Vasárnapi Ujság – 1920
1920-04-25 / 8. szám - Mihályfi Károly (2 kép) 8. szám / Arczképek, Hazaiak - A kormányzó Debreczenben (7 kép) 8. szám / Időszerű illusztrácziók - A nemzeti hadsereg eskütétele a Vérmezőn a kormányzó előtt (3 kép) 8. szám / Időszerű illusztrácziók - A nemzeti hadsereg eskütétele Debreczenben (2 kép) 8. szám / Időszerű illusztrácziók - Magyar gyermekek indulása Hollandiába a keleti pályaudvarról (6 kép) 8-9. szám / Időszerű illusztrácziók - Soós Károly honvédelmi miniszter szemleútja a Tiszántúl 8. szám / Időszerű illusztrácziók
86 ____ k VASÁRNAPI ÚJSÁG. 6. szám. 1920. 67. évfolyam. W JJ^HBDXÍMK REGÉNY. — IRTA HAVAS ALISZ. (Folytatás.) től Senki sem akadt Katón kivül, a ki a költ igazságszolgáltatás mellett tört volna pálczát. Végül a tanár olyan kérdéseket tett, melyekkel szembeállította az életet és a költői alkotást, a növendékeknek összehasonlításokat és megkülönböztetéseket kellett tenniök. Lassanként Paulovits Páli s még néhány leány arra a meggyőződésre jutottak, hogy kell az igazságszolgáltatás, mások megmaradtak az ellenkezőnél, a vita mind hevesebb lett, a beszélni akarók alig tudták megvárni, hogy a beszélők befejezzék mondanivalójukat, a tanár is mindjobban megélénkült, véleményét most sem árulta el, hanem erős logikával egymásba fonódó kérdései fokozatosan mind jobban összeroppantották az ellenvetéseket, lassan mind többen és többen fogadták el és fejtették ki azt, amit Kató érzett, hogy az egységes kompozíczióban kell igazságszolgáltatás, mely logikus következése a szereplők egyéniségének, cselekedeteinek. De a leányok már rég elfelejtették, hogy azt Kató pedzette először, aki a leghevesebb harczban nem vett részt. Most még azt kellett megállapítaniok, hogy az óra elején felolvasott rövid munkában, hogyan bánt el a költő teremtményeivel. Ez már könnyen és hamarosan ment. — Csöngettek. — Ha e kérdésről dolgozatot irnának, — szólt a tanár úr, — ami bizonytalan, és van valaki, aki a többséggel ellentétes véleményt vall, bátran írhatja azt, sőt azt kell irnia, a mit gondol s ha jól irja meg s helyesen indokolja, épp oly elismeréssel leszek iránta, sőt tisztelem önállóságát, az természetes. Vette a kalapját s kiment. A leányoknak egy csoportja körülötte tolongott, körülötte maradt a folyosón is és felvillanyozva, nem éppen csöndesen vetett fel különböző kérdéseket, talán az előbbi tárgyról, talán másról, talán komolyat, talán tréfásat; bizonyos, hogy lelkesek és vidámak voltak. A többiek a folyosó ellenkező részén mozogtak, két jól megtermett gyermek egy>mást átkarolva, váltogatott lábbal ugrált, — ahogy az elemisták szoktak, — s így haladt a lépcső felé. Talán különös ez, „az irodalmi vita" után, de hiszen ez az első osztályban folyt le. Egymásután kiszabadultak a többi osztályok, tarka, tömött csoportok nyüzsögtek, zsongtak a folyosón. — Menjünk arra, ahol Zsuzsikát láthatom, szólt Kató Lenkéhez. IV. Sötétedett. A szürkés-fehér égalja halovány, de lefelé mind erősbödő sárgába szinesedett át, halk átmenettel lángolóba hajlott lent, egészen lent. Háttere volt a fák finom tollrajzának s az est mind sötétebbre árnyalta a képet. Az omlós, széteső homályában fehér ruhák villogtak, az intézeti leányok párosával, hármasban vagy egész sorokban sétáltak, némelyek csöndesen beszélgettek, mások magyar nótákat dúdoltak. Fehér tömeggé verődtek össze az öreg fákkal szegett udvaron, a sűrű lombos, vas, rácsos