Vas Népe, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-01 / 100. szám

*» VAS NÉPF 1957. május 1. Szerda A MAGYARORSZÁGI OKTÓBERI ELLENFORRADALOM Kállai Gyula elvtárs előadása Az MSZMP Központi Bizottságá­nak ágit.-prop. osztálya által indított előadássorozat keretében hétfőn dél­után a Néphadsereg Központi Tiszti Házában Kállai Gyula elvtárs, a Köz­ponti Bizottság intéző bizottságának tagja tartott előadást a magyaror­szági októberi ellenforradalomról. Kád­ai elvtárs előadását az alábbiak­ban rövidítve közöljük. Bevezetőben elmondotta, hogy a magyarországi október-novem­beri események értékelése széles tömegeket foglalkoztat hazánkban és külföldön. Az imperialista pro­paganda ma is mindent megtesz, hogy megzavarja a dolgozók tisz­Majd így folytatta: Az MDP, a magyar munkásosztály marxista -leninista pártja, a társadalmi haladás legfontosabb feladatai­nak, a nemzet sorsdöntő kérdései­nek a megoldását tűzte napirend­re, hatalomra vezette a munkás­­osztályt s igen jelentős eredmé­nyeket ért el a szocializmus épí­tésében. Ezzel nagy tekintélyt és bizalmat szerzett magának a dol­gozó tömegek között, s egyre in­kább elszigetelte a reakció erőit. 1948 végétől azonban a párt­vezetésben mindinkább olyan politika jutott érvényre, amely helyesen fejezte ugyan ki a társadalmi fejlődés fő vonalát, de sok tekintetben nem felelt meg a konkrét tör­ténelmi követelményeknek, hazánk sajátos viszonyainak, és ezért súlyos hibákra ve­zetett. Ezek a hibák csökken­tették a népi demokrácia nagy eredményeit és egyben a n­épi demokráciával szem­ben ellenséges elemek táma­dásai célpontjául szolgáltak. Kállai elvtárs adatokkal il­lusztrálta az ipar, a mezőgazdaság és a kultúra területén elért vi­tathatatlan eredményeinket, majd utalt arra, hogy ezt a nagyarányú fejlődést nehézségek és bajok is kísérték, amelyek különösen 1951 —52-ben és 53 első felében az életszínvonal süllyedéséhez vezet­tek. Majd így folytatta: Pártunknak, mint minden marxista—leninista pártnak, megvolt az a képessége, hogy helyes politikával kijavítsa a szocial­zmus építése során el­követett hibákat, nem konflik­tusok nélkül, de békés úton. A párt 1953 júniusában feltárta a legfontosabb hibákat és lénye­gében helyesen jelölte meg a hi­bák forrásait is: a gazdaságpoliti­kában elkövetett hibákat, a párt­vezetés lenini elveinek a megsér­tését, a személyi kultuszt, a tör­vényesség megsértését De az 1953 júniusi határozat mégsem terem­tett gyökeres fordulatot a hibák gyakorlati kijavításában, nem vált a proletárdiktatúra megerősödésé­nek kiindulópontjává. Kállai elv­társ ennek legfőbb okaként azt je­lölte meg, hogy akkor — 1953 júniusában — Nagy Imre került az ország élére, akiinek jobboldali, opportunista hibái — különösen az értelmiségben és a dolgozó pa­rasztságban — megingatták a párt iránti bizalmat. Ezután részlete­sen elemezte Nagy Imre politiká­jának hibáit, amelyek végső so­ron egyre inkább a szocialista építés feladásának útjára vezet­tek. Majd így folytatta: A Rákosi-féle pártvezetés vi­szont nem tudott szakítani régeb­bi­ hibáival. Ezek a hibák végső fokon szintén kispolgári jelle­gűek: a proletariátustól mélysége­sen idegen politikai türelmetlen­ség és parancsolgatási hajlam, a legszélesebb tömegek megnyeré­séért és megtartásáért naponta tánlátását és elleplezze a történ­tek lényegét. Utalt arra: az érté­kelésnél abból kell kiindulni, hogy antagonisztikus ellentét van egyrészről a proletariátus, a világ elnyomott népei, valamint a szo­cialista tábor, másrészről a bur­zsoázia, az elnyomó kapitalista hatalmak, illetve az imperialista tábor között. Magyarország az el­múlt év őszén ezeknek az ellenté­teknek a gyújtópontjába került, s a kapitalizmus és a szocializmus közötti világméretű osztályharc nyílt színterévé vált. Majd leszö­gezte: a munkásosztály által meg­folytatandó harc