Vasárnapi Ujság – 1920
1920-04-11 / 7. szám - Eszterházy Miklós herczeg 7. szám / Arczképek, Hazaiak - Udvary Géza; Olgyay Viktor; Udvary Pál; Mérő István; Basch Árpád; Basch Bandi műtermeikben 7. szám / Arczképek, Hazaiak - Horthy Miklós kormányzó Szegeden (4 kép) 7. szám / Időszerű illusztrácziók - Krisztus urunk keresztjét a magyar viszi. Hetényi Tibor husvéti rajza 7. szám / Időszerű illusztrácziók - Schlachta Margit az első magyar nőképviselő átveszi mandátumát 7. szám / Időszerű illusztrácziók - Svájczi bizottság a nemzeti hadseregnél (2 kép) 7. szám / Időszerű illusztrácziók - A Területvédő Liga levelezőlapjaiból (4 kép) 7. szám / Vegyes tárgyúak; illusztrácziók; térképek; hasonmások stb. - Haranghy Jenő rajzai La Fontaine meséihez (3 rajz) 7. szám / Vegyes tárgyúak; illusztrácziók; térképek; hasonmások stb.
t IV 78 ____ K VASÁRNAPI ÚJSÁG. 6. szám, 1920. 67. évfolyam. REGENY. — IRTA HAVAS ALISZ. Még jobban elbújt, nehogy az arczát lássa valaki. Álmosan nehezedett rá az a tudat, hogy egész sajnálkozása, mellyel szüleire gondol, hajszálnyit sem könnyít tervének kegyetlen voltán. — De hisz ők szerencsére úgy szeretik és megértik egymást és be kell majd látniok, hogy én nem voltam életre való. Viliké testileg, én meg lelkileg nem. — így mondott ellent önmagának, de ez sem könnyített rajta. Lenke mellette térdelt és mélyen elmerülve imádkozott. Erna megkezdte a litániai mondást az oltáron fekvő könyvből. Kató hallotta a különálló mondatokat a szűzről, anyáról, aranyházról, titkos értelmű rózsáról és egyszerre olyan furcsának tetszett előtte minden. Olyanfélét érzett, mintha mindentől elszakadt volna már és szeretettel, bár távolból nézne vissza mindenre. Nagy területet látva be egy pillantással, látná az otthonát szomorú szüleivel és a szent gyermekalakkal, kinek arcza sze= lden mosolygó és a haja glória, minden mozdulata ,alanti félénk melegségről beszél és az egész kis alak nem tartozik ehhez az élethez, melynek élője még. Emlékezett, hogy régebben sokkal akaratosabb volt, nagy ritkán makranczoskodott, de egy idő óta mind szelídebb és ragaszkodóbb. Kató sirt. De hisz a nagy leányok közül is többen sírva fakadtak, miközben azért imádkoztak, hogy meg ne bukjanak a képesítőn. A litánia végéhez ért, a leányok újra dalba kezdtek, Kató alig vette észre, csak akkor emelte fel a fejét, mikor valami ábrándos öröm hangulatával zendült fülébe a refrain kezdete. Dallal köszönt a kis madár . . . Vidám kis madarakra gondolt akkor hirtelen, a fecskefészekre, melyet Vilikével figyeltek ép most egy éve, a sötétkék, fehérmellényes czikázó fecskepárra és a kicsinyekre s a napfényre, mely bearanyozta a kérdezősködő Viliké alakját. Virágival a völgyi határ. A mint hallotta, már szeme elé is varázsolta az énekhang a verőfényes, hegyi völgyes vidéket, üde zöld réttel, dús, pompás virágszőnyeggel . . . Ilyen tájon vinné őt a vonat hazafelé . . . Ugy ott feledkezett ezen a képen, a következő mondatot tán el is szalasztotta, csak azt a sóhajt hallotta újra, mely virág= pompától, illattengertől, fiatalságtól, színes reményektől boldogan szállt ki a leányajkak közül: „Oh, május hajnala!" Már kivonultak az oltáros nappaliból s még mindig fülében csengett az az álmodó örömhang, de az ő lelke fájdalmasan visszahangozta : „Oh, május hajnala !" — És amint körülnézett a társai között,, szinte beleszédült egy különös érzésbe . Érezte, hogy nagyon szereti ezeket a leányokat s ők sem hidegek már hozzá, sőt, mintha utána nyúlnának, hogy jobban, szorosabban bevonják maguk közé és ő