Vas Népe, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1957-05-01 / 100. szám
*» VAS NÉPF 1957. május 1. Szerda A MAGYARORSZÁGI OKTÓBERI ELLENFORRADALOM Kállai Gyula elvtárs előadása Az MSZMP Központi Bizottságának ágit.-prop. osztálya által indított előadássorozat keretében hétfőn délután a Néphadsereg Központi Tiszti Házában Kállai Gyula elvtárs, a Központi Bizottság intéző bizottságának tagja tartott előadást a magyarországi októberi ellenforradalomról. Kádai elvtárs előadását az alábbiakban rövidítve közöljük. Bevezetőben elmondotta, hogy a magyarországi október-novemberi események értékelése széles tömegeket foglalkoztat hazánkban és külföldön. Az imperialista propaganda ma is mindent megtesz, hogy megzavarja a dolgozók tiszMajd így folytatta: Az MDP, a magyar munkásosztály marxista -leninista pártja, a társadalmi haladás legfontosabb feladatainak, a nemzet sorsdöntő kérdéseinek a megoldását tűzte napirendre, hatalomra vezette a munkásosztályt s igen jelentős eredményeket ért el a szocializmus építésében. Ezzel nagy tekintélyt és bizalmat szerzett magának a dolgozó tömegek között, s egyre inkább elszigetelte a reakció erőit. 1948 végétől azonban a pártvezetésben mindinkább olyan politika jutott érvényre, amely helyesen fejezte ugyan ki a társadalmi fejlődés fő vonalát, de sok tekintetben nem felelt meg a konkrét történelmi követelményeknek, hazánk sajátos viszonyainak, és ezért súlyos hibákra vezetett. Ezek a hibák csökkentették a népi demokrácia nagy eredményeit és egyben a népi demokráciával szemben ellenséges elemek támadásai célpontjául szolgáltak. Kállai elvtárs adatokkal illusztrálta az ipar, a mezőgazdaság és a kultúra területén elért vitathatatlan eredményeinket, majd utalt arra, hogy ezt a nagyarányú fejlődést nehézségek és bajok is kísérték, amelyek különösen 1951 —52-ben és 53 első felében az életszínvonal süllyedéséhez vezettek. Majd így folytatta: Pártunknak, mint minden marxista—leninista pártnak, megvolt az a képessége, hogy helyes politikával kijavítsa a szocialzmus építése során elkövetett hibákat, nem konfliktusok nélkül, de békés úton. A párt 1953 júniusában feltárta a legfontosabb hibákat és lényegében helyesen jelölte meg a hibák forrásait is: a gazdaságpolitikában elkövetett hibákat, a pártvezetés lenini elveinek a megsértését, a személyi kultuszt, a törvényesség megsértését De az 1953 júniusi határozat mégsem teremtett gyökeres fordulatot a hibák gyakorlati kijavításában, nem vált a proletárdiktatúra megerősödésének kiindulópontjává. Kállai elvtárs ennek legfőbb okaként azt jelölte meg, hogy akkor — 1953 júniusában — Nagy Imre került az ország élére, akiinek jobboldali, opportunista hibái — különösen az értelmiségben és a dolgozó parasztságban — megingatták a párt iránti bizalmat. Ezután részletesen elemezte Nagy Imre politikájának hibáit, amelyek végső soron egyre inkább a szocialista építés feladásának útjára vezettek. Majd így folytatta: A Rákosi-féle pártvezetés viszont nem tudott szakítani régebbi hibáival. Ezek a hibák végső fokon szintén kispolgári jellegűek: a proletariátustól mélységesen idegen politikai türelmetlenség és parancsolgatási hajlam, a legszélesebb tömegek megnyeréséért és megtartásáért naponta tánlátását és elleplezze a történtek lényegét. Utalt arra: az értékelésnél abból kell kiindulni, hogy antagonisztikus ellentét van egyrészről a proletariátus, a világ elnyomott népei, valamint a szocialista tábor, másrészről a burzsoázia, az elnyomó kapitalista hatalmak, illetve az imperialista tábor között. Magyarország az elmúlt év őszén ezeknek az ellentéteknek a gyújtópontjába került, s a kapitalizmus és a szocializmus közötti világméretű osztályharc nyílt színterévé vált. Majd leszögezte: a munkásosztály által megfolytatandó