elhanyagolása, a politikai és gazdasági körülmé­nyek helytelen, szubjektivista megítélése. A jobboldali opportu­nizmus bírálatát arra használták fel, hogy eltereljék a párt figyel­mét a szektás rúbákról, megállít­sák azt az egészséges folyamatot, amely 1953-ban, Nagy Imre jobb­oldali politikája ellenére is, el­kezdődött, s 1955 márciusa után sok tekintetben visszatértek az 1953 előtti hibás módszerekhez. Pártszerű és nyílt elvi vita­ he­lyett évekig elkeseredett, de zárt­körű küzdelem folyt a két irány­zat között. Ez lehetetlenné tette ,a vezetés egységét, s felemésztette a pártvezetés erejét. A párton belül is, a pártonkí­­vüli dolgozó tömegek között is nagyra nőtt az elégedetlenség a hibák, s a kijavításuk körüli hit­ döntött és kisajátított burzsoázia — ideológiai befolyásánál, tapasz­talatainál, a szokás hatalmánál fogva — még hosszú ideig nagy erőt képvisel a munkásosztály ha­talmával szemben. A belső ellen­forradalom erejét nagymértékben fokozza a nemzetközi imperializ­musnak a szocializmust építő or­szágok elleni sokrétű aknamun­kája. Ezek a reakciós erők a szo­cialista építés időszakában is min­dent megtesznek, hogy visszasze­rezzék elvesztett hatalmukat, fel­támasszák a kapitalista rendszert. Kállai elvtárs ezután elmon­dotta, hogy e csoport az alkotó marxizmusnak, a XX. kongresz­­szus szellemének egyedüli ma­gyarországi képviselőjeként lépett fel; a valóságban azonban nem a hibák marxista—leninista szelle­mű kijavításáért harcolt, hanem a marxizmus—leninizmus alapel­­veinek revíziójáért, az úgyneve­zett „nemzeti kommunista” rend­szer bevezetéséért lépett fel. A Nagy Imre-féle revizionisták — folytatta — a „tiszta demok­rácia” és a „teljes szabadság” jel­szavát is hangoztatták vagyis de­mokráciát követeltek általában és szabadságot mindenki számára. A minden osztálymeghatározás nélküli elvont „demokrácia” kö­vetelése voltaképpen a polgári de­mokrácia követelését takarja. A Nagy Imre-csoport revizi­iniz­musának egyik jellemvonása a demokratikus centralizmus lenini elvének eltorzítása, a demokráciá­nak anarchiává változtatása, vagy éppen mindennemű centralizmus szükségességének tagadása. A Nagy Imre-csoport revizionista nézetei között fontos helyet foglalt el a proletár internacionalizmus elvének elvetése és a nacionaliz­mussal való felcserélése. Kállai elvtárs tényekkel illusztrálta a Nagy Imre—Losonczy-csoport bomlasztó, pártellenes tevékenysé­gét, amely a párt egysége, cselek­vőképessége ellen, a népi demok­ratikus hatalom aláásására irá­nyult, s amely­­közvetlenül előké­szítette az október 23-i fegyveres ellenforradalmi felkelést. Majd így folytatta: A Nagy—Losonczy-féle cso­port tevékenységét a nyugati imperialista körök teljes mér­tékben helyeselték és támo­gatták. Az imperialista pro­ilyen előzmények után sor került a® október 23-i tüntetésre, amely bevezette a zavona, a régi vezetés ellenállása miatt. A XX. kongresszus után erő­södött a pártnak az az egész­séges magva, amely határo­zottan szakítani akart a Rá­­kosi-féle vezetés hibáival, de nem a Nagy Imre-féle jobb­oldali opportunizmus alapján, hanem a marxizmus—leniniz­mus szellemében akarta kija­vítani a hibákat. A pártban megvolt tehát az az erő, amely el tudta volna háríta­ni az akadályokat a párt megerő­södésének útjából. Ez a folyamat, különösen az 1956 júliusi központi vezetőségi ülés után, meg is in­dult és kezdetben néhány fontos kérdésben eredményesen haladt előre. Ezzel egyidőben azonban a Nagy Imre és Losonc­zy Géza kö­rül kialakult csoport lázas tevé­kenységbe kezdett. pagandaszervek — a Sza­bad Európa, az Amerika Hangja és más ellenséges rádióállomások — maguk is szinte ugyanúgy beszéltek, mint a Nagy—Losonczy-csoporthoz tartozók; úgy léptek fel, mintha a szocializmus hívei volnának és csak a hibák ki­javítására törekednének. Valójában azonban a „sztálinista —rákosista