Vasárnapi Ujság – 1902
1902-11-23 / 47. szám - A Nemzeti Muzeum néprajzi osztálya (képekkel) 769. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
45. SZÁM. 1902. 49. ÉVFOLYAM. "VASÁRNAPI ÚJSÁG. 769 A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM NÉPRAJZI OSZTÁLYA. A Nemzeti Múzeumnak ez a legújabb osztálya, melyet a hatvanas évek végén szerveztek és önállósítottak, de a mely csak az utolsó nyolcz évben indult gyorsabb fejlődésnek s rendkívüli becsűvé lett a néprajzi tudományra nézve. Hogy mi mindent tartalmaz, csak röviden felemlíteni is sok volna a roppant anyag miatt, mely Reguly Antal, Xántus János, Rómer Flóris, Herman Ottó, gróf Zichy Jenő, Pápai Károly, Fenichel Samu, gróf Teleki Samu, Herrmann Antal, Jankó János, Vikár Béla, Hopp Ferencz, Biró Lajos, gróf Festetics Rudolf, Almásy György, báró Bornemisza Pál, az osztály jelenlegi tisztviselői : dr. Semayer Vilibáld és dr. Bátky Zsigmond vállvetett munkájából, buzgólkodásából és a felsoroltakon kívül még sok száz lelkes magyar embernek ajándékából gyűlt össze. A néprajz tulajdonképen maga is új tudomány ; nagy jelentősége máig sem ment át a köztudatba. S már csak e tekintetben is fontos hivatást teljesít a néprajzi osztály, mert ha valaki változatos gyűjteményeit megtekinti, azonnal meg fog róla győződni, hogy a néprajz csakugyan tudomány, mégpedig nemcsak igen fontos, hanem felettébb érdekes is. És aki egyszer végignézte ezeket a gyűjteményeket, maga is gyűjtővé lesz, legalább annyiban, hogy azontúl a szeme elébe kerülő ide vonatkozó tárgyakat igyekszik az elkallódástól megmenteni. Hiszen mennyi minden elkallódott már is s mennyi minden van, a mit a mai kor gyermeke már csak ezekből a gyűjteményekből ismerhet meg! Hiába, a nemzetközi mívelődés gyorsan terjed s kíméletlenül söpri el a nemzeti sajátosságokat, a múltak emlékeit. Az ősrégi eredetű regös énekek töredékei csak kevés helyen élnek már s a regösöknek, a pogány sámánok eme maradékainak eszközeiből mindössze a lánczos bot s a hójagos fazékká változott varázsdob maradt még meg emitt-amott, de ilyesmit is nem sokára már csak a néprajzi múzeumban láthatunk. A régi halászeszközök közül nemcsak azokat, melyeket valamikor a Volgában, Donban használtak az ősök, hanem amelyekkel a Balatonban, Tiszában halászgattak is, jó részben csak itt találhatjuk már. Amint a halfogó eszközök tökéletesednek, a halak ritkulnak, úgy pusztulnak az ősi szerszámok, úgy mennek egymásután feledségbe. S amit még ezelőtt néhány évvel Herman Ottó meg tudott menteni, azt ma már lehet, hogy ő sem találná meg többé. De így van a dolog sok más egyébbel is. A szűrökről, ládákról egyre jobban lekopnak azok az ékes hímzések, virágok, festések, amelyek mintái még Ázsiából valók. Egyszerűbb, olcsóbb kell ma már, olyan, amit gyárak, gyorsan dolgozó mesteremberek készítenek. Ezért tűntek el a piros és sárga csizmák is. A fekete olcsóbb, tartósabb. Amazok emlékét jóformán csak egy-két régi dal őrzi már, meg aztán a néprajzi múzeum. De maholnap a múzeumba kell jönni annak is, aki sallangos dohányzacskót akar látni a hozzá való aczél-, kova-, tapló-készséggel. Pedig az utóbbi évekig egyetlen pipás magyar se lehetett meg e nélkül, még a tekintetes urak sem. Ma már azonban papírba csomagolva árulják a dohányt, tehát zacskó nem kell, a gyufa nagyon olcsó, könnyen is gyulad, ki vesződne hát