Vasárnapi Ujság – 1907
1907-06-23 / 25. szám - A szabadságharcz emlékszobrának pályaművei (képekkel) 498. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
498 hozzá legközelebb ... azaz csak állt. Ámbár ki tudja? Hiszen miért ne jöhetne még vissza? Tehát már várta. Várta anélkül, hogy tudná, hogy várja. Feri hidegen, közömbösen őgyelgett, majd itt, majd ott tűnt fel, beszélt egy kicsit Brozikkal, majd Répásival, ezzel az utóbbival kocczintott is, miközben odajött a Répási-leány, a szikraszemű, megismerkedett vele s egy darabig beszélgettek, nevetgéltek. De micsoda kedvetlenítő nyugtalanság lepte meg Tóth Marit ezalatt, szeretett volna már hazamenni, de nem volt ereje fölkelni a hordócskáról. Próbálta elterelni gondolatait a vadászról, de nem egészen sikerült, majdnem akaratlanul is rátévedt a tekintete s kisérte mindenüvé, látta, amint elválik a Répási-leánytól (no, hála Istennek), mintha megkönnyebbedne, úgy érezte, aztán egyenesen a leányok sora elé állt szemlét tartani, hogy tánczosnőt válasszon közülök, sokáig nézett ide, oda, bizonytalanul, habozva, aztán mintha nem talált volna senkit, eleresztette a jobb kezét, mellyel inteni szokás és elment a sor előtt, kezeit hátra téve, így ment el Mari mellett is, lassan, gondolatokba mélyedve, anélkül, hogy észrevette volna, csak mikor már áthaladt, fordult meg, s mintha csak történetesen esnék, hátra szólt: — No, kipihente már magát? A Mari szive elkezdett hevesebben dobogni, de ezt magának se merte bevallani. — Körülbelül. — felelte. — Nem tánczolnánk még egy kicsit? — kérdé nevetve. — Nem bánom, — mondá a leány fojtott hangon és felemelkedett ülőhelyéről. (Folytatása következik.) SZAMOVOLSZKY ÖDÖN SZOBRÁSZMŰVÉSZ. VASÁRNAPI UJSÁGr. 25. SZÁM. 1907. 54. ÉVFOLYAM. A SZABADSÁGHARCZ EMLÉKSZOBRÁNAK PÁLYAMŰVEL Az események megtanítottak rá évek óta, hogy egy-egy nagyobb szoborpályázat elé ne nézzünk valami túlzott reményekkel. Annyi csalódáson mentünk már keresztül, hogy most már talán túlságos szkepszissel is szemléljük egyegy új pályázaton művészeink versenyét. Sivár és szomorú állapot ez, de felelőssé nem lehet tenni érte senkit. Csak egy oka van : az az ellentét, mely a szobrászat elé állított feladatok s a mai szobrász-művészet szelleme között van. Épen azt követeljük mindig, újra meg újra a szobrászoktól, ami nincs meg bennük, nem tehetségük és képzettségük hiánya, hanem a mai művészet általános iránya következtében. Mi be akarjuk népesíteni köztereinket többékevésbbé nagyszabású, de minden esetre monumentális hatású szoborművekkel, művészetünk pedig majd minden feladat megoldására képes, csak épen monumentális dolgot nem tud csinálni. Hol vannak a monumentális művek az irodalomban, a festészetben, a zenében? Ezektől beérjük a kevésbbé nagyvonalú dolgokkal is, csak művésziek legyenek, csak épen a szobrászoktól követeljük azt, aminek érzéke nincs meg se bennük, se minmagunkban. Ebben pedig elvérzenek a legjobb tehetségek is : természetüknek megfelelő feladatok elé ritkán vagy sohasem állíttatnak, tehát ami jó van bennük, nem tudják érvényesíteni s azok előtt a feladatok előtt, melyek megoldására egy-egy pályázat felhívja őket, idegenül állanak. Ezt a vergődést érezzük a mostani szabadságharc-szobor pályázaton is. Mert ne tévesszen az meg, hogy a közvélemény örömmel fogadta a pályázat eredményét: ez az öröm nem a pályaművek jóságának szól, hanem a pályázati eredmény váratlan voltának. A közönségnek nem a művészi érzéke elégül ki, hanem az igazságérzete, mert abban, hogy kipróbált hírű és nagy összeköttetésekkel rendelkező művészekkel szemben két fiatal, szinte kezdő számba menő művész nyerte a pálmát, az ítélet igazságos voltát látja symbolizálva. Alapjában véve a pályázat semmivel sem jobb az utóbbi évek bármelyik szoborpályázatánál. Nagyjában véve itt is csak azt látjuk, amit máskor: sok jó gondolatot, sok kitűnően megcsinált részletet és nagyon kevés teljes hatást tevő egészet. Magán az első díjat nyert pályamunkán, Szamovolszky Ödön és Gách István művén is valóban fényesen megcsinált részletei mellett nem találjuk meg azt a monumentális szobrászi jelleget, amelyet egy szabadságharcz-szobor föltétlenül megkíván. A csonka gúlára állított négy keleti oszlopon álló Hadúr hatásosan van megmintázva fenséges komor tekintetével, jobbjában a széttört lánczokkal, baljában a pallossal, de ez alakban nem látjuk a megfelelő tartalmat: hogy vonatkozik a szabadságharczra, vagy általában a szabadság eszméjére, szóval mit fejez ki egy szabadságharczi emlékszobron? Ugyanígy vagyunk a talapzat elé állított