rendszer” elleni harc jelszavával arra törekedtek, hogy lejárassák és szétzüllesszék népi demokratikus társadalmunk fel­építményét: a pártot, az államot, a tömegszervezeteket, a szocialista ideológiát, ugyanakkor fokozato­san restaurálják a kapitalista rendszert, s hazánkat kiszakítsák a szocialista táborból. Kállai elvtárs ezután utalt arra, hogy a pártellenes csoport által hirdetett, a népi demokratikus rendszert fokozatosan fellazító „li­beralizálás”, a szocialista táborból való fokozatos kiválást jelentő „nemzeti kommunizmus” megfe­lelt az imperialisták azon elkép­zelésének, hogy a szocializmust két etapban kell megdönteni. A New York Herald Tribune 1956. április 23-i számában Walter Lippmann, az ismert amerikai újságíró kifej­tette, hogy „az első szakasz a ti­­tóizmus, vagyis a nemzeti szabad­ság, amely nem kommunistael­le­­nes, és amely megmarad a szovjet katonai és politikai befolyás öve­zetében. A második szakasz a tel­jes szabadság bel- és külpolitikai­lag”, így 1956 szeptember-októberére a tüntetés és a fegyveres felkelés előkészítésében összeolvadt a Nagy—Losonczy-csoport „teljes őrségváltására való törekvése az imperialistáknak a szocializmus ellen indított kampányával, népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló­­ fegy­veres felkelést. A lengyelországi események csu­pán a kedvező alkalmat adták meg a tüntetés megszervezésére és a fegyveres felkelés kirobban­tására. Az október 23-i tömegtün­tetés megszervezése is az ellenfor­radalmi erők s a Nagy Imre—Lo­sonczy-csoport közös műve volt. A tüntetés irányítása éppen ezért már október 23-án délután az el­lenforradalmi elemek kezébe ment át. Kezdeményezésükre a „de­mokratikus” jelszavakat fokoza­tosan egyre jobboldalibb jelsza­vak váltották fel, mind gyakrab­ban hangzottak el nacionalista, soviniszta, szovjetellenes jelsza­vak, fegyveres felkelésre való fel­hívások. Elégették a vörös zászló­kat, az épületekről leverték a vö­rös csillagot. A tüntetés folyamán megkezdődött a fontos stratégiai pontok elleni fegyveres támadás, a népi demokrácia elleni, előre megszervezett fegyveres felkelés. A tüntetés maga is az ellenfor­radalmi felkelés része volt. Nem lehetett tőle elválasztani időbeli­kig sem, hiszen a kettő egyidejű­leg folyt és személyileg sem, mert jószándékú, de hamis útra tért emberek és szervezett, tuda­tos ellenforradalmárok együtt vet­tek részt mindkettőben. De nem lehetett megkülönböztetést tenni köztük lényegüket tekintve sem, mert a tüntetés az ellenforradalmi felkelést készítette elő, ha részvevőinek nagy része nem akart is fegyveres harcot, ha demokratikus jelsza­vakat han­goztatott is. Kezdettől fogva voltak ugyan párt- és kormányellenes jelszavak is, de — ettől eltekintve — még a valóban demokratikus követelé­sek is objektíve a burzsoá ellen­­forradalmat szolgálták azért, mert e követelések legtöbbje nem a szocialista demokrácia, hanem az általános, holmi „osztályfeletti” demokrácia talaján állott s mel­lettük egyetlen olyan jelszó sem volt, amely a proletárdiktatúra megvédését és erősítését követelte volna, összességükben tehát ezek a jelszavak a burzsoá demokrá­ciára való áttérés követelését fe­jezték ki. Le kell itt számolnunk mind­járt néhány, az ellenforradalom által terjesztett rágalommal. Nem igaz az, hogy a párt­­ október 23-án széthullott. Bár az ellenforradalom fegy­veres fellépésének hatására nagy tömegek elszakadtak a párttól, bár a Nagy Imre— L­osonczy-csoportnak az előző időszakban kifejtett demagóg agitációja következtében so­kak fejében nagy eszmei zűr­zavar volt, mégis volt elég meggyőződött, a párthoz és a proletárdiktatúrához hű kom­munista, aki kész volt arra, hogy megfelelő vezetéssel so­rait rendezze, fegyveresen is harcoljon az ellenforradalom ellen. Soraink gyors rendezése a no­vember 4-i fordulatot követő harci szakaszban napnál