Vasárnapi Ujság – 1905
1905-07-23 / 30. szám - Kirándulás Montenegróba (képpel). Reményi Antal 479. oldal / Általános nép- és országismre - Szentimrey Kálmán (arczképpel) 479. oldal / Élet- és jellemrajzok
20. SZÁM. 1905. 52. évfolyam. rencsésebbek, mint a süketek. Meg is adja a költő ennek magyarázatát. Ha azt tapasztaljuk, hogy a süketek mindig mogorvák, ez onnan van, mert őket épen akkor ügyeljük meg, mikor fogyatékosságuk hátrányait legjobban érezik — mikor halló emberek társaságában vannak, — és nem hallják azok beszédét. Míg ha a vakokat többnyire boldog arczczal, mosolyogni látjuk, ennek az az oka, mert épen ekkor, hogy beszélünk velük, örömük telik az emberi hangban, örülnek az emberi lények társaságának. A süket megengedheti magának, hogy mogorvaságát, kedvetlenségét kimutassa, a vak azonban kénytelen folyton nyájas, mosolygó arczot ölteni. Azt mondhatjuk, hogy a vakoknak ez a jókedve, nyájassága, társas előzékenysége épen abban a félelemben gyökerezik, hogy az emberek sötét éjjelében teljesen magára ne hagyják őket. Ezzel ellentétes véleményt hangoztatott előttem Mme Galeron de Calonne, aki pedig öt éves korában siketült meg és vesztette el látását. Az ő véleménye talán abban leli magyarázatát, hogy (mivel valami keveset mégis hall) mindig és örökösen eszébe jut ennek az érzékszervének nagyfokú tökéletlensége. * Azok, kik soha másra nem gondoltak, mint örömeikre, szenvedélyeik kielégítésére, ha megvakulnának, sokkal szerencsétlenebbek, mint a kiket életükben anyagi gondok s a folytonos munka fáradalmai foglaltak el. Az osztó igazságnak egy bizonyos alakja érvényesül ebben az esetben, hogy azok, akiknek életcéljuk az emberiség haladásának lehetőség szerint való előmozdítása volt, enyhítő irt találnak önmagukban súlyos szerencsétlenségükre, és bizonyos az is, hogy ezek, bármilyen legyen is társadalmi állásuk s bármily fokával rendelkezzenek is az intelligencziának, mégis módját fogják találni annak, hogy mások boldogságát saját gyönyörűségükre valahogyan előmozdítsák. A tudományosan képzett vakok ebben a tekintetben is kivételes helyzetben vannak; ők sok olyan ismerettel rendelkeznek, melyeket korábban szereztek meg s melyek megváltozott körülményeik között nevezetes hasznukra lehetnek. A mennyiben bármily kis mértékben hozzá tudnak is járulni az emberiség előrehaladásához, bármily kis követ tudnak is szállítani ahoz az anyaghoz, melyből a tudomány temploma fölépül, mindaddig érezik, hogy az élet nem halt ki belőlük, és bármily súlyos csapást mért is rájuk a sors, ők érezik, hogy még mindig folytathatják a küzdelmet. És ha nagy a különbség a küzdő felek fegyverei között, ez csak arra vezet, hogy a vaknak ereje megsokszorozódik és azokat a fegyvereket, melyek rendelkezésére állanak, annál nagyobb erővel, annál ügyesebben iparkodik forgatni. Nagy a boldogságuk, ha munkájuk valakinek hasznára volt és ha boldog mosollyal elmondhatják az Evangélistával : «Szivem felüdült a munkában és ez minden, amit én munkámtól vártam«. VASÁRNAPI ÚJSÁG, 479 . SZENTIMREY KÁLMAN. 1830-1905. A negyvennyolczas honvédek menedékházának gyásza van, meghalt a parancsnok. Szentimrey Kálmán 1848/49-iki honvédszázados. Ifjúkorában vitéz katonája volt nemzetünk ügyének s később is tisztes életével s különösen a menedékház ügyének lelkiismeretes és * Mme Galeron de Calonne néhány hónapon keresztül, mikor semmit sem hallott, férjével a Morsetáviró jeleivel érintkezett. Ezt az érintkezést akárhányszor úgy tudták végbevinni, hogy a jelenlévők semmit sem sejtettek róla, sőt képesek voltak nagy távolságból is megérteni egymást. Minthogy nem kapott a külvilágról másként értesülést, csak tapintása útján, rendkívüli módon kifejlődött emlékező tehetsége a különböző emberek kézszorítása, kezüknek érintése irányában. Meg is történt vele nem egyszer, hogy valakit évek múlva felismert és nevén szólított, holott csak kezet fogott vele. Egyik leányának az a gondolata támadt, hogy tenyerébe beszélt neki, s így értette meg magát vele. Igaz, hogy csak néhány szót bírt így kivenni, valószínűleg az által, hogy leánya ajkának mozgása és a kilehelt levegő mozgása különböző, de felismerhető érzéseket keltett benne. tapintatos vezetésével szert tett tiszteletére mindazoknak, akik ismerték. Szentimrey Kálmán 1830-ban Kassán született s mint 18 éves jogász-ifju lépett be a honvédseregbe közlegénynek a 9-ik zászlóaljba. A fellázadt délvidéki szerbek ellen küldték a zászlóaljjal s ott oly vitézül viselte magát, hogy csakhamar hadnaggyá lépett elő. Klapka felső-tiszai hadosztályához került s itt részt vett a keresztúri, tokaji és tarczali ütközetekben; az utóbbiban szerezte meg