engedne, de érzi, hogy nincs helye köztük az élet küzdelmeiben és örömeiben, nem tudta, mi az a furcsa érzés, ami elfogta. Az életvágy teljes hiánya, az életösztön elzsibbadása volt. Asztalához ült és rövid levelet írt szüleinek, még rövidebbet Zsuzsának. Búcsúzott. De ezzel csak még jobban felzaklatta egész valóját, mert nem tudott semmit, semmit kifejezni megközelítően abból, ami benne kavargott. Egészen sablonlevél került ki rendkívüli, de homályos érzéseiből, önmagával való tusakodásából. Mintha más valaki írta volna, aki egészen más, sokkal egyszerűbb és közönségesebb elkeseredés miatt válik öngyilkossá. Lenke odajött hozzá és fülébe súgta : — A szüleidre, a kis öcsédre, mindenre kérlek, ami kedves előtted, ne gondolj már arra ! Kató mélységes tekintetet vetett rá és megsimogatta a kezét. — Légy nyugodt, Lenke, légy nyugodt! Lenke nem tudta, mennyit ér ez a biztatás, idegesen nézett körül. Hát senki semmit sem vesz észre? Bertához ment, Kató szomorúságáról beszélt. — Hagyni kell őt, ilyenkor nem szabad zavarni, majd magához tér. — felelt Berta és tovább festegetett. Később Blankához lépett. — Nem kedveskednétek valamivel Zsuzsának? Süssetek ki valamit . . . — Ma nem. Kató nagyon szomorú. — Épen ezért. — Ah, ilyenkor békében kell hagyni. Lefekvéshez csöngettek. Kató a szüleinek szóló levélbe tette öccsének arczképét, mind a két levelét fiókjába, a füzetek tetejére helyezte és fölment a többiekkel a hálóterembe. Hogyan? De hogyan? Ezt kérdezgette önmagától. Ha a vegytani szertárból akarna kicsenni valamit, várni kéne ... és egy pár ember felelős volna miatta. Nem elég, hogy meggondolatlanul megnehezítette Lenke szívét ? Lassan, szótlanul vetkőzött le. Eloltották a lámpákat. Berta szólt hozzá, de oly kurtán válaszolt, hogy Berta elhallgatott. Kató imádkozni próbált. De a maga szavaival nem mert az Istenhez közeledni. Miatyánk . . . De: legyen meg a Te akaratod ? Ezt nem lehet, hisz most a Kató akaratának kell megtennie. Csak ennyit lehet: Bocsásd meg a mi vétkeinket, valamint mi is megbocsátunk . . . Kató ellen nem vétett senki, de ha vétett volna, ő megbocsátaná. Vajjon nem, volna elég, ha visszafojtaná a lélegzetét? És megpróbálta ... De a test nem engedelmeskedett. Pedig most már egészen heves volt a vágya : véget vetni az egésznek. Felült az ágyában. Halkan, nagyon halkan fölkelt és magára kapta ruháit. Legjobban szeretett volna menni, menni, amíg kiér az életből valami csöndes megsemmisülésbe, úgy, hogy mindenki elfelejtse őt hirtelen. Hogy, mintha nem is lett volna, ne csapjon semmi zajt a távozása, ne zaklasson föl senkit. Amint tapogatózó keze éjjeli szekrényéhez ért, eszébe jutott valami. Egy kis csomagban az anyjától kapott sütemény, amihez még nem nyúlt. Mellette kis kötet költemény, áhítatos, jámbor, amilyet Lenke szeret. Ezeket a kendője alatt hozta föl Kató a szekrényéből s most óvatosan oda helyezte a kis csomagot Berta mellé a székre, a verses könyvet Lenke mellé. Azután ki ment, oly halkan nyomva le a kilincset, hogy senki sem ébredt föl. Kint volt a sötét folyosón. Meg akart halni, iszonyodott attól, hogy reggel újra kezdje a rendes életet és minden folyjék körülötte rendesen, úgy, mintha nem vesztette volna el azt, aki még él, de már nem sokáig, akiről pedig azt hitte, hogy az életének tartalma lesz. Megint arra a napra gondolt, melyen át kell majd éreznie, hogy Viliké nincs. És odáig végigélni ebben a fájdalomban mindent. El az élettel, mely ilyen lehetetlen terhekkel nyomja a földre az embert! A folyosó ablakához lépett, kinyitotta