Vasárnapi Ujság – 1920

1920-04-11 / 7. szám - Eszterházy Miklós herczeg 7. szám / Arczképek, Hazaiak - Udvary Géza; Olgyay Viktor; Udvary Pál; Mérő István; Basch Árpád; Basch Bandi műtermeikben 7. szám / Arczképek, Hazaiak - Horthy Miklós kormányzó Szegeden (4 kép) 7. szám / Időszerű illusztrácziók - Krisztus urunk keresztjét a magyar viszi. Hetényi Tibor husvéti rajza 7. szám / Időszerű illusztrácziók - Schlachta Margit az első magyar nőképviselő átveszi mandátumát 7. szám / Időszerű illusztrácziók - Svájczi bizottság a nemzeti hadseregnél (2 kép) 7. szám / Időszerű illusztrácziók - A Területvédő Liga levelezőlapjaiból (4 kép) 7. szám / Vegyes tárgyúak; illusztrácziók; térképek; hasonmások stb. - Haranghy Jenő rajzai La Fontaine meséihez (3 rajz) 7. szám / Vegyes tárgyúak; illusztrácziók; térképek; hasonmások stb.

t I­V 78 ____ K VASÁRNAPI ÚJSÁG. 6. szám, 1920. 67. évfolyam. REGE­NY. — IRTA HAVAS ALISZ. Még jobban elbújt, nehogy az arczát lássa valaki. Álmosan nehezedett rá az a tudat, hogy egész sajnálkozása, mellyel szüleire gon­­dol, hajszálnyit sem könnyít tervének ke­­gyetlen voltán. — De hisz ők szerencsére úgy szeretik és megértik egymást és be kell majd látniok, hogy én nem voltam életre­ való. Viliké testileg, én meg lelkileg nem. — így mondott ellent önmagának, de ez sem könnyített rajta. Lenke mellette térdelt és mélyen elmerülve imádkozott. Erna megkezdte a litániai mondást az ol­­táron fekvő könyvből. Kató hallotta a külön­­álló mondatokat a szűzről, anyáról, aranyház­ról, titkos értelmű rózsáról és egyszerre olyan furcsának tetszett előtte minden. Olyanfélét érzett, mintha mindentől elszakadt volna már és szeretettel, bár távolból nézne vissza min­­denre. Nagy területet látva be egy pillan­­tással, látná az otthonát szomorú szüleivel és a szent gyermekalakkal, kinek arcza sze= l­den mosolygó és a haja glória, minden moz­­dulata ,alanti félénk melegségről beszél és az egész kis alak nem tartozik ehhez az élethez, melynek élője még. Emlékezett, hogy régebben sokkal akaratosabb volt, nagy rit­­kán makranczoskodott, de egy idő óta mind szelídebb és ragaszkodóbb. Kató sirt. De hisz a nagy leányok közül is többen sírva fakadtak, miközben azért imádkoztak, hogy meg ne bukjanak a ké­­pesítőn. A litánia végéhez ért, a leányok újra dalba kezdtek, Kató alig vette észre, csak akkor emelte fel a fejét, mikor valami áb­­rándos öröm hangulatával zendült fülébe a refrain kezdete. Dallal köszönt a kis madár . . . Vidám kis madarakra gondolt akkor hir­­telen, a fecskefészekre, melyet Vilikével figyel­­tek ép most egy éve, a sötétkék, fehérmel­lényes czikázó fecskepárra és a kicsinyekre s a napfényre, mely bearanyozta a kérde­­zősködő Viliké alakját. Virágival a völgy­i határ. A mint hallotta, már szeme elé is vará­­zsolta az énekhang a verőfényes, hegyi völgyes vidéket, üde zöld réttel, dús, pom­­pás virágszőnyeggel . . . Ilyen tájon vinné őt a vonat hazafelé . . . Ugy ott feledkezett ezen a képen, a kö­­vetkező mondatot tán el is szalasztotta, csak azt a sóhajt hallotta újra, mely virág= pompától, illattengertől, fiatalságtól, színes reményektől boldogan szállt ki a leányajkak közül: „Oh, május hajnala!" Már kivonultak az oltáros nappaliból s még mindig fülében csengett az az álmodó örömhang, de az ő lelke fájdalmasan vissza­hangozta : „Oh, május hajnala !" — És a­mint körülnézett a társai között,, szinte beleszé­­dült egy különös érzésbe . Érezte, hogy na­­gyon szereti ezeket a leányokat s ők sem hidegek már hozzá, sőt, mintha utána nyúl­­nának, hogy jobban, szorosabban bevonják maguk közé és ő engedne, de