Vasmegye, 1956. július (12. évfolyam, 154-179. szám)

1956-07-01 / 154. szám

„Miért nem csináltok érdekesebb újságot? Miért nem írtok olyan kérdésekről, amelyekről mindenki beszél? Miért húzódoztok az úgynevezett kényes kérdésektől?" Miért, miért, miért? ... Jó szerencsénkre legyen mondva, amerre ma az újságíró megfordul, nekiszegezik a miérteket. Joggal. Pezsegni kezd a közélet, az emberek nagyon sokat várnak az újságtól. A megnövekedett igényeket mindenekelőtt sokoldalúan képzett, művelt, a marxista-leninista elméletben és a gyakorlatban egyaránt jártas, a dolgozó tömegek közt élő újságírók képesek kielégíteni. Olyanok, akik kellő tudással és forradalmi lendülettel rendelkezve képesek felhagyni sok meggyökeresedett szokással.Újból hangsúlyozzuk: elsősorban nekünk, újságíróknak kell javítanunk. Természetesen a dolgozó tömegek támogatásával. Ha nem is megy máról holnapra, de minél gyorsabban, annál jobb. Olyan igényeket persze, amelyek szerint írjunk kevesebbet, a termelés, a gazdaság kérdéseiről, nem áll módunkban, nem is akarunk kielégíteni. A mi pártunk nagyon komolyan veszi az életszínvonal emelésére irányuló eltökéltségét, márpedig ennek alapja a termelés. A XX. pártkongresszus tanulsága összefüggő egész. Amilyen hiba volna a régi módon mellőzni sok fontos politikai és társadalmi problémát, legalább ilyen bűn volna megfeledkezni arról, hogy éppen most a gazdasági kérdések kerültek előtérbe. Mi ezekről magasabb színvonalon akarjuk informálni, alakítani a közvéleményt. Ebben a cikkben azonban egy olyan dologgal foglalkozunk, amely részben választ ad a fenti „miért”-ekre. Részben ad választ, ráirányítva a figyelmet bizonyos visszásságokra, amelyek — saját hibáinkon túl — megnehezítik vagy lehetetlenné teszik az olvasók által várt sok téma megírását. Hogy közelebb kerüljünk a lényeghez, említünk néhány példát. Tavasszal két alkalommal földrengés volt a megye néhány falujában. Az elsőről a Vas megye hozta a hivatalos közleményt, a másodikról nem írt semmit, mert nem is tudott róla. Ugyancsak nemrégen Szobathelyen egy ismert családnál súlyos szerencsétlenség történt, valami mérgezés, amely sajnos áldozatot is követelt. Nem írtunk róla, nem is tudtunk róla. Amikorra tudomást szereztünk, már időszerűtlen volt egy napi(!)lapnak. Hogy-hogy nem szerzett tudomást a lap? Miféle újságírók dolgoznak a szerkesztőségben? Itt álljunk meg egy szóra! Valamikor a burzsoá újságírók létkérdése volt, hogy „külön informátoraik” révén néhány pengőért az események megtörténte után tüstént értesüljenek. A megvesztegetés a mi számunkra éppúgy nem járható út, mint a „külön információ" — s egyik sem járható az állami szervek számára. Sajnálatos, hogy a hivatalos szerveknek — az említett két esetben a rendőrségnek — kisebb gondjuk is nagyobb, mint hogy a sajtó útján friss, hiteles tájékoztatást adjanak a nagyközönségnek. Így nem végezhet teljes munkát az újságíró. Még akkor sem, ha leleményes. S sajnos, nem is vagyunk mindig azok. Ez csak egy kérdés a sok közül. Mondhatná valaki: feledékenység. De nem így van! A múltkorában szerettünk volna hosszabb cikket írni a fiatalok válópereiről Csakugyan: miért válik el sok fiatal házas? Mire alapozták házasságukat? Érdekes kérdések ezek? Társadalmi ügyek? Holtbiztosan. Ám a válóperek szigorúan titkos ügyek. Zárt tárgyalás, titkos akta. Kérve kértük a bíróság illetékes vezetőit, hogy