vágtató bigával is, míg ellenben a talapzat alján két oldalt álló két csoport, az egyik oldalon Kossuth, a másikon Petőfi, harczba induló honvédek élén, jobban belesimulnak a szobormű egészébe, mint akármely más pályamű bármelyik részlete s e mellett szobrászilag is meglepő művészi erővel vannak felfogva és kidolgozva. Kétségtelen azonban, hogy ez a szobormű hibáival együtt is nemcsak legjobb az összes pályaművek között, hanem a legjavából való annak, amit modern szobrászművészetünk ebben a génreben adni képes. Egyes részleteinek szépségével állít meg maga előtt Zala György pályaterve, a második díj nyertese. Ha az oszlop, amely a tervezet architektonikus gerincze, nyomott is egy kissé s az oldalt álló két szoborcsoport — lováról leeső sebesült honvédet karjaiba felfogó géniusz és szántóvető magyar — kiesik is az egész kompozíczióból, az oszlop tetején álló géniusz mozdulatában nagyon sok élet és báj van, — ez az alak méltó párja a kitűnő művész Erzsébet királynéjának. Az oszlop aljára tervezett domborművek is könnyű kézzel mintázott és nagy intelligencziával komponált dolgok. A monumentalitás hiányát dekoratív elemekkel igyekszik elleplezni Maróti Géza harmadik díjat nyert terve. Van benne talán egy kis modorosság is : Egyiptomra emlékeztető merev tartású géniusza veszedelmesen hasonlít egy sablonhoz, amelyet nem tesz rokonszenvesebbé az, hogy modern sablon. A térbehelyezés, a tömegek elosztása, a vonalak teljesen dekorativ törekvésre vallanak, arra a területre, amelyen Maróti legigazibb sikereit aratta s amely ugylátszik, leginkább felel meg kétségtelenül értékes egyéniségének. Füredi Richárdban, a negyedik díj nyertesében sok a becsvágy, az eredeti gondolatokra és eredeti formaképzésre való törekvés. Ő egy sphonx-szerű nagy mellszoborban jelképezi a szabadságot, amely magas obeliszkra van állítva ; az obeliszk alján harczoló honvédek domborművei. Pályaterve nem kiforrott munka, de erő van benne. Az egyedüli pályamű, mely dekoratív segítő társul a festészetet is fel akarja használni: négy művész : Dudits Andor festő, Pongrácz és Margó Ede szobrászok és Pogány Szigfrid Móricz építész közös munkája. Nagyon is meglátszik rajta, hogy négyen csinálták , nincs benne egység s túl van terhelve. De aki az alján köröskörül az oszlopból kiemelkedő alakokat mintázta, akármelyik volt is a négy közül, annak erős szobrászmarka van. A pályadíjat nem nyert, de jutalmazott tervek közt körülbelül legérdekesebb a Kallós Edéé, •— ebben van az összes pályaművek közt a legerősebb monumentális érzék, ha a kivitel alapjában el van is hibázva. Strobl Alajos terve bravúros technikájával sem bírja feledtetni konvenczionális voltát. Teles Ede és Ligeti Miklós terveiben sok művészi vonás van. GÁCH ISTVÁN SZOBRÁSZMŰVÉSZ, A NEMZETI SZALON NYÁRI KIÁLLÍTÁSA. Wagner Richárdnak az a mondása, hogy a művész és az ember különválasztása épen olyan üres gondolat, mint a lélek elkülönítése a testtől s hogy még sohasem szerettek, sohasem értettek meg művészt anélkül, hogy ne szerették volna benne az embert is, művészetével együtt ne értették volna meg életét is, senkire sem áll kevésbbé, mint Courbetre. Mert Courbet Gusztáv (1819—1877) népszerűtlenségében s különösen abban, hogy halála után csakhamar megfeledkeztek róla és csak az utolsó évtizedekben fedezték újra fel, nagy része volt egyéniségének és politikai szereplésének. Mint festő kiváló, egyike a XIX. század legnagyobb mestereinek; mint ember hiú, elbizakodott, gőgös és korlátolt. Az 1871. évi párisi communeben s a Vendôme oszlop lerombolásában tevékeny részt vett, amiért, bár a vezető nem ő volt, hat havi fogságra és a kár megtérítésére ítélték. Courbet, — «a tiszta igazság őszinte barátja», — képein ma semmi megütközni valót nem találunk. Pedig a mult század közepén a kritika valóságos dühvel támadt «a csúnyaság kultuszára, a realizmus czinizmusára», amit képeiben látott. A klassziczizmus és romanticzizmus korszaka után vakmerő bátorsággal lép a küzdőtérre Courbet s képeivel fennen hirdeti, hogy a festőnek csak festeni kell. A gondolatnak, mint a kép fő alkotó elemének, az irodalmi, novellisztikus tartalomnak jogosultságát tagadja. A szépséget nem az eszményben, hanem a természeti tárgyak mintázásában, a tónushatásokban, a tömegben és annak mozgásában keresi. És művészetének épen ezzel az alapgondolatával válik a XIX. század művészetének egyik apostolává. Természetes dolog, hogy a realizmusnak ez az érvényesülése nem egyedülálló jelenség a művészetben. Igen könnyű dolog megtalálni hozzá a párhuzamot abban az általános áram-