Vasárnapi Ujság – 1914

1914-06-28 / 26. szám - A patricius. Regény. Írta John Galsworthy. Angolból Kendeffy Katinka 517. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek - Jeleseink exhumálása a kerepesi temetőben. Markó Miklós 517. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak

518 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 26. SZÁM. 1914. 61. KvPolA­AW. A krónikás megtalálta volna itt minden szükséges bizonyítékát; a kutató ebből az anyag­ból pontosan felállíthatta s levezethette a ma­gasrangú születés­­ egyenletét; és a filozófus megjelölhette az arisztokráczia történetét. Nyers erőben vagy furfangban való, születésének per­czétől, századokig tartó hatalmon keresztül a festői hanyatlás s a lét utolsó idejének a kez­detéig. Még a művészt is megragadhatták volna talán a kimondhatlanul átható szellem, úgy mint mikor az ember meglátogat egy százados katedrálist, úgy tetszik, mintha megérezné, hogy szorul össze a szive. Annak a v­alesi vezérnek a legendás kardjá­tól, a ki egy gazdagon jutalmazott felségárulás­sal a győzelmes Vilmos kegyébe került s egy norman főúr özvegyével együtt nagy birtoko­kat kapott Devonshireben, addig a serlegig, me­lyet Devonshirei bérlői vettek Geoffrey Cara­docnak a mostani Earl of Valleysnek, Lady Gertrud Semmeringgel való házassága alkal­mával — azokat a családi képeket kivéve, me­lyek a londoni Valleys-palota képtárában vol­tak — egyetlen jelvénye a múltnak sem hiány­zott. Még egy rongyos másolata is volt itt annak az okmánynak, melyben a király meg­erősíti vagyonában és c­ímében Johnt, a leg­kiválóbb Caradocot, a­ki szerencsétlenségére elmulasztotta azt a kötelességét, hogy törvé­nyes házasságból származzon, oly könnyelmű hibából, mely a legtöbb régi család geneológiá­jában megtalálható. Igen ott volt ez a rongyos pergament is, csaknem czinikusan lógott egy sarokban, mert ez az esemény valószínűleg égető kérdés volt a tizenötödik században, most azonban csak egy ironikus kis történet adatául szolgált, mely arról beszélt, hogy ama bizonyos John «édes» testvérének Edmundnak leszármazói ma is élnek egy közeli községben. A világosság — rozsdás pánczélokról a puha tigrisbőrökre pillantva, melyet a család legif­jabb tagja Bertie Caradoc hozott egy évvel ez­előtt Indiából — azt hirdette, hogy azok, a­kik abból az egyszerű természeti törvényből kifo­lyólag, mely megkoronázza a vakmerően bátort és erőst, a legelsők voltak, most mikor ezek a vonások eltűntek a nemzeti élet árjából,­­­­kigondolt, eltervezett kalandokat kell hogy ke­ressenek, nehogy elveszítsék a saját erejükbe vetett hitet. A nyári nap első félórájának kíméletlen vi­lágossága még sok más változásról számolt be, a mint régi egyszerű fapetsk­ekről puha bárso­nyos szőnyegekre suhant s az ellentétekből csalhatatlan bizonyossággal állapította meg az egészséges észjárást, mely megtagadta a mos­tani gróftól és grófnétól a múlt aszketizmusát. Aztán úgy tetszett, mintha megunta volna kri­tikai vándorházát, mintha arra vágyna, hogy mindent bűbájos varázsköntösbe öltöztessen. A nap felkelt s a keleti ablakon át elárasztott mindent világos, ragyogó, titokzatos örömével. A napsugárral együtt bejött a nyitott ablak­redőnyön egy vad méh s elhelyezkedett a vi­rágok között, melyek azon a rézsútosan álló asztalon voltak, melyet akkor használtak, mi­kor kevés vendég volt a háznál. Hangtalanul siklottak tova az órák, míg a nap magasan volt s megjelentek az első csendzavarók: három ró­zsás arczu, zajos, seprűs szobaleány. Tovább men­tek s két inas követte őket. Ezek a reggeli első cserkészei, néhány perczig tétlenül