érzi, hogy nincs helye köztük az élet küzdelmeiben és örömeiben, nem tudta, mi az a furcsa érzés, a­mi elfogta. Az életvágy teljes hiánya, az életösztön elzsibbadása volt. Asztalához ült és rövid levelet írt szüleinek, még rövideb­­bet Zsuzsának. Búcsúzott. De ezzel csak még jobban felzaklatta egész valóját, mert nem tudott semmit, semmit kifejezni meg­­közelítően abból, a­mi benne kavargott. Egé­­szen sablonlevél került ki rendkívüli, de homályos érzéseiből, önmagával való tusa­­kodásából. Mintha más valaki írta volna, a­ki egészen más, sokkal egyszerűbb és kö­­zönségesebb elkeseredés miatt válik ön­­gyilkossá. Lenke odajött hozzá és fülébe súgta : — A szüleidre, a kis öcsédre, mindenre kérlek, a­mi kedves előtted, ne gondolj már arra ! Kató mélységes tekintetet vetett rá és megsimogatta a kezét. — Légy nyugodt, Lenke, légy nyugodt! Lenke nem tudta, mennyit ér ez a biz­­tatás, idegesen nézett körül. Hát senki sem­­mit sem vesz észre? Bertához ment, Kató szomorúságáról be­­szélt. — Hagyni kell őt, ilyenkor nem szabad zavarni, majd magához tér. — felelt Berta és tovább festegetett. Később Blankához lépett. — Nem kedveskednétek valamivel Zsuzsá­­nak? Süssetek ki valamit . . . — Ma nem. Kató nagyon szomorú. — Épen ezért. —­ Ah, ilyenkor békében kell hagyni. Lefekvéshez csöngettek. Kató a szüleinek szóló levélbe tette öccsének arczképét, mind a két levelét fiókjába, a füzetek tetejére he­­lyezte és fölment a többiekkel a hálóte­­rembe. Hogyan? De hogyan? Ezt kérdez­­gette önmagától. Ha a vegytani szertárból akarna kicsenni valamit, várni kéne ... és egy pár ember felelős volna miatta. Nem elég, hogy meggondolatlanul megnehezítette Lenke szívét ? Lassan, szótlanul vetkőzött le. Eloltották a lámpákat. Berta szólt hozzá, de­­ oly kurtán válaszolt, hogy Berta el­­hallgatott. Kató imádkozni próbált. De a maga szavaival nem mert az Istenhez köze­­ledni. Miatyánk . . . De: legyen meg a Te akaratod ? Ezt nem lehet, hisz most a Kató akaratának kell megtennie. Csak ennyit le­­het: Bocsásd meg a mi vétkeinket, vala­­mint mi is megbocsátunk . . . Kató ellen nem vétett senki, de ha vétett volna, ő meg­­bocsátaná. Vajjon nem, volna elég, ha visszafojtaná a lélegzetét? És megpróbálta ... De a test nem engedelmeskedett. Pedig most már egé­­szen heves volt a vágya : véget vetni az egésznek. Felült az ágyában. Halkan, nagyon halkan fölkelt és magára kapta ruháit. Leg­­jobban szeretett volna menni, menni, a­míg kiér az életből valami csöndes megsemmisü­­lésbe, úgy, hogy mindenki elfelejtse őt hir­­telen. Hogy, mintha nem is lett volna, ne csapjon semmi zajt a távozása, ne zaklas­­son föl senkit. A­mint tapogatózó keze éjjeli szekrényé­­­hez ért, eszébe jutott valami. Egy kis cso­­magban az anyjától kapott sütemény, a­mi­­hez még nem nyúlt. Mellette kis kötet köl­temény, áhítatos, jámbor, a­milyet Lenke szeret. Ezeket a kendője alatt hozta föl Kató a szekrényéből s most óvatosan oda­ helyezte a kis csomagot Berta mellé a székre, a verses könyvet Lenke mellé. Azután ki­ ment, oly halkan nyomva le a kilincset, hogy senki sem ébredt föl. Kint volt a sötét folyosón. Meg akart halni, iszonyodott attól, hogy reggel újra kezdje a rendes életet és minden folyjék körülötte rendesen, úgy, mintha nem vesztette volna el azt, a­ki még él, de már nem sokáig, a­kiről pedig azt hitte, hogy az életének tartalma lesz. Megint arra a napra gondolt, melyen át kell majd éreznie, hogy Viliké nincs. És odáig végigélni ebben a fájdalomban min­­dent. El az élettel, mely ilyen lehetetlen terhekkel nyomja a földre az embert! A fo­­lyosó ablakához