Vasárnapi Ujság – 1908
1908-10-18 / 42. szám - Unalom. Elbeszélés. Írta Lux Terka 846. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek - Két Francillon 846. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
847 :csukom, ép úgy, mint ahogy ő becsukta a többi halottak szobáit, az apámét, a húgomét, az öngyilkossá lett bátyámnak a szobáját és a négy szoba ajtójának kulcsát odateszem a fiókomba, a négy koporsókulcs mellé. Majd egyszer valamelyik rokonom ezt a négy kulcsot összeköti egy ötödikkel és beledobja valamelyik fiókba, a többi kulcsok mellé s majd, mikor már ő reá is s az utána következőkre is rácsukják a koporsó födelét, egy ócskavasat szedegető zsidónak a zsákjába kerülnek. De addig még sokszor megy le a nap és sokszor jön fel. És mindig egyformán. Még az előbbieknél is egyformábban. És holnap délután azzal a koporsókulccsal az egyetlen szálat is eltemetem, amely az élethez fűzött. Ezután mintha nem is a magam életét, hanem egy vadidegenét élném. Értéktelen, üres, fájdalom nélküli élet lesz ez. Ha gazdag volnék, legalább másokra nézve cselekedhetnék jót, így ezt sem tehetem. Ezt a régi, ősi házat, a még meglevő kis földdel, nálamnál is szegényebb rokonaimnak kell adnom és ezt is csak akkor, ha a négy koporsó kulcsa megszaporodik az ötödikkel. Ha más volnék, erős, egészséges, tetterős, bátor ember, megtehetném azt, hogy ezeket a szegény ördögöket nem váratnám az életem végéig, hanem odaadnám nekik most, mindjárt, kiköltözködném az ősi házból és nem vinnék el magammal belőle egyebet, csak a négy koporsó kulcsát és a tanítónői diplomámat. De nincs bennem semmi egészséges erő és akarat. Önző vagyok, anélkül, hogy kívánnék a magam számára valamit és az apostoli élet iránt nincs bennem semmi érzék. Lusta és fáradt vagyok, az unalom elfárasztott. Meglehet, előbb vagy utóbb utolér a bátyám sorsa, aki ugyanebben a székben, a melyben én ülök, itt, az oszlopos, régi tornáczon, a petóniás-ládák és leánderes-dézsák között, egy szomorú nyári este főbelőtte magát. Egészen olyan este volt, mint a mai. Mintha a világot halálra ítélték volna, a felleges, szürke ég szinte leszakadni készült a füstölgő hegyekre s a petóniák és leánderek, mintha száz nyárnak a visszafojtott illatát, most mind egyszerre akarták volna magukból kiönteni. Az ilyen mély, tömör, regeszerű illat elkábít, elálmosít, belekap a lélek húrjaiba és rezegnek. Harmincz csengnek, éreznek, fájnak a húrok, esztendős volt akkor a bátyám, csöndes, nyugodt, kötelességtudó, szótalan ember, olyan, mint minden Tarcsay. Hogy miért halt meg, senki sem tudta. Azt mondták: az öngyilkosság tradíczió a Tarcsayaknál. Minden generáczióban volt egy-két öngyilkos. Az apám már nem élt akkor, anyám a tornácz másik sarkában ült és kötögetett, ki tudja hányadik pár harisnyát életében és sápadt, finom profilja erőtlenül rajzolódott bele az esteli szürkületbe. Kötött lélekölő szorgalommal, szótlanul, sápadt kézzel, melyben mint valami bilincsek, meg-megzörrentek az aczél kötőtűk. Ilyen idő volt, mint ma van. Csupa bánat, vigasztalan szomorúság. A fák ágai meghajoltak, a virágok lélekzését szinte hallani lehetett s a falun a konok szürkeség lelketlen egykedvűséggel terítette szét lomha szárnyait. Az anyám mellett ültem s tisztán láttam a hosszúruhás, színtelen, festetlen asszonyt, aki elment mellettem, a bátyám mellett, azután végig a falun és a lehajtott ágú fák, mint egy haldokló Megváltó suttogták: szenvedjetek! Szenvedjetek! Az unalom volt. Lenn a kert alatt, a patakban, Nacza, a szolgáló sujkolt s valamelyik szomszédban, talán a tót Holumbáréknál, mákot törtek a famozsárban. A cselédház küszöbén két öreg asszony ült és varrt, egyik a Nacza anyja volt és a parasztasszonyok éneklő, egyhangú csöndességével beszélgettek olykor. Csupa szomorú jóslás, bánat, nyomorúság volt a hangjuk rezgése, még azt, hogy az őszi tücsök is szól már, úgy mondta a Nacza anyja, egy beteges, rosszemű, köhögős özvegy asszony, hogy az ember belerázkódott és szinte érezte már a halál nyirkos lehelletét. Csak ültünk. A falu utczáján ökrösszekér baktatott végig, a nagyobbik Holumbár fiú, egy száraz, kenderszőke, lapos szemű legény haladt a szekér mellett, otrombán, lustán, úgy, mint az ökrei s a legény cseréppipájából vékony füstkarikák pattantak szét a levegőben, ép olyan lassan, fáradtan és lomhán, mint ahogy a Holumbár-fiú és az ökrök lépkedtek. Megemelte előttünk a kalapját. Vájjon hányszázadszor láttam már ezt a fiút, akiről azt se lehet tudni, hány esztendős, mert amióta ismertem, egyformán csupasz volt az öreges, szőke képe és