a szereplők megnevezése nélkül írandó cikk alapjául, pusztán a tények elemzése és tanulmányozása végett adjon betekintést az aktákba. Hozzánk és hozzájuk méltatlan lemosolygással intézték el kérésünket, és a miniszterre hivatkoztak. Hiába tartja e kérdéseket szinte napirenden a Szabad Ifjúság, a Nők Lapja, ír róluk a Szabad Nép és minden más újság — s a miniszter biztosan nem haragszik emiatt —, nálunk görcsösen ragaszkodnak egy olyan rendelkezéshez, amely felett eljárt az idő. Hja, egyesek képtelenek érzékelni az idők múlását, változását. Talán nem is annyira a miniszter haragjától, mint a nyilvánosságtól félnek. Eddig csak példákat hoztunk fel — s ezeket sorolhatnánk hosszasan —, de most már próbáljunk következtetni. Senki nem vonja kétségbe, hogy vannak igen bizalmas államtitkok, amelyhez csak néhány beavatottnak van köze. Ezeket hogyan is teregethetné ki a kommunista újság, a pártfunkcionáriusok sorába tartozó újságíró! Ám a szigorúan bizalmas államtitkok szűk körén túl van egész sor olyan tény, adat, esemény, amelyekre ma is ráütik a „szigorúan titkos” bélyegzőt, holott nemcsak azért kívánkoznak a közvélemény elé, mert sokakat érdekel, hanem azért, mert az állam érdeke, hogy ezeket a lakosság megismerje, ezek birtokában ítéljen, éljen és cselekedjék. Mikor állapították meg az egyes ügyekről, titkosak-e vagy sem? Abban a lezárult időszakban, amikor a szocializmus építésének viszonyai között meglévő osztályharcról, annak állítólagos törvényszerű éleződéséről téves eszmék rabjai voltunk, és ebből kifolyólag a szükséges és valóságos éberség helyett szégyenletes gyanakvás övezett sokakat. Abban az időben, amikor a túlzott központosítás révén sok eleven közügy bürokráciává merevedett és minimálisan kevesek ügyévé satnyult. Abban az időben, amikor az újságok is a munkásokról és parasztokról jórészt mint termelő, beszolgáltató és adófizető egyedekről írtak, szem elől tévesztve, hogy „a Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok állama", amelyben „minden hatalom a dolgozó népé". Hivatkozzunk Leninre, aki azt tanította, hogy a tömegeknek mindenről, határozottan mindenről kell tudniuk? Ha Leninre hivatkozunk — egyszersmind a néptömegekre, szorgalmas munkásainkra, dolgozó parasztjainkra, az értelmiségiekre, a hatalmat birtoklókra hivatkozunk. Hogyan formálhatnák a történelmet a néptömegek —, megfelelő tájékozottság híján. Ezen túl vagyunk! Akkor túl vagyunk azon is, hogy — az említett szűk körre korlátozódó valóságos államtitkokon túl — ne tegyük köztudottá a legfőbb termelési mutatókat, statisztikai adatokat és közérdeklődésre számot tartó tényeket. Túl kell lennünk azon is, hogy a megyei szervek gyámoltalanok legyenek az adatszolgáltatásban, és csak minisztériumuk vagy más országos főhatóságok engedélyével adhassanak számot munkájukról. Mert itt erről van szó. Soha nem volt oly divat a százalékszámítás és a hármas szabály, mint az utolsó esztendőkben. Azt sem tudtuk sokszor, mennyi a száz százalék, de tabellákat közöltünk a százalékok ilyen vagy olyan alakulásáról. Izgalmas kérdés, hogyan alakul az önköltség. De talán — a Kőszegi Textilműveket kivéve — az üzemek munkásai abszolút számban, vagyis forintban és fillérben nem is ismerik saját termelésük összetevőit. És nem ismeri a közvélemény sem. Miféle háziasszony volna, aki nem ismeri háztartását? Az ország „háziasszonyai” — vagyis a