lépett, kinyitotta és lené­­zett az udvarra. Nézett, nézett lefelé, majd összerázkódott és visszakapta a fejét. Zu= (Folytatás.) hanni, összetörni a testét! Iszonyodott. Kö­­rülnézett a sötétben s megint elfogta az az érzés: menni, menni kifelé az életből . . . Megindult a lépcsőn lefelé. Kezével a falat tapogatta, lábával bizonytalanul kereste a lépcsőfokokat. Kínosan hosszú út . . . Végre leér a földszintre. Vastag sötétség, tömör, sötét csönd . . . Háta mögött, feje fölött a hálóterem, a nyugodtan alvó leányokkal oly messze van már. Nincs visszatérés, ha vissza kellett volna térnie, fölébredt volna valaki. Nincs semmi hatalom, mely életben akarná őt tar­­tani. Tehet, a­mit akar, egyedül van. Oly csodálatosan, sötéten egyedül, elhagyottan. Erősen, szerelmesen kívánta most az elmú­­lást. De hogyan? A folyosó ajtaját próbálta nyitni, de az nem engedett, jól bezárták. Pedig innen ki kell jutnia. Fél . . . Oly sö­­tét van és ez a sötétség nem is áll, hanem hullámzik. Nagy sötétségű hegyek nőnek . . . közelegnek, hogy lecsapják a lábáról, le a mélybe és betemessék. Jó volna így ... És mégis úgy fél . . . A térde remeg és bénító gyöngeség kezd lábfejétől fölfelé kúszni . . . Kinyitja itt is az alacsony ablakot és a­mint napközben gyakran megteszi min­­denikük, kimászik rajta az udvarra. Habozva lép előre, megrezzen... valami mozgott!... egy macska szaladt keresztül az udvaron. Most minden megriasztja. Egy hirtelen ré­­mület végezne vele . . . szivében, fejében őrülten dolgoznak az erek, a lába, karja meg a zsibbadásig gyönge. De mit vára­­­kozik a véletlenre ? Tenni kell . . . Külön­­ben reggel lesz és folytatni kell mindent újra ... Fölnéz a sötét emeletre ... Ha Zsuzsa nagyon szeretné, tán megérezné, mi készül ... Mi az, a­mi a kert felé vonzza ? Önkénte­­lenül arra tart . . . Erős illat ... Mi ez? A május virágai. „Virágival a völgy­i ha­­tár." A kertben a kis pavilion ajtaja talán nyitva, hiszen mostanában üres. Kis helyi­­ség ... Jól becsuk ajtót, ablakot, előbb sok erős illatú virágot hord be . . . Hiába, csak meg kell károsítani valakit. A virágok majd elvégzik. „Szentimentális leány" fogják mon­­dani. Hiába, ha máskép nincs ereje. A tere­­bélyes, öreg gesztenyefa mintha szelid,szemre= hányon útját állná . . . Hiába­ mennie kell, menni akar. Most már gyorsabban és hatá­­rozottabban indult a kertnek ... a rácsos ajtó nyitva . . . És mégis zuhannia kellett. Befogta sze­­mét, hogy ne lássa a rettentő sötétséget . . . arról a néhány lépcsőről megfeledkezett és leesett. Nehezen tápászkodik fel, úgy fáj minden tagja. A dereka ... a lába ... az egyik csuklóját nem tudja megmozdítani. Lép egyet előre, jaj, nagyon fáj . . . És Kató sírva fakadt, Kató, a­ki a halálba indult. És most minden messze van . . . mögötte messze a hálóterem, előtte messze a pavilo­non ... és hogyan megy virágtól virághoz és hogyan hajlong virágért? ... a jobbkezét használni sem tudja, a virágágyak fekete foltok a sötétben . . . mint a sírok. Nem is gondolta át eddig, hogy őt is hideg, nedves földbe teszik. De Vilikét is . . . Vilikét! . . . Itt még ijesztőbb minden, mint az udva­­ron. A fák, a bokrok... Jaj, hátha elbujt itt valami idegen. Ha most világosság gyúlna ki fönt az emeleten, tán vissza vánszorogna. De ezt a sötét utat vissza az ablakon, a lépcsőkön és aztán holnap mindent tovább, nem, nem birja... De ezt sem birja sokáig itt... Véget kell vetni... Fájó tagjaival remegve indul a virágok felé és már tépné halomra balkézzel... de nem... előbb a pavillont nézi meg. Ehhez is lépcső visz, de itt már vigyáz. A kilincset lenyomja és újra

Next