Vasárnapi Ujság – 1914
1914-06-28 / 26. szám - A patricius. Regény. Írta John Galsworthy. Angolból Kendeffy Katinka 517. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek - Jeleseink exhumálása a kerepesi temetőben. Markó Miklós 517. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak
518 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 26. SZÁM. 1914. 61. KvPolAAW. A krónikás megtalálta volna itt minden szükséges bizonyítékát; a kutató ebből az anyagból pontosan felállíthatta s levezethette a magasrangú születés egyenletét; és a filozófus megjelölhette az arisztokráczia történetét. Nyers erőben vagy furfangban való, születésének perczétől, századokig tartó hatalmon keresztül a festői hanyatlás s a lét utolsó idejének a kezdetéig. Még a művészt is megragadhatták volna talán a kimondhatlanul átható szellem, úgy mint mikor az ember meglátogat egy százados katedrálist, úgy tetszik, mintha megérezné, hogy szorul össze a szive. Annak a valesi vezérnek a legendás kardjától, a ki egy gazdagon jutalmazott felségárulással a győzelmes Vilmos kegyébe került s egy norman főúr özvegyével együtt nagy birtokokat kapott Devonshireben, addig a serlegig, melyet Devonshirei bérlői vettek Geoffrey Caradocnak a mostani Earl of Valleysnek, Lady Gertrud Semmeringgel való házassága alkalmával — azokat a családi képeket kivéve, melyek a londoni Valleys-palota képtárában voltak — egyetlen jelvénye a múltnak sem hiányzott. Még egy rongyos másolata is volt itt annak az okmánynak, melyben a király megerősíti vagyonában és címében Johnt, a legkiválóbb Caradocot, aki szerencsétlenségére elmulasztotta azt a kötelességét, hogy törvényes házasságból származzon, oly könnyelmű hibából, mely a legtöbb régi család geneológiájában megtalálható. Igen ott volt ez a rongyos pergament is, csaknem czinikusan lógott egy sarokban, mert ez az esemény valószínűleg égető kérdés volt a tizenötödik században, most azonban csak egy ironikus kis történet adatául szolgált, mely arról beszélt, hogy ama bizonyos John «édes» testvérének Edmundnak leszármazói ma is élnek egy közeli községben. A világosság — rozsdás pánczélokról a puha tigrisbőrökre pillantva, melyet a család legifjabb tagja Bertie Caradoc hozott egy évvel ezelőtt Indiából — azt hirdette, hogy azok, akik abból az egyszerű természeti törvényből kifolyólag, mely megkoronázza a vakmerően bátort és erőst, a legelsők voltak, most mikor ezek a vonások eltűntek a nemzeti élet árjából,kigondolt, eltervezett kalandokat kell hogy keressenek, nehogy elveszítsék a saját erejükbe vetett hitet. A nyári nap első félórájának kíméletlen világossága még sok más változásról számolt be, a mint régi egyszerű fapetskekről puha bársonyos szőnyegekre suhant s az ellentétekből csalhatatlan bizonyossággal állapította meg az egészséges észjárást, mely megtagadta a mostani gróftól és grófnétól a múlt aszketizmusát. Aztán úgy tetszett, mintha megunta volna kritikai vándorházát, mintha arra vágyna, hogy mindent bűbájos varázsköntösbe öltöztessen. A nap felkelt s a keleti ablakon át elárasztott mindent világos, ragyogó, titokzatos örömével. A napsugárral együtt bejött a nyitott ablakredőnyön egy vad méh s elhelyezkedett a virágok között, melyek azon a rézsútosan álló asztalon voltak, melyet akkor használtak, mikor kevés vendég volt a háznál. Hangtalanul siklottak tova az órák, míg a nap magasan volt s megjelentek az első csendzavarók: három rózsás arczu, zajos, seprűs szobaleány. Tovább mentek s két inas követte őket. Ezek a reggeli első cserkészei, néhány perczig tétlenül