világo­sabban bizonyítja e megállapítás helyességét. S ha ez így volt no­vember 4 után, nem kevésbé volt így november 4 előtt is. Volt erőnk, amelyet azonban mozgósí­tani és vezetni kellett volna. A pártvezetés tett is kísérletet a budapesti munkások felfegyver­zésére és az ellenforradalom leve­résére. De azzal, hogy Nagy Imrét és társait ugyanakkor bevették a Központi Vezetőségbe, majd a Politikai Bizottságba, s a kor­mány vezetésével Nagy Imrét bíz­ták meg, az ellenforradalom leve­résére hozott határozatok végre­hajtását kudarcra ítélték. A Központi Vezetőség már ok­tóber 23-án éjjel határozatot ho­zott arra, hogy fel kell fegyverez­ni a munkásságot. A határozat megvalósítása érdekében küldött­séget küldtek a Honvédelmi Mi­nisztériumba, de ott a küldöttség Nagy Imre embereinek olyan nyilvánvaló szabotálásával talál­kozott, hogy kénytelen volt dolga­­végezetlenül visszatérni. A fegy­veres ellenforradalmi csapatok felszámolásának szükséges felté­tele volt a kijárási tilalom. Ezt Nagy Imre október 25-én önha­talmúlag feloldotta. Az MDP-nek megvolt a képessége, hogy kijavítsa az elkövetett hibákat A N­agy Imre és Losonczy-csoport revizionista, kapituláns tevékenysége . Mi történt valójában október 23-án ? Kétkulacsossáj­ból nyílt árulás A Nagy Imre-csoport, amikor döntő szerepe lett a párt és a kormány vezetésében, egyidejűleg szoros, kapcsolatban állt a fegyve­res ellen fo­rradalmárokka­l, nyílt engedményeket tett nekik, össze­játszott a rendőrség és honvédség áruló vezetőivel: Maléterrel, Ko­pácsival, Király Béláival és tár­saikkal. Titokban tárgyalásokat folytatott olyan ellenforradalmi bandavezérrel is, mint Dudás Jó­zsef. Vagyis: fedezte és támogatta az ellenforradalmat, szövetséget kötött vele, vagyis árulóvá lett. A Nagy Imre -Losonczy-csoport már a Központi Vezetőség októ­­­ber 26-i ülésén fellépett azzal a követeléssel, hogy a párt ismerje el „nagy nemzeti demokratikus mozgalom”-ként az ellenforradal­mat. Akkor meghiúsult ez a kí­sérletük. Ennek ellenére a párt központi lapja, a Szabad Nép ok­tóber 28-i vezércikke puccsszerűen hátbatámadta a Központi Vezető­séget, dicsőítette az ellenforradal­mat, s a­­benne részvevőket a már­ciusi hősökhöz hasonlította. Ennek a cikknek pusztító ha­tása volt a népi hatalomhoz hű fegyveres erőkre is, ame­lyeket a cikk ellenforradalmi erőként bélyegzett meg. Ez a Szabad Nép-vezércikk előké­szítette az MDP Központi Ve­zetősége október 28-i ülését, amely fellépésére és nyomá­sára olyan határozatot hozott, amely eszmeileg és politikai­lag kapitulált az ellenforrada­lom előtt. Ezt követte a Nagy Imre-féle kor­mányprogram, amely bejelenti az ellenforradalom közvetlen köve­teléseinek végrehajtását, a népha­talmat hűen védelmező államvé­delmi szervek és csapatok felosz­latását, valamint a szovjet csapa­toknak támaszpontjaira való visz­­szavonását. Ugyanakkor a kormány beje­lentette a tűzszünetet, amelyet az ezenforradalmá­roknak eszük ágá­ban sem Volt megtartanak, egy­más után szállták meg és dúlták fel a párthelyiségeket, sőt 30-án tüzérségi támogatással központo­sított támadást intéztek a Buda­pesti Pártbizottság székháza ellen. Nagy Imre elrendelte az „új kar­hatalom” megszervezését. Ebbe az új karhatalomba bevonták a fegy­veres elpnforradalmárokat, akik így most már „legálisan” is gyil­kolhatták a kommunistákat. Október 28-án a párt vezetősé­gében és a Nagy Imre-kormány­­ban felülkerekedtek a Nagy Imre­­csoport­tal szembeni illúziók, s ezért az ellenforradalom előtt ka­pituláló elemek átvették, a veze­tést; mindennek következtében teljesen dezorganizálódtak a for­radalmi­ erők. Két nappal később keresztülvitték a párt­­ erőinek mozgósítása helyett a párt felosz­latását. Amikor tucatjával jelentek meg a porondon a polgári res­tauráció pártjai, a munkás­­osztály forradalmi pártját. (Folytatása a 3. oldalon.)

Next