Vasárnapi Ujság – 1920
1920-04-11 / 7. szám - Telekes Béla: A tenger 75. oldal / Költemények
6. szám, 1920. 67. évfolyam. 75 lenyomja, nem enged ... Kimerülten ül le a kőlépcsőre és arra a módra gondol, a mi itt, fák közt a legegyszerűbb ... meg volna hozzá minden ... és — ezután, az ősszel őt siratónak búgva, sivítva a fák... De ez a mód! Megborzong ... a hideg rázza ... Fél ... és ezen a módon... nem, nem tudja. — Jaj, ha valaki gyönge élni is és meghalni is ... De még sem lehet az, hogy élve kerüljön vissza innen, a borzalmak helyéről ... ahol csak az illatok barátságosak... jó volna köztük elszunnyadni örökre, ha a pavillonba be lehetne jutni ... Most, mintha világosság gyúlna ki ott messze, ahonnan oly rég elindult.. . talán Lenke ? Vagy mégis Zsuzsa ? De már nincs ereje fölmenni ... jelt adni. .. mozdulni se ... Gyönyörű helyen ébredt öntudatra Kató. Üde, zöld fák és bokrok . .. fehér és rózsa szín virágokkal gazdagon telehintve minden ... Piros muskátlik kaczagnak szemébe. És az íriszek hosszú kék sora, jóindulatú szemrehányással tekint reá... És most... Minden fa és bokor megzendül, mint a megsebeli, nem, még sokkal szebben... Csattognak a madarak, nem is tudta, hogy annyian vannak itt a kertben. Ilyen gyönyörű még soha sem volt ez a kert, ez a május „Dallal köszönt a kis madár... Oh május hajnala..." Tele volt itt minden ennek a dalnak illatától, élettől és reménykedő álmoktól nehéz hangulatával. Kató megmozdult. A csuklója nagyon fáj. Tehát él, persze, hogy él . . . Azért akart csak meghalni, hogy ilyen gyönyörű hajnalra ébredjen ? Mi lenne most, ha holtan találnának rá ? Lenke kétségbeesnék. Talán Mariska néni is, bár nem tehet róla, hogy nem vette és le ... Azok is, akik intőt adtak, bár csak rszóbelit ... Hát még otthon ... otthon . .. Úgy éreznék, hogy kegyetlenül önző leányuk volt és talán, bár kicsi még Viliké, talán neki is fájna, hogy nincs vele Kató... talán nélkülözné azon a rövid időn át, amikor semmit sem szabad nélkülöznie . .. A napot még nem látja Kató, csak rózsa színű derengését. Tehát korán van még . . . Bár lehetne úgy visszajutnia ágyába, hogy ne tudna senki semmit a történtekből. Úgy szégyelné, ha észrevették volna. Feláll . . . És bár fáj az esés nyoma, föl tud sietni. Legnehezebb az ablakon visszamásznia . . . de ez is sikerül és fönt az emeleten becsukja az ablakot, melyet éjjel nyitva hagyott és halkan, nagyon halkan visszaoson a háló» terembe. Meleg és csönd van. Mindenki aluszik. Gyorsan be az ágyba. Aludni, aludni milyen jó ! — Kató, fölkelni. Későn van ! — Lenke hajlik fölibe. Álmosan körülnéz Kató, a leányok vidáman, frissen, csevegve öltözködnek. — Ki tette ezt ide? — kérdi Berta a csomagra mutatva. — Én, felel Kató mosolyogva. Bontsd ki és költsd el. A süteményt szégyelte volna visszavonni. — Tűhű ! — kiált föl Berta a sütemény láttára, hát ezt miért ! Szaladok mosakodni, aztán előreggelit rendezünk. De csak egy darabot vett el Berta s a többit visszaadta Katónak. A többieket meg hiába kinálta, féldarabkánál többet senki sem vállalt. Sürgették, hogy keljen föl. Megpróbálta, de oly gyönge volt minden tagja. — Bemegyek a betegbe, szólt, de csak egy napra. Nem érzem jól magam. Lenke ijedten nézett rá és odasúgta, oly rosszat álmodtam. Hogy te meghaltál és engem vallattak és szidtak gorombán, hogy nem árultalak el előbb. És én nagyon sírtam és mondtam , hiszen megesküdtem. Borzasztó volt ! És összerázkódott. Kató komolyan rám nézett. — Nem teszem meg, Lenke. Meggondoltam. — Biztosan, Kató? — Egész biztosan. — Esküdj ! — Esküszöm ! Lenke erre nagyon megvidámodott. Kató bement a betegszobába. — Persze, nem készültünk a mai leczkékből, fogadta a betegápolónő. De amint jobban ránézett Katóra, elkomolyodott. — Ne feküdjék le, lelkem, szólt jóságosan, megveregetve a leányka vállát. — Csak a díványra, — felelt Kató. Délben aztán, mikor az ápolónő, meg a nénik ebédelni mentek, Lenke, Berta és még néhány társ felszökött a „beteg"-be és bá= múlva látta, hogy milyen szerencsés ez a Kató. Ott van Zsuzsa is, ott látta Kató, mikor fölébredt. Zsuzsa ugyan nem volt beteg, hanem képesítőre tanulni menekült ide az iskola elől. Azért mégsem tanult, hanem valami érdekes könyvet olvasott. Azután Katóval beszélgetett, aki kis öccséről mesélt neki, először életében. Mert Zsuzsa látta Katón, hogy valami nagyon megviselte és kivallatta. És hitegette azzal, hogy az orvosok véleménye nem megbízható. Több esettel bizonyította. Az irodalom, meg a zene tanára kedvesen érdeklődött Kató iránt, hogy hol van és nincs-e valami komolyabb baja? Ezt újságolta minden belépő I. éves és mielőtt a zenetanár