és lenézett az udvarra. Nézett, nézett lefelé, majd összerázkódott és visszakapta a fejét. Zu= (Folytatás.) hanni, összetörni a testét! Iszonyodott. Körülnézett a sötétben s megint elfogta az az érzés: menni, menni kifelé az életből . . . Megindult a lépcsőn lefelé. Kezével a falat tapogatta, lábával bizonytalanul kereste a lépcsőfokokat. Kínosan hosszú út . . . Végre leér a földszintre. Vastag sötétség, tömör, sötét csönd . . . Háta mögött, feje fölött a hálóterem, a nyugodtan alvó leányokkal oly messze van már. Nincs visszatérés, ha vissza kellett volna térnie, fölébredt volna valaki. Nincs semmi hatalom, mely életben akarná őt tartani. Tehet, amit akar, egyedül van. Oly csodálatosan, sötéten egyedül, elhagyottan. Erősen, szerelmesen kívánta most az elmúlást. De hogyan? A folyosó ajtaját próbálta nyitni, de az nem engedett, jól bezárták. Pedig innen ki kell jutnia. Fél . . . Oly sötét van és ez a sötétség nem is áll, hanem hullámzik. Nagy sötétségű hegyek nőnek . . . közelegnek, hogy lecsapják a lábáról, le a mélybe és betemessék. Jó volna így ... És mégis úgy fél . . . A térde remeg és bénító gyöngeség kezd lábfejétől fölfelé kúszni . . . Kinyitja itt is az alacsony ablakot és amint napközben gyakran megteszi mindenikük, kimászik rajta az udvarra. Habozva lép előre, megrezzen... valami mozgott!... egy macska szaladt keresztül az udvaron. Most minden megriasztja. Egy hirtelen rémület végezne vele . . . szivében, fejében őrülten dolgoznak az erek, a lába, karja meg a zsibbadásig gyönge. De mit várakozik a véletlenre ? Tenni kell . . . Különben reggel lesz és folytatni kell mindent újra ... Fölnéz a sötét emeletre ... Ha Zsuzsa nagyon szeretné, tán megérezné, mi készül ... Mi az, ami a kert felé vonzza ? Önkéntelenül arra tart . . . Erős illat ... Mi ez? A május virágai. „Virágival a völgyi határ." A kertben a kis pavilion ajtaja talán nyitva, hiszen mostanában üres. Kis helyiség ... Jól becsuk ajtót, ablakot, előbb sok erős illatú virágot hord be . . . Hiába, csak meg kell károsítani valakit. A virágok majd elvégzik. „Szentimentális leány" fogják mondani. Hiába, ha máskép nincs ereje. A terebélyes, öreg gesztenyefa mintha szelid,szemre= hányon útját állná . . . Hiába mennie kell, menni akar. Most már gyorsabban és határozottabban indult a kertnek ... a rácsos ajtó nyitva . . . És mégis zuhannia kellett. Befogta szemét, hogy ne lássa a rettentő sötétséget . . . arról a néhány lépcsőről megfeledkezett és leesett. Nehezen tápászkodik fel, úgy fáj minden tagja. A dereka ... a lába ... az egyik csuklóját nem tudja megmozdítani. Lép egyet előre, jaj, nagyon fáj . . . És Kató sírva fakadt, Kató, aki a halálba indult. És most minden messze van . . . mögötte messze a hálóterem, előtte messze a pavilonon ... és hogyan megy virágtól virághoz és hogyan hajlong virágért? ... a jobbkezét használni sem tudja, a virágágyak fekete foltok a sötétben . . . mint a sírok. Nem is gondolta át eddig, hogy őt is hideg, nedves földbe teszik. De Vilikét is . . . Vilikét! . . . Itt még ijesztőbb minden, mint az udvaron. A fák, a bokrok... Jaj, hátha elbujt itt valami idegen. Ha most világosság gyúlna ki fönt az emeleten, tán vissza vánszorogna. De ezt a sötét utat vissza az ablakon, a lépcsőkön és aztán holnap mindent tovább, nem, nem birja... De ezt sem birja sokáig itt... Véget kell vetni... Fájó tagjaival remegve indul a virágok felé és már tépné halomra balkézzel... de nem... előbb a pavillont nézi meg. Ehhez is lépcső visz, de itt már vigyáz. A kilincset lenyomja és újra