlyú agyar. A hollandi ház alkalmazottaival megismerkedtünk s ezek szívesen áldozták nekünk minden szabad idejüket. Csakhamar készen állottunk a Kongó folyam bejárására. Kora reggel már kis gőzösünk felfelé zakatolt a folyam hullámain. A vidék regényes, erdős, bokros, mocsaras folyamtájék. Nem messzire haladtunk, mikor a krokodilok egész serege kísért már, lesve a zsákmányt. Összehúzódtunk, nehogy valamelyik krokodil véletlenül lekapja valamelyikünket a csónakról. A hollandusok azonban megnyugtattak, hogy nincs okunk rettegni, mert a krokodilok gyávák. Első találkozásra mégis csak borzadoz tőle az ember, ha irtózatos száját és fogait felé mutogatja. Később láttunk benszülötteket apró csónakokkal, egész raj krokodil által követve, s bár a gyenge járművet egy mozdulattal felboríthatták volna, nem merték tenni. Kezdtünk rájuk puskázni, 20—30 lövést tettünk némelyikre, mégsem kaphattunk meg egyet sem, mert a meglőtt állat víz alá merül és ott pusztul el. Kis gőzösünk csak zakatolt felfelé az ár ellen, és zakatolása felriaszta az állatokat csendes nyugalmukból. Lőttünk keselyűt, darut, gólyát, gémet és afrikai vadkacsákat. Ez utóbbiaknak legalább is öt faját találtuk. Amint így puskázgatva haladtunk, nem messze tőlünk, a part közelében a víz magasan felloccsan, megzavarodik és nagy hullámokat vet, mintha valami futna alatta. A hullámokból csakhamar kiemelkedik egy óriási test, a víziló, melyet fölzavartunk álmából. Sortüzet adtunk rá, én magam legalább három golyót röpítettem a füle tövébe. Elbukott, nem láttuk többé. Találkoztunk még kettővel. Az egyik előttünk száz lépésnyire úszta keresztül a folyamot. Ostrom alá vettük, vére pirosra festette nyomában a vizet, minden lövés fején találta, mely úgy emelkedett ki a vízből, mint egy akós hordó. Végre elmerült. Csónakunkkal oda siettünk, hosszú póznával kutattuk a vizet, de hasztalan. A víz itt mély, árja rohanó, póznánk nem érte fenekét s így még azt sem tudhattuk, áldozatunk lemerült-e vagy az ár sodorta el. — Hogy juthatnánk víziló bőréhez ? kérdeztük kísérőinket. — Lesni kell rájuk, — volt a felelet, — és pedig mikor a szárazra lép, vagy sekély vízben áll, hol el nem merülhet. Nem volt kedvünk ezeken a partokon lesben állni, hogy a krokodilusokkal közelebbről megismerkedjünk. Déltájban már annyira haladtunk, hogy végre viskók tűntek fel előttünk a folyam mentén. A csónakot úgy irányoztuk, hogy partra szállhassunk és egy kis sétát tegyünk. Midőn kikötöttünk, a négertelepnek majdnem összes lakossága odasereglett fogadásunkra. Alig bírtunk egy-két lépést tenni, úgy elállta utunkat a sok fekete ember, asszony, gyerek. Egyszerre szétnyílt a tömeg, sorfalat képezve, széles utat engedve egy felénk közeledő díszmenetnek, milyenhez hasonlót még nem láttam. A sorfalat képező nép főhajtással üdvözölte a fényes társaságot, melynek élén méltóságteljesen lépdelt a néger király, fején tollkoronával, kezében aranygombos bottal, lehető hiányos öltözetben. A királyt felesége és anyja követte, ezek után a ceremóniamester, vagyis miniszter. Amint egymáshoz közeledtünk, a király fejbólintással üdvözölt bennünket, egy tisztkollegám pedig virginia-szivarokat nyújtott át ő felségének. Ő felsége hálásan fogadta az ajándékot és átnyujtá anyjának, a ki rögtön rá is gyújtott. A király felszólított, tiszteljük meg házát látogatásunkkal s előre szalasztó miniszterét a fogadás előkészítése végett. Mi a királlyal haladtunk. A király útközben eldicsekedte, hogy ő itt a leghatalmasabb uralkodó, roppant kiterjedésű országa és több ezer alattvalója van. Igen örvendett, mikor megtudta, hogy békés szándékból kerestük fel a tájat, és semmi kedvünk országát elhódítani. A királyi palota sárral tapasztott bambuszkunyhó volt, roszabb a czigányputrinál, irtóztunk a belépéstől. A nők és szolgák számára