nevét kiejtették, habozva pillantottak Zsurzsára. Kató viszont arról számolt be, hogy az orvos vasat rendelt neki. — Sohase vedd be, intette Blanka, öntsd ki. Minek rontanád vele a gyomrodat ? III. — Kisasszonyok, mit gondolnak. Szükséges-e az irodalmi műnél a megoldásban költői igazságszolgáltatás ? Jánosi tanár úr körül jártatta szemét az osztályban és várta, hogy tanítványai közül ki válaszol először a kérdésére. Keze a könyvön pihent, melyből az előbb felolvasott, s a felolvasott munkával kapcsolatban már élénk kis vita zajlott le, de elég hamar jutottak megállapodáshoz. Most, hogy az új kérdésen gondolkoztak, pillanatnyi csönd támadt. Sokkal természetesebb, lelkesebb csönd, mint az, melyet a jól fegyelmező tanítók parancsszava erőltet egy-egy osztályra kényszerzubbonyként. Ez a gondolkodás elmélyedése volt, mely hamarosan helyet adott az érdeklődő lelkek élénk megnyilatkozásának. Péchy Sári állt föl. A tanár feléje fordult : — Nos Péchy, mi a véleménye ? — Azt hiszem, az írónak az életet kell rajzolnia. Az életben nincs igazságszolgáltatás, mert a jóknak nincs jobb dolguk, mint a rosszaknak. Kató ránézett Sárira. — Igaz, igaz, gondolta, de valahogyan még sincs igaza. Bár tudnám tisztán, hogy mi az, amit erről a kérdésről nem annyira gondolok, mint inkább érzek. — Ez az ön véleménye,— szólt a tanár — és az öné? — fordult Kovács Bertához, aki felelésre jelentkezett és végtelen nyugalommal és határozottsággal így szólt: — Péchynek igaza van. Ha valaki kap jutalmat, elismerést az élettől, hát nem a jó, hanem az ügyes kap, az élelmes. Sze=mesnek áll a világ. Többen hozzászóltak a dologhoz és szokatlanul egy véleményen voltak mind. A félénkebbekre került sor, akik nem mertek jelentkezni, bár alkottak véleményt a kérdésről. Jánosi tanár már ismerte s felszólította őket. Hogy ő maga melyik feleletet helyeselte, még nem tudhatta senki. Végre, nagy habozva, Kató is felállt. — Halljuk Csilla kisasszonyt, — mondta a tanár. — Nem tudom jól kifejezni, amit gondolok, hiszen igaz, hogy az író az életet rajzolja, az életből veszi azt, amit feldolgoz. De valami különbség is van... A leányok közül egyik-másik mosolygott és azt suttogta, hogy ez hosszú és határozatlan szónoklatnak indul. Senki sem érezte Katón kívül, hogy a tanár várakozással figyeli a beszélőt. — Mi lehet az a különbség? Próbálja kifejezni!... biztatta kis növendékét. — Talán az, hogy az élet csak úgy kezdődik, folytatódik, anélkül, hogy tudnánk hol van a közepe, a leg... legkimagaslóbb része. Aztán meghalunk és vége van, vagy igazában nincs is vége, nem tudjuk, mi van a halállal, így azt se tudjuk biztosan, hogy nincs-e igazságszolgáltatás. És a költői mű, ha jól értettem, amit eddig tanultunk, nem ilyen, ilyen ... ilyen darabja az életnek, ha nem vannak főrészei. Határozott vége, befejezése van és ez a megoldás, és ha ebben nincs igazságszolgáltatás, akkor... akkor úgy érzem, mintha nem is lenne befejezve a mű. Nem tudom, helyes-e ez az érzés, de mintha tovább kellene olvasnom azt . .. addig, amíg igazán végére jutok. A leányok már nagyon türelmetlenül mozgolódtak, hosszú volt nekik ez a felelet, mert semmi tartalmat sem találtak benne. Kató észrevette ezt, erősen belepirult, de azt is érezte, ami a többiek figyelmét elkerülte, hogy a tanár kutatóan s kis melegséggel néz Kajóra, s még egyszer ránéz, mikor már más beszél. (Folytatása következik.) Koller utóda Szenes fölvétele. A MOST ELHUNYT ESZTERHÁZY MIKLÓS HERCZEG. A TENGER. Föld őskorától földvesztéig él, és léte mégis mindig fiatal. Hullámzik lomhán s verdesheti szél, Hajók szánthatják s mérhetik, mi mély, Csak játszik törpe zaklatóival. S szívhatja a nap szomja untalan, Kútfői dúsak, földiek, égiek . . . Mély és források, zápor és folyam ... S dőlhet belé ár még oly mocskosan, Mindegy! A szenny őt nem fertőzi meg. S árjába sújthat mennykomiriád, Renghet, roppanhat partja, feneke, Égszakadás, földindulás mit árt 0 néki ? — Uj part ölel régi árt S villámmal ő bán el s nem az vele. Él, fényben fénylőn, vészben vészesen S csak ő az úr... Van-e még más oly úr ? . .. Népóczeánok árjait lesem . . . Olyan vagy mint a tenger, nemzetem! A tenger sorsát látom sorsodni. Telekes Béla. H VÁGTATÓ BATÁR. Virágküllős lesz az ócska batár, A paripák horkanva futnak Előre, hajrá, töretlen útnak, A Végtelennek! Nincs gát, se határ. Kerékcsapásunk bámulja sorra Fontoskodón sok józan szekeres. Mikor a lomha sor utánunk megered, Hol jár a virágos határ akkorra! Utolsót vág még a hajszolt paripán Égő tengelyből ha kifut a kerék. — Nap felé vágja gyeplőtelen kezét — S lovak közé bukik a halott titán. Boda József.