dolgozó nép fiai és leányai — bizony igen keveset tudnak a százalékokon túl. Ez a könyvelők, tervezők, beruházók, statisztikusok stb. titka. S még két kérdés. Az egyik: a dolgozók javaslatainak, a sajtóban közölt leveleinek sorsa. Hányszor feltesszük a kérdést egyik-másik szerv vezetőjének: helyes volt-e a javaslat vagy a bírálat? Milyen könnyű a Válasz sikkor, ha egyszerűen rámondják: „Nem volt helyes, de nem mondhatom meg, miért nem, mert ez titkos adat”. A másik: az újságírót szinte rászorítja cikkeinek sokszor éppen a megbírált szerv vagy személy általi cenzúrázására az a körülmény, hogy persze tartózkodik az indiszkréciótól és az ezzel járó következményektől. Hány bíráló cikk nem jelent meg emiatt, és hánynak vágták el éppen bíráló élét! S ugyanilyen „éberségből" (értsd: a nyilvánosságtól való félelemből) cenzúrázzák a dolgozóknak a sajtóhoz írott leveleit. Számunkra nem lehet követendő példa a burzsoá újságírásra jellemzőül fent említett „magánértesülések” rendszere, mert ezzel mi ösztökélnénk hivatali embereket titoksértésre. Néhány kérdésben azonban — habár ott a közvélemény becsapását célozza — meríthetünk a burzsoá újságírásból. Például napi rovat a tőzsdei árfolyamhír. Megírják az újságok — szépítgetve, hazudozgatva , mennyi osztalékot fizet egy-egy részvénytársaság, mennyi volt évi haszna stb. Ha a nyilvános közlés ott hazug, de az biztos, hogy a tulajdonosok ismerik a valóságos adatokat. Nálunk a tulajdonosok: a dolgozó nép. Hadd tartsa számon, mennyi az üzem nyeresége, hogyan áll községe, hazája. Enélkül aligha érzi gazdának magát. Korántsem lehetett a némely közügyeket övező indokolatlan titkossággal kapcsolatos valamennyi kérdést e cikkben tárgyalni. De az talán mégis világosabb a napnál, hogy amikor pártunk és kormányunk határozott fordulatot teremt a dolgozó nép minél szélesebb bevonására a közügyekbe; amikor a tervvita után most az államigazgatás és gazdasági ügyvitel egyszerűsítését szintén a lakosság bevonásával kívánjuk megoldani; amikor bővíteni akarjuk a tömegek gazdasági ismereteit s jobban képessé tenni az életszínvonal emelését célzó termelőmunkára, amikor a társadalom kulturális, erkölcsi és jogérzeti színvonalát emelni akarjuk — mire várunk helyileg? Meg kell tanulnunk és tanítotnunk kormányozni, hogy a nép a párttal és a kormánnyal együtt érezze a vezetés felelősségét, nagyszerűségét és oldja meg a történelemformáló feladatokat. Szántó Jenő KÖZÜGY vagy TITOK? ■— i ■ i — ~ismerik-e Molnár Jánost? Sokan ismerik, vezető pártmunkás volt 1950-ig. Pecén (Gyöngyösfaluban) lakik. A szombathelyi járás kommunistái közül biztosan sokan emlékeznek erre a ferde szemüveges, javakorabeli, energikus mozgású, csupa élet, derűs, lelkes emberre. Kerékpáron járta a falvakat, népgyűléseket szervezett, tartott, sokan szerették. Hol van ez a Molnár János? Mi történt vele? Kiállt a harcosok sorából? Sokan emlékeznek rá — írtam. De sokan el is feledték, mások nem is ismerték. Elmondom hát Molnár János történetét. Hadd lélegezzek fel szabadort — s vele együtt a sok Molnár János — és szívjon mélyet abból a levegőből, amely a XX. kongresszus és pártunk politikája nyomán megtisztul. Elibük kell menni a Molnár Jánosoknak! Én kimentem hozzá, mert ő, amikor Szombathelyen jár, lehajtja fejét. Nem mer körülnézni, fél, hogy ismerősökkel találkozik, akik úgy tudják, ő kulák, ellenség, pártból kizárt, megbélyegzett