aczéllal, kovával. Húsz-huszonöt éve a kova volt még a falusi szatócs legfőbb áruczikke s a mai legények már ki sem tudnának csiholni. Sallangos karikások, lószerszám-készségek, ékesen kivarrott borjúszájú ingek, aranyos fejkötők mind pusztulóban vannak; a régi jó «csüves»-nek (hosszú bőrkabát) pedig a neve is feledségbe ment. De nem csak a tűnőfélben levő népies tárgyak vannak a néprajzi múzeumban összehalmozva, hanem a még széltére használatosak is. Hiszen egy-egy vidék népies tárgyait lehetséges megismerni múzeum nélkül, de hogy az ország minden tájának néprajzi tárgyait együtt szemlélhessük, arra már csakis a múzeum nyújthat alkalmat. És meg is menti mindezeket a jövő nemzedék számára. Mert kétségtelen, hogy sok minden, ami ma még közhasználatú, nemsokára nyom nélkül el fog enyészni. Az őskornak nagyszerű múzeuma a föld, mely évezredek óta őrzi számunkra az ősök emlékeit; ugyanez a feladata a mai kor készítményeire nézve a néprajzi múzeumnak is. Csakhogy míg a föld a romlandó anyagú tárgyakat nem őrzi meg, a néprajzi múzeum megőriz mindent. Megőrzi még a hangokat is. Tudósai fonográfba szedik a népdalokat, tájszólásokat s így gondosan elrakják, hogy a késő századok tudósa, érdeklődője hallhassa majd azt, a minek akkor talán már emlékezete is végkép eltűnt a nép közül. Hej, ha így meg lehetett volna őrizni számunkra a régi pogány énekeket, sámánok, tátosok varázsló mondásait, ősi népmondákat, egy pár honfoglaló vezér párbeszédét, micsoda megbecsülhetetlen kincs volna ez ma! Néprajzi múzeumunk azonban koránsem csak hazai tárgyakat tartalmaz. Nagyon dús és becses másféle gyűjteményekben is. A rokon, ural-altáji törzsek sok mindenféle eszközét, terményét rejti tárlóiban, onnan vetnek világosságot nemzetünk őskori állapotának homályba burkolt történetére. A Kaukázus apró törzseinek, Közép-, Kelet-, Éjszak-Ázsia népeinek számtalan érdekesnél érdekesebb tárgyát szemlélhetjük itt. Egész eszkimó halászcsoportot is láthatunk természetes nagyságú alakokkal, kitömött ebeik kíséretében, valódi csont és bőr szánkóikkal, csónakaikkal, amint épen kirándulásra készülődnek. Ez a maga nemében teljes csoportozat a dán kormány ajándéka. A kelet-ázsiai benszülöttek kunyhómintái, gyönyörű nádfonatai közt különösen meglep egy öreg embernek fából faragott életnagyságú szobra. Művészeti tekintetből is szinte tökéletes mű; furcsa azonban, hogy igazi emberkörmöket alkalmaztak a szobor ujjaira, testét pedig óriási fáradsággal egészen úgy beraggatták apró szőrszálacskákkal, amint ezt az élő embernél látjuk. Még a szőrök elhelyezésében is a természetet teljesen luven utánozták, vagyis utánozta az az egyszerű benszülött mester, aki Európának, vagy a szobrászművészetnek nyilván soha még csak hírét sem hallotta. Nagyérdekűek az új - guineai, polinéziai, afrikai s egyéb vad törzsek tárgyai, művei is. E népek némelyike még ma is a kőkorszakban él, a fémeket ritkaságkép legfeljebb az európaiak útján ismerik, de különben fém helyett csontot. A Múzeum néprajzi osztályának fényképfölvétele után, MAGYAR PARASZTHÁZ DAMOSRÓL. (KOLOZSMEGYE.) AZ ÉJSZAKI SZLAVSAG SZOBÁJA. (A kép jobboldalán előtérben levő három alak vereczkei rutének, a negyedik breznóbányai juhász. A háttérben álló szekrényben elhelyezett alakok Nyitramegye különböző viseleteit mutatják.) A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM NÉPRAJZI OSZTÁLYÁBÓL.