kert előtt, a vén falak feszesen fogták körül őket. Most megjelenik egy világoskék blúzos nő, int, s a leányok csoportja lassan össze húzódik, mind kisebb, de sűrűbb lesz, aztán zümmögve,zsongva szigetekre válik, négy kis szigetre, majd két-két sziget egyesül s rendben van a négyszólamú énekkar. A középső, kis üres helyen tornazsámoly, most szökik fel rá a karmester : Aranyossy Zsuzsanna. Az emeleti folyosó nyitott ablakában fejek jelennek meg, alakok helyezkednek el ott, mint valami páholyban. A tantestület már összegyűlt, most hívják az ünnepeltet. A szitkár öreg úr zavartan, kissé reszketőn jön, érzi, hogy sovány, száraz arczát vörösség futja el. Elengedné az egész, nagy hangulatos búcsúztatót, csak ne kellene nyugdíjba mennie, a megszokott napi munkából a gyöngébb jövedelmű, tétova semmibe. Nini, hát már elment az élet .. . nagyon sietett .. . Lampionok gyúlnak ki, tarka fényeket hullatva a fehér lángseregre. Zsuzsa fölemeli kis karmesteri palctáját, keze fehérsége megcsillan ... Gyöngéd pianóval indul az ének. Olyan, mintha Zsuzsa szemével és kezével gyűjtené, terelgetné a hangokat, pedig ez csak játék, a hangok mennek szépen, maguktól, betanultan. Aztán Zsuzsa leszáll emelvényéről, eltűnik a szoprán=szigetben, elviszik a tornai zsámolyt, s magas, déli férfi lép helyére. Olyan, mintha szobrász és festő a magyar férfitípus szép vonásaiból alkotta volna férfiszépséggé. Zendül a hangja érczesen, ábrándos melegen, eleinte tompított hévvel, azután mind szabadabb lángolással... A távozó öreg tanár kedvencz nótája : Megállok a keresztúton ... De kinek szól itt ez a dal? Öreg tanároknak nem szoktak így dalolni. Kinek szól hát ? A leányoknak? Egy leánynak? Az életnek ? Vagy talán a dal önmagának gyújt örömáldozati tüzet, rőzsét szedve a lélek titokzatos őserdejében ? A leányok jólesőn belesüppednek a hallgatásba, csak a szemük ragyog ki belőle. A tarka színekhez, a gordonka=hanghoz a kora júniusi este illatait küldi a kertből s messzebbről, a hegyek felől. Mosoly derül az álmodozók arczán, mikor Kertész, a zenetanár azt énekli: Iczi=piczi lábad nyomát csókolom ... Emlékezetükben hirtelen megjelenik az öreg tanár jókora pár czipője, ahogyan annyiszor látták a katedrán. Pajkos fénnyel ragyognak egymásra a szemek. Csak Zsuzsa marad most komoly ... Kató a homályban, a lampionok világánál is észreveszi ezt. A gordonkai dal után megint a torna = zsámoly és megint a Zsuzsa karmesteri pálczája ... de most frissebben lendül és a karének erőteljes fortéban tör ki. „Kitárom reszkető karom, ölelni földedet. .." És olyan határozatlan, nehéz, mélyről jövő fájdalommal : „Szülöttidben csatlakozom .. . Végül mint egy nagy, erős vágyakozás : „Hazám, hazám! Szegény magyar hazám!" Fönt a „páholy" közönsége megmozdul. Valamit érez, valamit sejt, amit nem is gondol, hogy ebben a sokat hallott iskolai dalban most valami más, valami több, valami soha nem hallott, megfoghatatlan rez=gett, valami, amit sem dallam nem indokol eléggé, a szöveg, sem a Kertész tanár úr most hegedűjével lép elő . .. Lavotta szerelmét játssza ... Ez is kedvencze az öreg tanárnak. A muzsikus mosolygó nagy szeme lassan körüljár és szót vált minden kifejezőbb leányszemmel, és mert behízelgő nézése egészen más, mint a megszokott férfipillantások, más a hatása is... A gyermekkor mennyországa meséinek hangulatára emlékeztet. Csak két leány látja máskép. Zsuzsa, aki