harc elhanyagolása, a politikai és gazdasági körülmények helytelen, szubjektivista megítélése. A jobboldali opportunizmus bírálatát arra használták fel, hogy eltereljék a párt figyelmét a szektás rúbákról, megállítsák azt az egészséges folyamatot, amely 1953-ban, Nagy Imre jobboldali politikája ellenére is, elkezdődött, s 1955 márciusa után sok tekintetben visszatértek az 1953 előtti hibás módszerekhez. Pártszerű és nyílt elvi vita helyett évekig elkeseredett, de zártkörű küzdelem folyt a két irányzat között. Ez lehetetlenné tette ,a vezetés egységét, s felemésztette a pártvezetés erejét. A párton belül is, a pártonkívüli dolgozó tömegek között is nagyra nőtt az elégedetlenség a hibák, s a kijavításuk körüli hit döntött és kisajátított burzsoázia — ideológiai befolyásánál, tapasztalatainál, a szokás hatalmánál fogva — még hosszú ideig nagy erőt képvisel a munkásosztály hatalmával szemben. A belső ellenforradalom erejét nagymértékben fokozza a nemzetközi imperializmusnak a szocializmust építő országok elleni sokrétű aknamunkája. Ezek a reakciós erők a szocialista építés időszakában is mindent megtesznek, hogy visszaszerezzék elvesztett hatalmukat, feltámasszák a kapitalista rendszert. Kállai elvtárs ezután elmondotta, hogy e csoport az alkotó marxizmusnak, a XX. kongreszszus szellemének egyedüli magyarországi képviselőjeként lépett fel; a valóságban azonban nem a hibák marxista—leninista szellemű kijavításáért harcolt, hanem a marxizmus—leninizmus alapelveinek revíziójáért, az úgynevezett „nemzeti kommunista” rendszer bevezetéséért lépett fel. A Nagy Imre-féle revizionisták — folytatta — a „tiszta demokrácia” és a „teljes szabadság” jelszavát is hangoztatták vagyis demokráciát követeltek általában és szabadságot mindenki számára. A minden osztálymeghatározás nélküli elvont „demokrácia” követelése voltaképpen a polgári demokrácia követelését takarja. A Nagy Imre-csoport reviziinizmusának egyik jellemvonása a demokratikus centralizmus lenini elvének eltorzítása, a demokráciának anarchiává változtatása, vagy éppen mindennemű centralizmus szükségességének tagadása. A Nagy Imre-csoport revizionista nézetei között fontos helyet foglalt el a proletár internacionalizmus elvének elvetése és a nacionalizmussal való felcserélése. Kállai elvtárs tényekkel illusztrálta a Nagy Imre—Losonczy-csoport bomlasztó, pártellenes tevékenységét, amely a párt egysége, cselekvőképessége ellen, a népi demokratikus hatalom aláásására irányult, s amelyközvetlenül előkészítette az október 23-i fegyveres ellenforradalmi felkelést. Majd így folytatta: A Nagy—Losonczy-féle csoport tevékenységét a nyugati imperialista körök teljes mértékben helyeselték és támogatták. Az imperialista proilyen előzmények után sor került a® október 23-i tüntetésre, amely bevezette a zavona, a régi vezetés ellenállása miatt. A XX. kongresszus után erősödött a pártnak az az egészséges magva, amely határozottan szakítani akart a Rákosi-féle vezetés hibáival, de nem a Nagy Imre-féle jobboldali opportunizmus alapján, hanem a marxizmus—leninizmus szellemében akarta kijavítani a hibákat. A pártban megvolt tehát az az erő, amely el tudta volna hárítani az akadályokat a párt megerősödésének útjából. Ez a folyamat, különösen az 1956 júliusi központi vezetőségi ülés után, meg is indult és kezdetben néhány fontos kérdésben eredményesen haladt előre. Ezzel egyidőben azonban a Nagy Imre és Losonczy Géza körül kialakult csoport lázas tevékenységbe kezdett. pagandaszervek — a Szabad Európa, az Amerika Hangja és más ellenséges rádióállomások — maguk is szinte ugyanúgy beszéltek, mint a Nagy—Losonczy-csoporthoz tartozók; úgy léptek fel, mintha a szocializmus hívei volnának és csak a hibák kijavítására törekednének. Valójában azonban a „sztálinista —rákosista rendszer” elleni harc jelszavával arra törekedtek, hogy lejárassák és szétzüllesszék népi demokratikus társadalmunk felépítményét: a pártot, az államot, a tömegszervezeteket, a szocialista ideológiát, ugyanakkor fokozatosan restaurálják a kapitalista rendszert, s hazánkat kiszakítsák a szocialista táborból. Kállai elvtárs ezután utalt arra, hogy a pártellenes csoport által hirdetett, a népi demokratikus rendszert fokozatosan fellazító „liberalizálás”, a szocialista táborból való fokozatos kiválást jelentő „nemzeti kommunizmus” megfelelt az imperialisták azon elképzelésének, hogy a szocializmust két etapban kell megdönteni. A New York Herald Tribune 1956. április 23-i számában Walter Lippmann, az ismert amerikai újságíró kifejtette, hogy „az első szakasz a titóizmus, vagyis a nemzeti szabadság, amely nem kommunistaellenes, és amely megmarad a szovjet katonai és politikai befolyás övezetében. A második szakasz a teljes szabadság bel- és külpolitikailag”, így 1956 szeptember-októberére a tüntetés és a fegyveres felkelés előkészítésében összeolvadt a Nagy—Losonczy-csoport „teljes őrségváltására való törekvése az imperialistáknak a szocializmus ellen indított kampányával, népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló fegyveres felkelést. A lengyelországi események csupán a kedvező alkalmat adták meg a tüntetés megszervezésére és a fegyveres felkelés kirobbantására. Az október 23-i tömegtüntetés megszervezése is az ellenforradalmi erők s a Nagy Imre—Losonczy-csoport közös műve volt. A tüntetés irányítása éppen ezért már október 23-án délután az ellenforradalmi elemek kezébe ment át. Kezdeményezésükre a „demokratikus” jelszavakat fokozatosan egyre jobboldalibb jelszavak váltották fel, mind gyakrabban hangzottak el nacionalista, soviniszta, szovjetellenes jelszavak, fegyveres felkelésre való felhívások. Elégették a vörös zászlókat, az épületekről leverték a vörös csillagot. A tüntetés folyamán megkezdődött a fontos stratégiai pontok elleni fegyveres támadás, a népi demokrácia elleni, előre megszervezett fegyveres felkelés. A tüntetés maga is az ellenforradalmi felkelés része volt. Nem lehetett tőle elválasztani időbelikig sem, hiszen a kettő egyidejűleg folyt és személyileg sem, mert jószándékú, de hamis útra tért emberek és szervezett, tudatos ellenforradalmárok együtt vettek részt mindkettőben. De nem lehetett megkülönböztetést tenni köztük lényegüket tekintve sem, mert a tüntetés az ellenforradalmi felkelést készítette elő, ha részvevőinek nagy része nem akart is fegyveres harcot, ha demokratikus jelszavakat hangoztatott is. Kezdettől fogva voltak ugyan párt- és kormányellenes jelszavak is, de — ettől eltekintve — még a valóban demokratikus követelések is objektíve a burzsoá ellenforradalmat szolgálták azért, mert e követelések legtöbbje nem a szocialista demokrácia, hanem az általános, holmi „osztályfeletti” demokrácia talaján állott s mellettük egyetlen olyan jelszó sem volt, amely a proletárdiktatúra megvédését és erősítését követelte volna, összességükben tehát ezek a jelszavak a burzsoá demokráciára való áttérés követelését fejezték ki. Le kell itt számolnunk mindjárt néhány, az ellenforradalom által terjesztett rágalommal. Nem igaz az, hogy a párt október 23-án széthullott. Bár az ellenforradalom fegyveres fellépésének hatására nagy tömegek elszakadtak a párttól, bár a Nagy Imre— Losonczy-csoportnak az előző időszakban kifejtett demagóg agitációja következtében sokak fejében nagy eszmei zűrzavar volt, mégis volt elég meggyőződött, a párthoz és a proletárdiktatúrához hű kommunista, aki kész volt arra, hogy megfelelő vezetéssel sorait rendezze, fegyveresen is harcoljon az ellenforradalom ellen. Soraink gyors rendezése a november 4-i fordulatot követő harci