ember. Ha nem tudta kikerülni egy régi ismerőse — s ha ő sem tudott „elbújni” —, ez az egykori harcostársa körülnézett, csak úgy váltott vele néhány szót az egészségről, az időjárásról, s máris sietett tovább halaszthatatlan dolgára hivatkozva, hogy mielőbb megszabaduljon a flekkes Molnár Jánostól, a kulák Molnár Jánostól. Elmondott mindent, ahogy történt. Írásokat rakott elém, amelyekben kimondották felette a számára a legfájdalmasabb ítéletet" — most már tudjuk: igazságtalanul. Regény az élete. Harminc évig dolgozott a mozgalomban, két forradalom, a 17-es orosz és a 19-es magyar proletárforradalomban edződött kommunistává, összeszorult a szívem, amikor elcsukló hangon, keserű vádló szavakkal azt mondta: „A múlt rendszerben nem találtam helyemet. Elvemért s mert részt vettem a forradalomban, üldöztek. Negyvenöt után megtaláltam, de 50 után újra kitaszított lettem”. Szavai átforrósodtak, amikor forradalmi és mozgalmi élményeiről beszélt. Hallgattam, s amint elnéztem becsületes, nyílt tekintetét, kitárult előttem nemcsak egy ember, de egy kommunista család — mert felesége és három gyermeke is párttag volt — derűs, felszabadultan boldog, majd ismét szomorú, magábazárkózott, csaknem tragikus élete, lelki szenvedése. Lehet-e méltatlanabb sors egy olyan ember számára, aki — az élet, a párt tanította erre — szíve teljes szenvedélyességével gyűlöli a kizsákmányolókat, az igazi kulákokat, a vérszopókat, hogy őt ezek közé sorolták, az osztályellenség bélyegét sütve homlokára, mely mögött a marxizmus-leninizmustól, átitatott értelem van. S hiába bizonygatta, erőlgette, számára minden elérhető követ megmozgatva, Molnár János az igazát. Azok, akik kimondták: „Molnár János osztályidegen, kulák”, s akik a tagság akarata ellenére kizárták a pártból, majd elűzték az általa szervezett és vezetett termelőszövetkezetből, nem a tényeket nézték. Nem azt nézték, hogy egész életében gürcölt, keservesen kereste a maga, majd családja kenyerét. Tizenöten voltak testvérek , összesen tíz hát. hold földet örököltek, minden gyermeknek alig ezer él jutott. Négy évig volt géplakatostanonc, két évig segéd. A Magyar Tanácsköztársaság bukása után munkatáborba toloncolták. Amikor kiszabadult, szakmájában nem tudott elhelyezkedni. Huszonöt évig élt csendőri felügyelet alatt. Jóformán élni sem hagyták. Nemhogy össze tudott volna harácsolni annyit, amennyi kellett a kuláksághoz. Azt nézték, hogy volt egy cséplőgépe, de miért, hogyan, azt már nem. A bürokrácia nem az emberek életét tartja nyilván, a Molnár Jánost elítélő vezetők nem azt nézték, hogyan élt, mit csinált, hanem a papírt mondom, volt egy cséplőgépe. Lássuk ennek történetét. Fellebbezésében — amelyet akkor írt, miután kizárták a pártból — ezeket találom: „A Hortílyrezsim alatt iparomban nem tudtam elhelyezkedni ..., hazamentem szüleimhez, akik tíz hold saját és hét hold bérletes Molnár, háti és igazán a földön gazdálkodtak. Miután tizenöten voltunk testvérek ... Bizony roppant nehéz anyagi körülmények között éltünk. Ekkor édesapám azzal jött, hogy az egyik cséplőgéptársaságnak van egy rossz, használhatatlan állapotban lévő cséplőgépe. Érte pedig szakember vagyok, meg tudom javítani. A gépen lévő adósságért odaadták a cséplőgépet. Így lettem géptulajdonos .. . Az egyik kuláknak volt két magánjáró cséplőgarnitúrája. A kulák kibérelte a malmot, de csak annak adott