a harmadosztályú vitézségi érdemrendet, melyet egész életén át büszkén viselt. Később ismét a Délvidékre került, 1849 júniusában századossá lépett elő s a temesvári csata után Vécsey hadtestével együtt tette le a fegyvert. Az oroszok mint foglyot Gyulán adták át az osztrákoknak, akik besorozták egy galicziai ezredbe mint közlegényt. Itt szolgált 1850 áprilisáig, amikor családja kiváltotta. A hatvanas években Abauj megyénél viselt hivatalt, majd a képviselőház levéltárnoka lett. A honvédmenedékház parancsnokává kilencz évvel ezelőtt nevezték ki, Cserey Ignácz ezredes parancsnok halála után. Buzgón fogott tiszte teljesítéséhez, szigorú, de jóindulatú parancsnok volt, aki pontos rendet és tisztaságot tartott fenn az agg harczosok közt. Nagyobb dolgot is csinált; fő része volt a menedékház átalakításában és kibővítésében, melynek eredményekép 100 helyett 150 öreg honvédet lehetett elhelyezni. A szabadságharcz jelesebb szereplői közül többekkel volt bensőbb barátságban, így Hollán Ernő és Máriássy János altábornagyokkal. Hazafias ünnepekre, ha csak tehette, ő vezette a menedékház lakóit, vagy ha maga nem mehetett, gondoskodott róla, hogy küldöttséggel képviselve legyenek. Derék ember volt, öreg honvéd bajtársai méltán sajnálhatják benne parancsnokukat, aki sokat fáradozott érdekükben. A temetés a honvéd menedékházból július 17-én történt nagy részvét közt. Megjelentek a honvédelmi minisztérium részéről: Papp Béla altábornagy, Breuer Zsigmond és Bernolák János őrnagyok, tovább Dessewffy Arisztid, a képviselőház háznagyi titkára, Patay nyug. vezérőrnagy, Borszéky Soma nyug. min. tanácsos, dr. Balogh Sándor, Lakatos Miklós, stb. 48-as honvédtisztek. A menedékház öreg lakói, akik csak járni tudnak, a koporsó előtt foglaltak állást. A betegebbek és gyengélkedők padokat kaptak. Veress Jenő evangélikus lelkész hazafias szellemben mondott búcsúztatót és imát, az országos honvédegyesület nevében Babos Károly, a menedékház lakói nevében Szirmay hadnagy tartott búcsúbeszédet, mire a koporsót feltették a négyfogatú halottaskocsira s a menet megindult a Kerepesi úti temetőbe. Az öreg vitézek közül mintegy hatvanan kocsin kisérték ki boldogult parancsnokukat, akinek holttestét a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. A ZELENIKAI ÜDÜLŐHELY DÉL-DALMACZIÁBAN. KIRÁNDULÁS MONTENEGRÓBA. Kevés annyi természeti szépséget nyújtó s a mellett oly kevés fáradsággal és kényelmetlenséggel járó kirándulást tudok, mint azt, melyet közelebb a déli Dalmátországban fekvő Zelenika üdülőhelyről a cattarói öblön át Montenegróba s az albániai Scutariba tenni volt alkalmam. Négyen voltunk a kiránduló társaság tagjai vezetőnkkel, Magyar Antallal, a «Zöld tengerparthoz» czímzett zecenikai szép penzió megalapítójával s tulajdonosával együtt. A cattarói öböl helyi gőzösén indultunk el. Áthaladva a kombori szoroson, csakhamar kitárult előttünk a teodói öböl. Lustica félszigetet s két olajfával beültetett kis szigetet magunk mögött hagyva, értünk Teodóba, a magyarosztrák haditengerészet ez új alkotásába, amely arra van hivatva, hogy támaszpontul szolgáljon a torpedó-naszádoknak. Van itt egy gyönyörű park, amelybe a tengerésztisztek összehordották világjáró útjaikról a tropikus vidék mindenféle fáit, pompás növényeit s az itteni kedvező éghajlatban tíz év alatt hatalmasan kifejlődtek. Tovább a Catene-szorosba jutottunk, mely alig szélesebb, mint Budapestnél a Duna, de oly mély, hogy a legnagyobb csatahajók is bejárhatnak rajta egész Cattaróig. Hirtelen nagyszerű kép nyílik meg előttünk: erdőborította hegyormok kopár sziklatömegekkel váltakoznak s fenn a hegyeken megerősített őrtanyák, melyekhez sziklába vágott meredek utak vezetnek, — jelzik a montenegrói határt. Szemben hajdani fénykorát már csak romjaival sejtető Perasto város. Így jutunk el Cattaróba, ahol megszállva, reggel Antivariba indultunk. Sutomora hajóállomáson túl már montenegrói területen haladtunk hajónkkal, egész napi úton, Topoliczát, a montenegrói trónörökös nyaralóhelyét érintve, Pristan kikötővárosban szálltunk meg éjszakára, majd másnap délután Antivarit, a montenegrói kikötővárost látogattuk meg. Antivari nem jelentéktelen városka, elvadult kertek közt elterülő romhalmaz, hatalmas várfallal körülvéve, mögötte az 1597 méter magas Rumija-hegy emelkedik. Reggel korán kényelmes postakocsira ültünk s folytattuk útunkat Skutari felé. Az út folyton emelkedik, mellette erdők, kertek váltakoznak sok száz éves olajfaültetvényekkel. Az út számtalan kanyarulatát, egykori török őrhelyeket érintve, fölvezet a 945 méteres Suterman-nyeregre, majd lefelé kanyarodva, hirtelen fordulattal megnyitja a Sku-