egyformán üres, ostoba, baromian szomorú a pillantása. A szekér ahogy elhaladt lassan az utcza porában, kapások jöttek utána, majdnem szakasztott olyanok, mint a Kolumbár-fiú és hallgattak. Gyűlölöm ezt az örökös hallgatást. A Tarcsayak mind így hallgattak, már jó pár száz esztendeje. Asszonyok, férfiak, mind. Ez az energia bénulása. Fáj nekik az egész világ boldogtalansága, a maguk titkos álmainak elfonnyadása, megpenészesedése, a pók-élet, agyonnyomja őket a bolthajtásos falak dohos levegője, a vallás vigasztalan bilincsei, amellyel agyonnyomorítják a lélek szabadságát. És évről-évre, napról-napra ismétlődik ez az élet, reggeltől-estig. Az unalom. A rettenetes, megőrjítő, megfojtó, lassú unalom. Minden nap egyformán taposni a fösvényül kiszabott kis gyalogutat, hallani lélekölő, egyforma hangokat, látni megunt, minden lélektől kipréselt arczokat, nyomorúságot, szenvedést, korlátoltságot és állati megnyugvást s mindennap megtapintani szúette, régi, szomorú titkokról regélő tárgyakat. Durva, darabos, érzéketlen föld élet az élet mindennapi unalma. Egy-egy teljesülhetetlen vágy, elsiratott álom, csak halvány epizód lesz benne s az úr, a hatalom , az egyforma napok, az unalom. Nem szánom, inkább irigylem az anyámat, a bátyámat és mindazokat, akik lerázták már magukról ezt a nyirkos, hideg kígyót. Én irtózom a mától, reszketek a holnaptól, holnaputántól, a jövő héttől, az ősztől, a tél-a tél és a többi, mind egyforma napoktól, esztendőktől, amelyet a vallás, mint valami fizetési terminust, kötelezettségképen ró reám. Gyűlölöm a reménységet is, mint a vallás gerincztelen szolgáját. Gyáva eszköze a földi és túlvilági élet boldogságának. Gyerekmese. Minden reménynél többet ér az emlék, habár a rózsaszínű árnyalatok harmata erről is elvész az unalom végnélküli szürkeségében. Már meg sem találom a magamét. Csak árnyak, foszlányok, egy-egy meghalványult szines vonás a porréteg alatt. Tizenöt esztendő hosszú idő. ... Két testvér, a bátyám és én... S egy másik testvérpár, az új földesúr fia és leánya. Az egyik pár az új nemesség és új, óriási ipari vagyon aranyai között, a másik a régi, évszázados nemesség patinái és a hajdani nagy, öröklött nemesi vagyonnak kis, elfogyott, elenyészett romjai között. Az egyik leány és ifjú csupa életkedv, ambiczió, kis csiszolatlan parvenüség, a másik leány és ifjú, a bolthajtásos falak, a mohos, régi kőkapu s a kőkerítéses kert évszázados fáinak melancholiájával. Egyik páron az angol nevelés gondtalan pírja, másikon: a csöndes anyák vallásának sápadt békéje. A pirosak jöttek, elmentek, mindig pirosabban, mindig több életkedvvel s a sápadtak mindig itt maradtak és minden esztendőben sápadtabbak lettek. Egyszer aztán jött a messze idegenből, az új nemesi czímerrel, egy elegáns levél. Valami hírt hozott, azt, hogy valaki férjhez ment... Ősz volt, aranybíboros, fátyolos ősz, a fák levelei még zölden, de mozdulatlan szomorúsággal ültek az ágakon, a hegyek tetején az ősz búbánatos tündére teregette szét aranypókháló palástját s a bátyám akkor is ebben a karosszékben ült és szivarozott. És nem történt semmi. Bátyám elolvasta a czímeres levelet és tovább szivarozott. Én is elolvastam s amikor visszaadtam a bátyámnak, úgy, hogy talán meg sem érezte, megszorítottam a kezét. És semmi sem történt. Sem akkor, sem azután, mikor egy esztendő után ismét jött egy aranyszegélyű, czímeres levél. Csak ép, akkor a bátyám szorította meg alig érezhetően, az én kezemet. S a bátyám tovább szivarozott, én tovább horgoltam a staffirungomba való csipkét és az anyám ott, a másik sarokban kötött. A tót Holumbáréknál akkor is törték a mákot, a patakban akkor is sujkolt egy olyan leány, mint Nacza s az úton akkor is jött egy ökrös szekér, mellette az utcza porában egy Holumbár fiúval, vagy nem azzal, nem tudom már, de ugyanolyan száraz, kenderszínű, lapos szemű legény volt az is, mint a Holumbár fiú. [Az első sorban állnak balról jobbra: Hideghéthy Imre szerémi főispán, dr. Günther Antal igazságügyminiszter, királyi biztos, özv. Bogdanovics iándorné, a patriárka anyja, Bogdanovics Luczián szerb patriárka, Dungyérszki Lázár nagybirtokos, Joanovich Pál miniszteri osztálytanácsos, a királyi biztos adlátusa. BOGDANOVICS LUCZIÁN SZERB PÁTRIÁRKA BEIKTATÁSA — Balogh Rudolf felvétele, PÁLLIK BÉLA MŰVÉSZI HAGYATÉKA. Miért lett Pállik Béla állatfestővé? — erre a kérdésre most, mikor a művésznek már csak szelleme borong a Műcsarnok termeiben, választ nem kaphatunk. Legfeljebb odaadó szeretettel készült állattanulmányai beszélhetnek róla, hogy tán jobban szerette az állatokat,