lázzal követi minden más leányhoz jutó tekintetét és Kató,aki szeretné elfogni útközben ezeket az eltévedt sugarakat és Zsuzsához irányítani, mert Zsuzsának boldognak kell lennie. És Kertész tanár úr, amíg hosszú, vékony ujjaival rezgeti a húrokat, úgy érzi, hogy itt most minden sűrített, hogy ez itt a kora nyár legmélyebb valója, erős esszencziája : a homályba belejátszó fényeknek, a hangokat körülölelő illatoknak forró harmóniájába belefoglalt tömör leánycsoport megrezdülése, felvillanó álmokkal benépesült hallgatása. És megakadt a tekintete Zsuzsán. Úgy tetszett neki, hogy a leány most szeretné belecsendíteni a maga hangját az estbe és ez a dal nem volna olyan üvegszerűn tiszta, mint a többié. Ez remegőn, kifejletten, szinte asszonyosan tartalmas volna és ez a két sötét szem is más most, mint a többi lágyan, tudatlan,melegen visszamosolygó, ez akaratos, csaknem gyűlölködőn szerelmes. És a hegedűs elfordult Zsuzsától, aki olyan érthető, olyan ismerős volt ma este, már egészen olyan, mint a nők, akik oda kint élnek s a többi leányra figyelt, a fölnem nyilt lelküekre, a négy fal sűrített levegőjében álmot élőkre, a titokzatosakra. Zsuzsa nyugtalansága mind jobban nő, mikor felbomlik az énekkar s a sok fehér lány elszéled, hogy más-más tantestületi ragot vegyen körül, mert mind lejönnek az emeletről. Az ünnepelt fáradt, korán visszavonul, lassan elfogynak a kedves epizódok, melyeket róla tudtak a növendékei s a kollégái. A hangulat mindjobban derül, mind szabadabb és szabadabb. Kató csoportról csoportra jár, de arra gondol, hogy itt a tanítási év vége. Zsuzsa elmegy innen, hogy is lesz a jövő év nélküle? Elmegy és még csak nem is boldog, ma este határozottan boldogtalan. Lenke Katóhoz jön s a maga kiválasztott IV. éveséről beszél. Most feléjük tart Iczu,a pártfogó III. éves, karonfogva Blankával és vidáman, de fontoskodva újságolja : még ma este sétálni fog magukkal Zsuzsa, tudja-e Kató? Csodálom, hogy még nincs magukkal, hiszen a zsuzsát még nem köszönte meg. Ilyenkor szokás az imádókkal sokáig sétálni, de hát nem akar feltűnővé lenni, igaza van. Majd később, odafönt, mielőtt a hálóba megyünk... — Azt hiszem, ma nem sétál velünk,* felel Kató, — nem baj, majd holnap. — A gyerek, hogy gondol olyat? nevet Iczu. Hogyne sétálna ma ? Mikor a zsuzsut kapta, lehetetlen! Ez a szokás. Csak türelem. Iczu figyelmeztette arra is a kis leányokat, hogy ilyenkor év végén, búcsúzóra zsuzsut szoktak átnyújtani az imádók. És erre válaszul jön a letegezés. .. De hát Zsuzsa ezt előbb tette. Iczu volt az is, aki átnyújtotta a két ajándékot. A Blankáé értékesebb, szebb, mint a Katóé, ő a szülőktől, nagyapától, nagyanyától külön - külön szerzett pénzt, anélkül, hogy az adakozók egymásról tudtak volna. Kató kevesebb pénzzel érte be s titokban restelkedik .. . Zsuzsa még mindig nem keresi őket . . . Kertész tanár úr közül sokan vannak, ő kérdez, tréfál, kedveskedik, jelentéktelennek látszó kis leányokat választ ki a többi közül. És Zsuzsa ? Egész évben őt becézte, mi ez? Bántani, izgatni akarja, vagy meg tud róla feledkezni ? Zsuzsa szól hozzá, röviden, közömbösen felel s megint máshoz fordul . . . Borzasztó!... Zsuzsa azonnal visszahúzódik, más csoport felé megy, a Marika néniéhez!... Csak félig-meddig hallja, a rlit ott beszélnek, hogy jövőre más rend lesz az internátusban, a tanítónők kiköltöznek onnan s helyettük nevelőnők jönnek, akik tanítani