szakaszban napnál világosabban bizonyítja e megállapítás helyességét. S ha ez így volt november 4 után, nem kevésbé volt így november 4 előtt is. Volt erőnk, amelyet azonban mozgósítani és vezetni kellett volna. A pártvezetés tett is kísérletet a budapesti munkások felfegyverzésére és az ellenforradalom leverésére. De azzal, hogy Nagy Imrét és társait ugyanakkor bevették a Központi Vezetőségbe, majd a Politikai Bizottságba, s a kormány vezetésével Nagy Imrét bízták meg, az ellenforradalom leverésére hozott határozatok végrehajtását kudarcra ítélték. A Központi Vezetőség már október 23-án éjjel határozatot hozott arra, hogy fel kell fegyverezni a munkásságot. A határozat megvalósítása érdekében küldöttséget küldtek a Honvédelmi Minisztériumba, de ott a küldöttség Nagy Imre embereinek olyan nyilvánvaló szabotálásával találkozott, hogy kénytelen volt dolgavégezetlenül visszatérni. A fegyveres ellenforradalmi csapatok felszámolásának szükséges feltétele volt a kijárási tilalom. Ezt Nagy Imre október 25-én önhatalmúlag feloldotta. Az MDP-nek megvolt a képessége, hogy kijavítsa az elkövetett hibákat A Nagy Imre és Losonczy-csoport revizionista, kapituláns tevékenysége . Mi történt valójában október 23-án ? Kétkulacsossájból nyílt árulás A Nagy Imre-csoport, amikor döntő szerepe lett a párt és a kormány vezetésében, egyidejűleg szoros, kapcsolatban állt a fegyveres ellen forradalmárokkal, nyílt engedményeket tett nekik, összejátszott a rendőrség és honvédség áruló vezetőivel: Maléterrel, Kopácsival, Király Béláival és társaikkal. Titokban tárgyalásokat folytatott olyan ellenforradalmi bandavezérrel is, mint Dudás József. Vagyis: fedezte és támogatta az ellenforradalmat, szövetséget kötött vele, vagyis árulóvá lett. A Nagy Imre -Losonczy-csoport már a Központi Vezetőség október 26-i ülésén fellépett azzal a követeléssel, hogy a párt ismerje el „nagy nemzeti demokratikus mozgalom”-ként az ellenforradalmat. Akkor meghiúsult ez a kísérletük. Ennek ellenére a párt központi lapja, a Szabad Nép október 28-i vezércikke puccsszerűen hátbatámadta a Központi Vezetőséget, dicsőítette az ellenforradalmat, s abenne részvevőket a márciusi hősökhöz hasonlította. Ennek a cikknek pusztító hatása volt a népi hatalomhoz hű fegyveres erőkre is, amelyeket a cikk ellenforradalmi erőként bélyegzett meg. Ez a Szabad Nép-vezércikk előkészítette az MDP Központi Vezetősége október 28-i ülését, amely fellépésére és nyomására olyan határozatot hozott, amely eszmeileg és politikailag kapitulált az ellenforradalom előtt. Ezt követte a Nagy Imre-féle kormányprogram, amely bejelenti az ellenforradalom közvetlen követeléseinek végrehajtását, a néphatalmat hűen védelmező államvédelmi szervek és csapatok feloszlatását, valamint a szovjet csapatoknak támaszpontjaira való viszszavonását. Ugyanakkor a kormány bejelentette a tűzszünetet, amelyet az ezenforradalmároknak eszük ágában sem Volt megtartanak, egymás után szállták meg és dúlták fel a párthelyiségeket, sőt 30-án tüzérségi támogatással központosított támadást intéztek a Budapesti Pártbizottság székháza ellen. Nagy Imre elrendelte az „új karhatalom” megszervezését. Ebbe az új karhatalomba bevonták a fegyveres elpnforradalmárokat, akik így most már „legálisan” is gyilkolhatták a kommunistákat. Október 28-án a párt vezetőségében és a Nagy Imre-kormányban felülkerekedtek a Nagy Imrecsoporttal szembeni illúziók, s ezért az ellenforradalom előtt kapituláló elemek átvették, a vezetést; mindennek következtében teljesen dezorganizálódtak a forradalmi erők. Két nappal később keresztülvitték a párt erőinek mozgósítása helyett a párt feloszlatását. Amikor tucatjával jelentek meg a porondon a polgári restauráció pártjai, a munkásosztály forradalmi pártját. (Folytatása a 3. oldalon.)