álldogáltak, azután nyugodt józansággal hozzáfogtak az asztalterítéshez. Később egy hat éves kicsi leány jött, kíváncsian nézett körül, hátha van valami érdekes itt. A kicsi Anne Shropton volt, Sir William Shropton s Lady Agatha gyermeke. Lady Agatha a ház legidősebb leánya s egyetlen a négy Caradoc-gyermek közül, akinek családja volt. Anne lábujjhegyen jött, meglepetést akart szerezni bárkinek, vagy bárminek, ami útjába akad. Széles arczocskája volt s nagy, őszinte, világosbarna szeme nagyon hirtelenül előugró, túlságosan egyenes orra felett. Mélyen a dereka alatt bő őv vette körül holland ruhácskáját, mintha a szabadságot akarná jelképezni. Ez a kicsi leány az életben mindent mulatságosnak talált. Most is ráakadt csakhamar valami érdekesre. — William, nézze, egy dongó! Mit gondol, megszelídíthetném a kis üvegdobozomban? — Nem, nem hiszem MIBS Annes vigyázzon, mert megszúrja. — Engem nem szúrna meg ! — Miért nem? — Mert nem szúrna meg! — Hát persze hogy nem... ha azt mondja... — Hány órára van rendelve az autó? — Kilenczre. — A kapuig nagypapával megyek. — Hátha azt mondja, hogy nem viszi? — Akkor . . . mégis megyek.Úgy... — Meglehet, hogy Londonig megyek vele! Babs néni is megy? — Nem, nem hiszem, hogy ő lordsága magával vigyen valakit. — Ha én volnék a Babs néni helyében, én elmennék, William. — Igen. — Eustace bácsit biztosan megválasztják? — Egészen biztosan. — Mit gondol William, jó képviselő lesz belőle? — Lord Milton nagyon eszes, Miss Anne. — Igazán? — Hát Miss Anne nem úgy gondolja? — Charles is azt hiszi? — Kérdezze meg tőle. — William! — Barancsoljon. — Én nem szeretem Londont. Szeretek itt, s szeretek Cattonban, otthon is szeretek, de nagyon szeretem Deudricnyt és . . . szeretem Ravenshamot is. — Azt hallottam, hogy ő lordsága ma Ravenshamba is megy. — Oh, akkor meglátja dédmamát! William ! . . . — Itt van Miss Wallace. Az ajtóban megszólalt egy halvány, széles, türelmes arczú hölgy: — Jöjjön Anne. — Jövök! Hallo Simmons ! — Hallo Miss Anne! — felelt a belépő komornyik. — El kell mennem. — Nagyon sajnáljuk Miss Anne. — Én is. Az ajtó halkan becsapódott s a nagy szobára rászállott a szorgalmas csend, amely az étkezéseket előzi meg. Hirtelen hátra lépett az asztal körül sürgölődő négy férfi. Lord Valleys lépett be. Egy kék papirost olvasva, lassan közeledett. Az egyenes vágású, szürke szempárt szokatlan mogorva ránczok választották el. Sovány, de egészséges piros, határozott vonalú arcza, göndör, aczélosan szürke haja és bajusza volt — olyan ember feje, a ki tudja mit akar, s megvan elégedve ezzel a tudattal. Erős, egyenes alakja, katonás fejtartása is megerősítette azt a benyomást, hogy meg van elégedve — nem annyira önmagával, mint szokásaival és gondolkozásával. Minden mozdulatában ott volt a nyilvánosság előtt élő ember sajátsága, aki nem vesz tudomást a környezetéről, akinek az anyagi egzisztenczia gépezete feltétlen rendelkezésére áll és sohasem kell azzal törődnie, mit gondol róla más. Elfoglalta a helyét s még mindig a kék lapot vizsgálva, azonnal elkezdte enni azt, amit eléje tettek. Aztán észrevéve, hogy legidősebb leánya belépett s leült melléje, megjegyezte: — Unalmas ilyen időben Londonba menni. — Miniszter-tanács van? -ír g.. .; Nudora Károly, a budapesti egyetemi könyvtár első őre, akit nyugalomba vonulása alkalmából királyi tanácsosi czímmel tüntetett ki a király. "II . Flatz főhadnagy (a második alak) a kinek balul sikerült mozdulata a katasztrófát előidézte. A lezuhant repülőgép roncsai: LÉGHAJÓ ÉS REPÜLŐGÉP ÖSSZEÜTKÖZÉSE A FISCHAMENDI REPÜLŐTÉREN.