lisztelőleget, aki vele, illetve gépével csépeltetett.. . Az én gépem tönkrement, javítani nem tudtam... A tudás nem volt elég, elbuktam”. Ez a bukás a Horthy-rendszerben nem keserítette el Megedzette, kinyitotta értelmét: a kizsákmányolók elleni gyűlöletre, a maga osztályának szeretetére tanította az élet iskolája. De rettenetesen fájt neki a „bukás“ 1950-ben, amikor végre eljött az a világ, amelyért harcolt, amelyről álmodozott. Cséplőgépe volt, ezt mindenki tudta, még az akkori megyei titkár, Szabó Imre is. De afelől sosem érdeklődtek tőle, mint élt, mit csinált a múltban. Előtte pár nappal, hogy funkciójából leváltották, cséretben részesítették jó munkája azonban semmit sem nyomott Sőt, Lócsi Jenő, a szombathely bizottság egykori titkára amikor kizárták a pár „Molnár elvtáns öt évig tett. De a népi demokrícejében nem tudja vni helyzeténél fogva”. A2 1956. Július 1. Vasárnap. Munkás-paraszt fiatalok találkozója Nicken Vasárnap reggel 9 órakor kezdődik Nicken a munkás-paraszt fiatalok találkozója. Mintegy 3- 4000 fiatal összejövetelére számítanak. Nemcsak a megyéből, hanem a szomszédos Győr-Sopron megyéből is látogatnak hozzánk fiatalok. A nagy felvonulás után a magáton ünnepi beszédet tart Hoffman Jánosné, a DISZ megyei bizottságának első titkára, majd egésznapos sport- és kultúrműsorban gyönyörködhetnek a fiatalok. „Pályavetőgárt Megyénkomos községében nagy erőfeszteket tesz a tanács, hogy a zségfejlesztés során sportpárt létesítsen az ifjúság számár A fiatalok rendszerint ezrek menő társadalmi munkát ajálnak fel és végeznek el, csak sportpályájuk legyen. Milyen és előnyös, ahol a községben nincsenek ilyen gondok. És ilyen gondatlanság, ahol a megyét nem becsülik. Mi „ ilyen mán. A rumirács például szemet huny, mi töd, áldását adja a sportpályán rendezett vásárokra. Vasszéenyben az állatok legelőjéül dolgál a községi sportpálya,em könnyű a gyakori elcsúsás és lábficam veszélye nélkü vasárnap labdarúgó mérkőzés játszani azon a pályán, amely szombaton tehéncsorda lege. Másrészt a pálya gyepesítését nem ilyen trágyázással kell lesegíteni. A pálya fiataloké, és a tanács gondolkodjék arról, hogy azok rendetetésüknek megfelelően legyetek használva. Indokolásán bőkezűség Nem múlheti események az alábbiak, de érdemes szóvá lenni. Gyurák Imréné ketyeri lakos kórházi ápolási költsége felének elengedését kérte a községi tanácstól A tanács helytelen jóindulattal indíttatva, erre az egész költség elengedését javasolta. Ennél a súlyosabb hiba a kondorfai tanács hanyagsága, ami szerint egy hadiözvegy pénzellátásának folyósítását nem szüntette meg akkor sem, amikor az illető özvgy férjhez ment, séítette hadiözvegyi igényjogosultságát és elköltözött a faluból. Az özvegy 1953-ban ment férjhez és 1935 derekáig a községben tartózkodó rokonai élvezték a hadiözvegy segélyt? Súlyosbítja az esetet az is, hogy a járási tanács szociálpolitikai előadójának azt mondták a tanácson: az özvegy még mindig kondorfai lakos. A tanácsnak ez a bőkezűsége az állami és társadalmi érdekeket sérti, s ezért roppant helytelen. Természetesen éppen olyan helytelen, amikor a dolgozót illető jogos keresnek nem tesz eleget a tanács. A Kercaszomori községi tanács például jogtalanul vonta el egy többgyermekes hadiözvegy pénzellátását. A tanácsok jól fontolják meg Intézkedéseiket, és indokolatlanul ne legyenek sem bőkezűek, sem szűkmarkúak! (dobos)