álldogáltak, azután nyugodt józansággal hozzáfogtak az asztalterítéshez. Később egy hat éves kicsi leány jött, kíváncsian nézett körül, hátha van valami érdekes itt. A kicsi Anne Shropton volt, Sir William Shropton s Lady Agatha gyermeke. Lady Agatha a ház legidősebb leánya s egyet­len a négy Caradoc-gyermek közül, a­kinek családja volt. Anne lábujjhegyen jött, meglepe­tést akart szerezni bárkinek, vagy bárminek, a­mi útjába akad. Széles arczocskája volt s nagy, őszinte, világosbarna szeme nagyon hir­telenül előugró, túlságosan egyenes orra felett. Mélyen a dereka alatt bő őv vette körül holland ruhácskáját, mintha a szabadságot akarná jel­képezni. Ez a kicsi leány az életben mindent mulatságosnak talált. Most is ráakadt csak­hamar valami érdekesre. — William, nézze, egy dongó! Mit gondol, megszelídíthetném a kis üvegdobozomban? — Nem, nem hiszem MIBS Anne­s vigyázzon, mert megszúrja. — Engem nem szúrna meg ! — Miért nem? — Mert nem szúrna meg! — Hát persze hogy nem... ha azt mondja... — Hány órára van rendelve az autó? — Kilenczre. — A kapuig nagypapával megyek. — Hátha azt mondja, hogy nem viszi? — Akkor . . . mégis megyek.­­Úgy... — Meglehet, hogy Londonig megyek vele! Babs néni is megy? — Nem, nem hiszem, hogy ő lordsága ma­gával vigyen valakit. — Ha én volnék a Babs néni helyében, én elmennék, William. — Igen. — Eustace bácsit biztosan megválasztják? — Egészen biztosan. — Mit gondol William, jó képviselő lesz belőle? — Lord Milton nagyon eszes, Miss Anne. — Igazán? — Hát Miss Anne nem úgy gondolja? — Charles is azt hiszi? — Kérdezze meg tőle. — William! — Barancsoljon. — Én nem szeretem Londont. Szeretek itt, s szeretek Cattonban, otthon is szeretek, de nagyon szeretem Deudricnyt és . . . szeretem Ravenshamot is. — Azt hallottam, hogy ő lordsága ma Ra­venshamba is megy. — Oh, akkor meglátja déd­mamát! Wil­liam ! . . . — Itt van Miss Wallace. Az ajtóban megszólalt egy halvány, széles, türelmes arczú hölgy: — Jöjjön Anne. — Jövök! Hallo Simmons ! — Hallo Miss Anne! — felelt a belépő ko­mornyik. — El kell mennem. — Nagyon sajnáljuk Miss Anne. — Én is. Az ajtó halkan becsapódott s a nagy szobára rászállott a szorgalmas csend, a­mely az étke­zéseket előzi meg. Hirtelen hátra lépett az asztal körül sürgölődő négy férfi. Lord Valleys lépett be. Egy kék papirost olvasva, lassan közeledett. Az egyenes vágású, szürke szempárt szokatlan mogorva ránczok választották el. Sovány, de egészséges piros, határozott vonalú arcza, gön­dör, aczélosan szürke haja és bajusza volt — olyan ember feje, a ki tudja mit akar, s meg­van elégedve ezzel a tudattal. Erős, egyenes alakja, katonás fejtartása is megerősítette azt a benyomást, hogy meg van elégedve — nem annyira önmagával, mint szokásaival és gon­dolkozásával. Minden mozdulatában ott volt a nyilvánosság előtt élő ember sajátsága, a­ki nem vesz tudomást a környezetéről, a­kinek az anyagi egzisztenczia gépezete feltétlen rendel­kezésére áll és sohasem kell azzal törődnie, mit gondol róla más. Elfoglalta a helyét s még mindig a kék lapot vizsgálva, azonnal elkezdte enni azt, a­mit eléje tettek. Aztán észrevéve, hogy legidősebb leánya belépett s leült melléje, megjegyezte: — Unalmas ilyen időben Londonba menni. — Miniszter-tanács van? -ír g.. .; N­udora Károly, a budapesti egyetemi könyvtár első őre, a­kit nyugalomba vonulása alkalmából királyi tanácsosi czímmel tüntetett ki a király.­ ­ "I­I . Flatz főhadnagy (a második alak) a kinek balul sikerült mozdulata a katasztrófát előidézte. A lezuhant repülőgép roncsai: LÉGHAJÓ ÉS REPÜLŐGÉP ÖSSZEÜTKÖZÉSE A FISCHAMENDI REPÜLŐTÉREN.

Next